Bíró Béla: A részvétlenség tragédiája
2003. április 14. 11:57, utolsó frissítés: 11:57"Akkor váltanak-váltatnak le, #b#járatnak le#/b#, juttatnak koldusbotra, vagy léptetnek elõ, menesztenek a mennybe, öntenek nyakon román lejjel, magyar forinttal vagy amerikai dollárral, amikor akarnak." Továbbá: #b#Szilágyi Júlia#/b# viszontválasza.
Demény Péter és Szilágyi Júlia cikkének is kulcsszava a "függetlenség", az értelmiségi függetlensége. Ez ugyan érthetõ, hiszen a romániai (és a magyarországi értelmiség) szinte teljes (és szinte teljesen kilátástalan) függõségben él.
Még mindig rettenetesen függünk a politikától. Sokan idõtlen érvénnyel, sokan a politikai váltógazdálkodás által éppen "divatba hozott" zöldségfélék iránti genetikai eredetû "intoleranciájuk" következtében. Akkor váltanak-váltatnak le, rúgatnak ki, járatnak le, juttatnak koldusbotra, vagy ellenkezõleg, léptetnek elõ, menesztenek a mennybe, öntenek nyakon román lejjel, magyar forinttal vagy amerikai dollárral, amikor éppen akarnak.
Ezért az értelmiségi lélek alapállapota a harag, melyet Arisztotelész a Retorikában három okra vezet vissza: a "lenézés"-re, a "megvetés"-re és a "sértés"-re. Mindhármat értékelméleti összefüggésbe helyezi: "amit ugyanis az emberek értéktelennek tartanak, azt lenézik, ami pedig értéktelen azt semmibe veszik".
És nyilván, a sértõ is semmibe vesz valakit, s ezzel becsületébe gázol, mert "ami semmire – sem jóra sem rosszra – nem jó, annak nincs becsülete… és minél inkább ilyen helyzetben vagyunk annál könnyebben indulatba hozhatók vagyunk. Ilyen lelkiállapotban vagyunk hajlamosak a haragra. Azokra haragszunk, akik kinevetnek, kigúnyolnak és kicsúfolnak bennünket, mert sértenek bennünket. És azokra, akik olyan dolgokat követnek el ellenünk, melyek sértõ szándékuk jelei… És azokra, akik leszólják és lenézik azt, amit mi leginkább becsülünk."
Természetes tehát, hogy félünk.
De ugyancsak a Retorikában olvashatjuk: "Egyszerûen szólva, félelem az, ami ha másokkal esik meg, vagy fog megesni, szánalmat kelt." E két fogalom nem véletlenül a Poétika két alapfogalma is, lásd: "katarzis").
És azt hiszem, itt van a kutya elásva.
Mert a romániai (és magyarországi) értelmiségi a kelleténél is jobban ismeri a haragot és a félelmet, de (sajnos) teljességgel ismeretlen számára a szánalom és a részvét. De mert a félelem és a szánalom egymást feltételezik, és ha megoldhatatlannak tûnõ helyzetekben nyilatkoznak meg, elkerülhetetlenül haraggá, azaz szenvedéllyé (indulattá) fajulnak, arra késztetik az értelmiséget, hogy az egyik vagy a másik fél oldalára állva a szó szoros (értsd: tragédiabéli értelmében) önmagát eméssze fel, pusztítsa el.
De a szenvedéllyé fajult félelem és szánalom még csak a valóságos vagy képletes (lásd Kreón) pusztulás következtében sem tisztulhat meg, azaz nem alakulhat át – Lessiggel szólva – "erkölcsös készségekké", hiszen ahhoz azt is be kéne látni, hogy a másiknak is lehet (vagy lehetett) igaza, hogy két félelem és két szánalom van. Nem csak a magunk, hanem az ellenfél nevében is érezhetünk félelmet és nem csak önmagunk iránt érezhetünk szánalmat, hanem szánalmunkra (politikai nézeteitõl függetlenül, de helyzetébõl következõen) az ellenfél is rászolgálhat.
Ez – a konfliktuális helyzeten belül maradva – lehetetlen.
Fölébe kell tehát emelkednünk a politikai csatározásoknak, és nem beleragadnunk azokba. Az értelmiségi meghatározó vonása éppen ez távlatosító felülemelkedés. Hans-Georg Gadamer mondja egy Hajdú-Farkas Zoltánnak adott interjúban , a román magyar viszonyra utalva, de a magyar-magyarra is érvényesen, hogy a megegyezésre "csak akkor van remény, ha már olyan »hermeneutikusakká« váltunk, hogy képesek vagyunk fenntartások nélkül elfogadni azt a lehetõséget, hogy esetleg a másiknak van igaza."
De mert ennek esete minálunk soha nem forog fenn (szép román kifejezéssel: "nu este cazul"), a katarzis elmarad. Bárkit agyon lehet verni, ki lehet utasítani a kultúrából, az erkölcs világából, sõt magából a létbõl is, nem fog akadni senki, aki részvétet érezne iránta, arról meg, hogy védelmére kelljen, végképp szó sem lehet. (Engem értelmiségi polgártársaim már több rendbélileg úgy döngöltek romániai magyar agyagba, hogy sem Szilágyi Júliának, sem másnak eszébe sem jutott, hogy felszisszenjen. Kántor Lajostól kaptam egyszer két fél mondatot és Cs. Gyimesi Évától egy szívbemarkoló magánlevelet, a többi néma csönd…) E részvétlenség a politikai életben való részvétel elutasításának, a mind riasztóbb érdektelenségnek igazi gyökere is.
A baj tehát nem az, hogy az értelmiség nem lehet független, hiszen az abszolút függetlenség zagyvaság, a modernitás személyiségveszejtõ rögeszméje, mely az emberi szabadságot a kötöttségektõl való függetlenség gyanánt határozza meg (lásd a jogelméleti alaptételt: szabad minden, ami nem tilos). A szabadság ezzel szemben nem egyéb mint – tiltásokkal kordában tartott – elkötelezettség.
A kérdés tehát nem az, hogy mitõl kell függetlennek lennie az értelmiséginek, hanem az, hogy mitõl kell függenie ahhoz, hogy ne csak szabadnak érezhesse magát, de valóban szabad is lehessen? S ha a kérdést így fogalmazzuk meg, a válasz is rögtön magától adódik: önnön morális törvényétõl, azaz a kommunikáció Gadamer által megfogalmazott alapszabályától: az értelmiségnek – a szakmaiság alapfeltételeként – képesnek kell lennie "fenntartások nélkül elfogadni azt a lehetõséget, hogy esetleg a másiknak van igaza."
A kételkedés (a bizonyosság igénye) csak a bizalommal (a hittel) együtt értelmes fogalom.
E kettõ birtokában az értelmiség nem csak kommunikálhat a közvéleménnyel, de képes irányítani is azt, s ezáltal bizonyos mértékig sakkban tarthatja magát a politikát is (azaz arra kényszerítheti, hogy maga is betartsa a voltaire-i szabályt: "egyetlen szavával sem értek egyet, de utolsó csepp véremig védelmezem a jogát, hogy beszélhessen").
Nem tudom, Szilágyi Júlia mire gondol, mikor azt állítja, hogy én (is) "az általános tudatlanságra" építem fejtegetéseimet?
Én nem csak azt tudom, és hangoztatom hétrõl-hétre a bukaresti rádióban és a Brassói Lapok (az egyetlen nem független, mert saját világosan körvonalazott erkölcsi-politikai-szellemi alapelveitõl makacsul függõ romániai magyar lap) hasábjain, hogy a politika és az értelmiség "viszonya emberemlékezet óta feszült", hanem azt is, hogy e feszültség szükségszerû, sõt a társadalmi rendszer egészséges mûködésének egyik alapfeltétele.
Sajnos azonban a feszültség és az ebbõl fakadó konfliktus (lásd: Dahrendorf "társadalmi konfliktus" fogalmát") nem azonos az arisztotelészi "lenézés"-sel, "megvetés"-sel és "sértés"-sel, azaz a másik "semmibe vétel"-ével. Az elõbbi a demokrácia, a második a diktatúra jellemzõje.
S e szempontok alapján sajnos igazat kell adnom Demény Péternek, az RMDSZ-ben és azon kívül valóban önmagukat demokratikus fóliákba csomagoló diktatúrácskák uralganak, sokszor egészen infantilis kegyetlenséggel.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ItthonRSS
Csúszópénzért elnézte a szabálytalanságokat és nem zárt be cégeket az Adócsalás Elleni Főigazgatóság két ellenőre
Itt a vége: felmondott a Transindex teljes szerkesztősége
Eljött az a pillanat, amikor magunkról adunk hírt nektek, és ráadásul sokunknak ez lesz az utolsó is, amit a Transindex felületére írunk. Ma reggel, huszonhárom évnyi működés után felállt a Transindex teljes szerkesztő csapata.
Benyújtották a gyermekeket a homoszexualitást népszerűsítő tartalmaktól „megvédő” RMDSZ-tervezetet
A gyermekvédelmi törvényt módosító javaslatot a "genderideológia nyugati térnyerésével" indokolják.
A fejlesztési minisztérium többlettámogatást ad a távfűtést működtető önkormányzatoknak
