"Ki kell lépni ebből a modellből..."
szerk. 2004. február 05. 13:41, utolsó frissítés: 13:41Az erdélyi jobboldal nem tett #b#semmit#/b# a demokráciáért; a bukaresti politikai elittel nem lehet érdemben dialogizálni; lehetnek esélyei a nem demokratikus kisebbségnek? Bakk Miklós, Bíró Béla, Molnár Gusztáv és Salat Levente közéleti látlelete.
Üdvözlöm harmadik on-line fórumunk résztvevőit. Vonalban:
Bakk Miklós (Kolozsvár) – bent van
Bíró Béla – bent van
Molnár Gusztáv– bent van?
Salat Levente – bent van
A mai téma:
– Milyen demokratikus politikai eszköztár áll a romániai magyarság rendelkezésére? Mit használunk fel ezekből az eszközökből, mit használhatnánk fel, mert tudunk róluk, mégsem tesszük és milyen olyan eszközeink vannak, amelyekről legalábbis politikusaink nem is igen tudnak – pedig adottak.
Hogyan fognátok meg ezt a kérdéskört? Hogyan éleznétek ki, hangolnátok át az induló kérdést?
Mindig is úgy véltem, hogy az egyik leghatékonyabb eszköz a román politikai elittel való együttműködés. De korántsem mindegy, hogy kivel és hogyan működűnk együtt? Az, amit az RMDSZ kipróbált, az egyik lehetőség volt. A másik lehetőséget a belső ellenzéknek kellett volna kipróbálnia, azaz ha a mérsékeltek a baloldallal próbáltak együttműködni, a radikálisoknak a jobboldallal kellett volna volna kapcsolatokat keresniük.
Ennek az alternatívának számos előnye lett volna, a kapcsolatkeresés lehetetlenné tette volna, hogy az ún. autonomisták elrugaszkodhassanak a hazai valóságtól, rákényszerítette volna a román jobboldal képviselőit, hogy kézzelfogható és a nyugat számára is elfogadható álláspontot alakítsanak ki az autonómiáról.
Lehetetlenné tette volna,
hogy a PSD az RMDSZ-szel való együttműködés paravánja mögött gyakorlatilag felszámolja a hazai demokráciát, s egyfajta egypártrendszert alakítson ki.
A nemzeti tanácsok és a Polgári Szövetség azonban erre nem igazán tett kísérletet.
Így aztán a romániai magyarság érdekvédelmi szervezete, melynek egyetlen esélye a demokrácia lett volna, a demokrácia lerombolásában segítkezett, a belső ellenzékből lett romániai magyar jobboldal meg nem tett semmit annak a demokráciának a kialakításáért, mely törekvései megvalósításának a legfontosabb feltétele lett volna.
Az már csak mellékes (de sajnos fatális) következmény, hogy a romániai magyar demokrácia sem alakulhatott ki.
Az RMDSZ PSD melletti kemény lecövekelése legalább járt annyi eredménnyel, hogy a román közvéleményt (főként a nacionalistákat, de nem csak) meggyőzte arról, hogy a magyarok kiszámíthatók, megbízhatók, következetesek. Ez persze fontos dolog.
De igazán komoly eredményeket akkor érhettünk volna el, ha a romániai magyar jobb és baloldal, nem egymás ellen, hanem egymás kezére játszva, egymást újra és újra játékba hozva, a román oldalon zajló folyamatokat is galvanizálva vált volna a politikai játszma részévé. Ehelyett folytonosan egymás esélyeit rombolták, az eredmény nem is lehetett más csak siralmas.
Szép jó estét kívánok mindenkinek – ha már jobb dolgunk nincs, mint a kisebbségi lét és a demokrácia bonyolult viszonyrendszerét feszegetni. Ahhoz, hogy a vita ne váljék rövid távon parttalanná, arra volna minden bizonnyal szükség, hogy valaki megpróbálja megvonni azt a határt, ahol a demokrácia véget ér, és ahol a demokratikusnak nem nevezhető eszközök világa elkezdődik. Van valakinek erre nézve egyszerű, világos válasza kéznél?
Bíró Bélától kérdezem, hogy egyáltalán volt-e olyan korszaka az 1990 után romániai magyar politizálásnak, mikor a bal- és jobboldal egymás kezére játszott?
Molnár Gusztáv is on-line.
Béla, azt írod hogy: De igazán komoly eredményeket akkor érhettünk volna el, ha a romániai magyar jobb és baloldal, nem egymás ellen, hanem egymás kezére játszva, egymást újra és újra játékba hozva, a román oldalon zajló folyamatokat is galvanizálva vált volna a politikai játszma részévé. Ehelyett folytonosan egymás esélyeit rombolták, az eredmény nem is lehetett más csak siralmas.
Nos, elvben igazad van,
csakhogy az "egymást játékba hozva" akkor működhet, ha mindkettő eljut a partneri minőség (szervezeti, ideológiai, anyagi és szimbolikus tőkeerő) ugyanazon szintjére. Egyforma - némi biztonságot jelentő - hátországa legyen mind a kettőnek. Ez nincs meg, illetve jóval bizonytalanabb, mivel jóval inkább függ külső tényezőktől (román kormány, magyar kormány), mint egy saját közjogi kereten (nemzetállamon) belül folyó verseny esetében.
A hiba – az idő elkótyavetyélése – ott volt, hogy az ellenzék túl sokáig abban hitt, hogy kiragadja a maga erős tőkerészesedését az RMDSZ-ből. Úgy is mondhatnánk: saját kedves elméletének (brassói modell) maradt a foglya, s nem kezdett bele egy attól független építkezésbe (mint amire most rákényszerül). A kérdés most a következő:
1. Tud-e sikeresen építkezni ezután?
2. Mi lehet az a modell, amely (a brassói helyébe) megteremtheti a román parlamentbe jutás egységfeltételeit?
Ez utóbbira volna egy válaszom: egy új pártot kellene bejegyezni, közös megegyezés alapján. Mondjuk: az Erdélyi Magyar Koalíció Pártját. Hogyan? Kiinduló helyzet a "szabad verseny" lenne a helyhatósági választásokon. Az ott mandátumot szerző helyi képviselők (RMDSZ, MPSZ, függetlenek) egy közös elektori testületet alkotnának, amely (akár egy kongresszus) alapja lenne az új pártnak.
Ennek szervezeti szabályzatába be kellene építeni a belső arányok elvét, azaz, hogy a választott testületek tükrözzék a helyi választások arányát, de olyan biztosítékokat is, hogy nehogy valamelyik fél túlnyerje magát, a másik rovására – illetve ha ez megtörténik, akkor is legyen a pártban valamilyen minimál-háttere a másik félnek. Nem új ez a dolog, nem mi találjuk ki. Valami hasonlót gondoltak a felvidékiek, amikor "a komáromi modellt" megfogalmazták.
Az új pártnak nem lehet más feladata, mint a parlamentbe bejuttatni magyar képviselőket, a helyi politikai munkának más keretek közt kell folynia. Egy kissé nehéz feladat ez, talán idealizmus is megfogalmazni ilyen tervet, de most nem látok más utat, ami nem az általad jelzett siralmi állapot felé vezetne...
Nem hiszem, hogy a román jobboldal bármiben is különbözne a PSD-től. Nem is gondolok itt valamilyen általános autonómia-stratégiára, elég visszaidézni, hogy mi volt a véleményük például a magyar egyetem kérdésében. A kérdés nem így merül fel. A bukaresti politikai elittel nem lehet érdemben dialogizálni egy komoly alkuról (konszociáció), ugyanakkor a mi szerevezeteink sem képesek egy ilyen dialógusra, mert nem tisztázták annak feltételeit. Na, mi következik ebből?
Szíves engedelmetekkel javasolnám, hogy térjünk vissza a kiindulásképpen megfogalmazott kérdéshez, és próbáljuk megteremteni a szóértés néhány feltételét. Jobban érezném magam, ha tudnám: értelmezésetek szerint hol kezdődik a "nem-demokratikus"? Erről a kérdésről köztudomásúlag másként vélekedik egy többségi és egy kisebbségi politikus, és azt is tudni lehet már, hogy a demokrácia hagyományos értelmezései – bármennyire is vitatott ez a kérdés – nem igazán kedveznek a kisebbségeknek. A kérdést ezért aktuálpolitikai vonatkozásain túl is érdekesnek tartom.
Sajnos sem a magyarországi, sem a romániai magyar politizálásnak nem volt ilyen korszaka, pedig mindkettőre nagyon ráfért volna. Magyarország is és a romániai magyarság is máshol tartana, ha lett volna. Ehhez azonban valami ésszerű hierarchiát kellett volna felállítani az érdekekben. Magyarán azt a nemzeti konszenzust kellett volna kialakítani, amelyről Markó Béla beszél.
Csakhogy (ezt már megírtam másutt) konszenzus csak demokráciában lehetséges. Ott ahol a hatalom megragadása és megtartása a kizárólagos cél, a konszenzus hiú álom marad. Sőt ahol a szembenálló felek kizárólagos hatalomra törnek, ott minden nemes és nemtelen eszköznek szükségszerűen a politikai harc eszközévé kell válnia. Ha a másikról azt feltételezem, hogy bújtatott diktatúrára törekszik, az ellen minden eszközt megengedhetőnek tartok.
Magyarországon és lassan minálunk is ez történik.
A jobboldal a balt kommunizmussal, a bal a jobbot pedig folyton fasizmussal vádolja. Valójában mindkét vád szemenszedett rágalom. Arra azonban „jó”, hogy lerombolják a másik, de főként önnön hitelüket.
Ilyen körülmények közt nemzeti konszenzus nincs, sőt épp a nemzeti kérdés válik a viszály almájává. Mindkét tábor "nemzetivé" és egyben a "nemzet árulójá"-vá is válik. Csakhogy egyik a nemzeten kulturális közösséget ért, a másik politikait. Így aztán mindkettőnek igaza is van meg nem is.
Itt tartunk.
Guszti kérdi: A bukaresti politikai elittel nem lehet érdemben dialogizálni egy komoly alkuról (konszociáció), ugyanakkor a mi szervezeteink sem képesek egy ilyen dialógusra, mert nem tisztázták annak feltételeit. Na, mi következik ebből?
Nos, többminden következik, bár nagyon nehéz lenne ennek részleteit lajstromba venni. Két útra utalnék, nem zárják ki egymást:
1. Az egyiket, Guszti, ismered: számtalanszor végigzongoráztuk a Provincia műhely-beszélgetésein. Ha nem lehet Bukarestben párbeszélni, akkor új politikai dialógus-szinteket kell teremtenünk. Ez lenne az erdélyi regionalizmus programja: az RMDSZ - mely karakteresebben regionális és nem nemzetközösségi párttá alakult volna, a hasonló román pártokkal külön érdekeket/konszenzusokat alakítana ki, s azt vinné - esetleg - Bukarestbe. Nos, ha a Provincia kvázi-kudarcából azt vonod le, hogy e program meghalt, nem tudok neked igazat adni. Szerintem ez program amolyan "dormant task" a politika rendszerében, bármikor ismét beindulhat.
2. Meg kell próbálni azt, amit Béla mondott: megszólítani a laza nemzetállami arcvonalban levő, de ideológiailag mégis tagolódó román politikai elitet. Ehhez nekünk is egy hasonlóan egységes, és hasonlóan tagolt arcvonalat kell szembeállítanunk. Önmagában is nagy feladat, s még nem is old meg mindent...
A kérdés aktuálpolitikai vonatkozásaival kapcsolatosan eddig – főként Guszti és Béla által – kifejtett megjegyzésekhez tenném hozzá, hogy a romániai magyar politizálás eddigi legnagyobb mulasztását abban látom, hogy a tüneti kezelés módszerét választotta, ahelyett, hogy a hosszabb távú stratégiát feltételező, a kisebbségi politikai célok többség által való elfogadásának szellemi megalapozására is összpontosított volna figyelmet, energiákat.
Ennek következtében a kisebbségi jogharc eddigi eredményei fölöttébb ingatag alapokon állnak: jogerős törvények alkalmazhatatlanoknak, elszabotálhatóaknak bizonyulnak (tudom, persze, hogy ez nem csak a kisebbségi vonatkozású törvények problémája), és megfelelő nemzetközi konstellációban bármikor visszavonhatók. Ahhoz, hogy politikai értelemben
partnerségről lehessen beszélni,
a konjunktúrák által lehetővé tett, alkalomszerűen kicsikart eredmények mellett arra is szükség lenne meggyőződésem szerint, hogy a romániai kisebbségvédelem elvi keretét, finalitását és célkitűzéseit a hosszú távú tervezés fogalmait igénybe véve lehessen megtárgyalni a többség nevében eljáró különböző politikai szervezetekkel.
Kapkodom a fejem. Annyi felvetett gondolat, s oly hosszú levelek! Javaslom: próbáljunk rövidebben írni, s konkrétumokról beszélni. Következő levelemben röviden arról írnék, van-e értelme az autonómia kapcsán beindult szellemi produkciónak, ha politikai esélye nullaközelinek tűnik.
Igen, pártolom Miki javaslatát, rövidebben jobban megy ebben a műfajban.
Mivel nem reagál senki, folytatom (most már Mikinek is válaszolva). Nem hiszem, hogy a parlamentbe való bejutás feltételein kellene gondolkodnunk. A román parlament sem a Csapó-féle tervet, sem az erdélyi tanács sokkal értelmesebb, az általános regionalizáció kerettörvényébe kapaszkodó változatát, de még a mainstream RMDSZ székelyföldi fejlesztési régiót vizionáló elképzelését sem fogja jóváhagyni.
A politikai cél az kellene legyen, hogy egy nagyszabású erdélyi transzetnikus civil-kezdeményezés kezdjen el lobbizni (a skót Devolúciós Tanács mintájára) Erdély és a Bánát territoriális alapokon álló regionális önkormányzata érdekében.
Most küldöm éppen nyomdába a Limes Kör dokumentumait, lehet, hogy ennek a hatása alatt állok, de az a véleményem, hogy a Limes hirtelen nagyon is időszerűvé vált (miközben már 1989 szilveszterén kiderült, hogy nem folytatható). Az aktualitása abban áll, hogy ma ugyanúgy nem vagyunk tényleges politikai helyzetben, mint ahogy 1986-ban sem voltunk, nincsenek komolyan vehető, érdemi politikai alternatíváink, viszont ez a helyzet lehetővé teszi számunkra, hogy az eddigi ideológiai-politikai alternatívákat mindegyiken kívül helyezkedve, illúziómentesen értelmezzük, és egyben el is szakadjunk mindegyiktől (világi transzcenzus).
Ugyanakkor el tudunk gondolni egy lehetséges alternatívát (ez az erdélyi és bánáti transzetnikus regionalizmus, amely azt a célt tűzi ki célul, hogy Erdélyben a nemzeti közösségek fölött és azokat természetesen megőrizve megteremtsen egy transznacionális politikai közösséget. Az alternatíva szép, sőt az egyedüli, ami elgondolható és elfogadható minden erdélyi számára, de megvalósulásának nincsenek meg a politikai feltételei.
De kérdem én, ha az adott – Bukarest-centrikus – politikai szisztémán belül sem tudunk semmit elérni, akkor miért ne legyünk valóbban radikálisok? Más kérdés, hogy amint ez transzcenzus megvalósul, megint ki fog derülni, hogy a vér nem válik vízzé, és az adott történelem – társadalom – folytatódik, és nem keletkezik szubsztanciálisan is valami új.
Tehát a regionális modell sem lesz majd az igazi (most nem akarom részletesen ecsetelni, hogy miért), de legalább annyival jobb lesz mégis a mostani állapotnál, mint a többségi polgári demokrácia (Béla, emlékszel?) a totalitárius diktatúránál.
Reflexió Miklós ügyrendi javaslatára: rendjén van, összpontosítsunk az autonómiára, bár kezd beteljesedni az, ami eleve elkerülhetetlennek ígérkezett: máris összefoghatatlanul parttalanná terebélyesedett a vita.
Az autonómia-kezdeményezésekkel kapcsolatos nyilvános vitának meglehet a maga haszna, amennyiben azt kellő türelemmel és szakszerűséggel lehet lefolytatni mind a kisebbségi belviszonyok, mind a többség-kisebbség reláció összefüggésében. Mindkét vonatkozásban kiderülhetnek olyan dolgok, amelyeket tanácsos lesz figyelembe venni az újabb autonómia-tervezetek kidolgozásakor, illetve amelyek hasznára válnak a kérdésről való felelős gondolkodásnak.
Mikivel mindenben egyetértek.
A Levente felvetését pedig kulcsfontosságúnak tartom. A demokrácia valóban nem kedvez a kisebbségeknek, de meggyőződésem, hogy a kisebbségek kedvezhetnek a demokráciának. A kisebbségi elégedetlenség nálunk és a világ más tájain is újra és újra robbanásveszélyesnek bizonyul. A veszély elhárítására csak a demokrácia kiterjesztése, azaz a nemzeti pluralizmus szentesítése teremthet lehetőséget. A politikusok erről egyelőre nem igen akarnak tudomást venni (nem csak nálunk, másutt sem) inkább a demokrácia visszafogásával kísérleteznek. Ez azonban nem tarthat sokáig, hiszen megoldani semmit nem oldhat meg a feszültségeket ellenben fokozni fogja.
Gusztival nem értek egyet abban,
hogy a román jobboldallal nem lehetett volna valami konszenzusra jutni. Hogy nem jutottunk, abban sok minden szerepet játszott. A jobboldal nem látott bennünk komoly esélyt, hiszen azzal kellett számot vetnie, hogy a magyarság túlnyomó többsége a másik oldalt támogatja, ezért a szövetség nem fizetődhetett ki, a nacionalista retorika viszont igen.
Ha a jobboldalban használható szövetségest láthatott volna, s ha annak élén nem Tőkés László áll, akit (egyrészt RMDSZ-es segítséggel, másrészt önmaga hatékony közreműködésével sikerült a román nyilvánosságban lehetetlenné tenni), a helyzet másként alakulhatott volna.
Talán még mindig lenne esély. Ámbár ma már sokkal nehezebb lenne.
Kerekasztalunkkal párhuzamos topikban tették fel a kérdést, hogy az autonómiaterv (a Csapó-féle) megvalósítható-e. Nos, visszautalnék az 1994-95-ös alapszerződés vitára. Akkor egy magyar diplomata szellemes hasonlattal azt mondta, hogy az (akkor még alá nem írt, de szenvedélyesen vitatott) alapszerződéseknek két szemlélete van.
Tekinthetjük a) kezdőrúgásnak, b) koronának. Az alapszerződést ellenzői általában "koronának" tekintették, amelynek nagyon szép, lehetőleg minden kérdést már előre megoldottá tevő szövegnek kell lennie, csak úgy érdemes aláírni. Vagyis: a megkoronázza a román-magyar viszonyt. A másik, a "kezdőrúgás"-szemlélet azt mondta: ez egy eszköz, amit most e pillanatban alkalmazni tudunk, majd jönnek új problémák, keresünk új eszközöket, a lényeg: a viszony folyamatosan alakítható-javítható legyen.
Ha az autonómiatervekről beszélünk: javaslatom az, hogy inkább a kezdőrúgás-filozófiával tekintsünk rá. Ugyanis folyamatról van szó, ebben az első lépés: a témáról való érdemi beszéd elfogadtatása, netán kikényszerítése.
Milyen érdekesek vagytok!
Föl voltam rá készülve, hogy ez a vita rövid távon megfeneklik a "belső demokrácia" problematikájának sűrű aljnövényzetében. Ehhez képest Béla egyik hozzászólásának néhány mellékzöngéjét leszámítva alig kerül elő ez a kérdés. Tényleg úgy gondoljuk, hogy befele nem demokratikus kisebbségnek lehetnek esélyei elszámoltatni a többséget a helyzet demokrácia-deficitjének vonatkozásában? Hogy van esélye az autonómia bármely alakzatának egy konszenzusra képtelen nemzeti közösség összefüggésében?
Gusztinak válaszolok:
a parlamenti jelenlét azért fontos. Persze, nem úgy, ahogy az RMDSZ fetisizálja azt, mondván: azért kell a parlamentben lennünk, hogy onnan megmondhassuk, mi a helyes út, hogy onnan közölhessük, mit kell tenni az érdekvédelem nevében. Arról van szó, hogy – Levente is, úgy vélem, ezt pedzi – ha a mi kisebbségi demokráciánkat beépítjük (jó garanciákkal: pozitív diszkrimináció, "román modell") a román többségi demokráciába, akkor odajutunk, hogy – parlagi egyszerűséggel – elsatnyul, annak többségi leegyszerűsítéseit reprodukálja a kisebbségi közéletben.
Nekem most egyre inkább az az érzésem, hogy az, ami az RMDSZ-MPSZ-viszonyban történik, meg ama parlamenti hajcihővel, amivel módosítják a helyi választási törvényt a többi kisebbség jelenlegi hatalomban levő szervezeteinek javára (teljessé téve politikai monopóliumukat) ennek lenyomatnak, reprodukálódásnak valamiféle végjátékát jelzi.
Levente, azt kérded, hogy egy befele nem demokratikus kisebbségnek lehetnek-e esélyei elszámoltatni a többséget a helyzet demokrácia-deficitjének vonatkozásában? Én viszont azt írtam előbb, hogy Románia jelenlegi "kisebbségi modelljében", amelyben a politikai elit integrációja erőteljesebb, mint a kisebbségi társadalmaké (maradjunk a magyarnál, ha van ilyen), a kisebbség társadalmi építkezése ki van szolgáltatva ennek az elitnek, amennyiben külön építkezésként akarjuk elgondolni.
Mint Adrian Severin írta, a kisebbségi képviselők a kormányzat "etnikai ügyintézői". Ergo: a kisebbségi demokrácia nem tud a többségi felé kerekedni, mint demokrácia. A kérdés, ha elméleti szinten maradunk, a következő: ebben a romániai modellben van-e így vagy általában? Mert ha csak ebben a modellben van így - számomra ez a hipotézis szimpatikusabb - akkor azt kell megvizsgálnunk: hogyan léphetünk ki ebből a modellből. Némiképp visszakanyarodtunk tehát a Guszti-féle kérdéshez. Más pártok, más színterek, más politikai centrumok...
Levente! De van-e esély belső demokráciára egy olyan környezetben, melyben a "külső demokrácia" nem fokozódik, hanem látványosan csökken. Minálunk lassan egypártrendszer lesz, Magyarországon meg olyan „két-párt”-rendszer, melyben hol az egyik, hol a másik párt(szövetség) söpri ki, illetve próbálja demokratikusan kisöpörni a másik képviselőit a hatalom árnyékából is.
A valóságos politikai egység csak
politikai széttagoltságra épülhet. A politikailag artikulálatlan közösségre nem épülhet demokrácia. A helyzet persze tényleg siralmas. De a magyarországi helyzet is tarthatatlan, a romániai is. Előbb-utóbb mindkét országban valóságosan is demokratikus fordulatnak kell bekövetkeznie egyébként Európa képtelen lesz megemészteni bennünket. Akkor majd a romániai magyarság antidemokratikus „egységtörekvései” is demokratikusakká válnak. Nekünk ezt az alternatívát kell előkészítenünk.
Azt hiszem, Miki fején találta szöget: ki kell lépni ebből a modellből. És mivel nincs össz-magyar modell, mint ahogy én ezt annak idején képzeltem, csak az erdélyi marad.
A kiindulásképpen megfogalmazott kérdésre visszatérve, én úgy gondolom, hogy a kérdést nem csak úgy lehet fölvetni, hogy élt-e a romániai magyarság politikai érdekképviseletét ellátó szervezet valamennyi, elvben rendelkezésére álló demokratikus eszközzel, hogy tehát kimerítette-e azok körét, és politikai teljesítményét ehhez mérten kell-e értékelni, hanem arra is rá lehet kérdezni, hogy hogyan használta ki azokat a lehetőségeket, amelyek nyilvánvalóan alkalmazásra kerültek az elmúlt évek során. Például: mennyiben tekinthető
kellő színvonalúnak
és ehhez mérhetően eredményesnek az RMDSZ parlamenti szereplése? A hatalommegosztásos felállás összefüggésében úgy tekinthetjük-e, hogy maradéktalanul ki lettek használva az abban rejlő lehetőségek? Meg lehetünk-e elégedve az RMDSZ felügyelete alatt tevékenykedő helyhatóságok munkájával.
Amennyiben a fenti – és megannyi hasonló – kérdésre adatokkal alátámasztott válaszok állnának rendelkezésére, elképzelhető, hogy nem kizárólag a demokrácia és a kisebbségek viszonyának elvi vonatkozásai körül kellene kutakodnunk.
Én a magam részéről egy ideje úgy látom, hogy demokrácia eszköztára elvileg nem tekinthető rögzítettnek: a kisebbségek előtt tornyosuló nagy kihívás lényegét éppen abban vélem fölfedezni, hogy képeseknek bizonyulnak-e a politikai innovációnak arra a mértékére amely fokozatosan fel tudja számolni a minden politikai berendezkedésben föllelhető demokrácia-deficiteket, rávezetvén a többségeket, hogy a kisebbségi jogharc eredményei nem kárukra vannak, nem az általuk föladott-elvesztett pozíciók bizonyítékai, hanem a berendezkedés demokratizálódásának a vívmányai.
(Ezzel természetesen vissza is jutottunk ahhoz a régi dilemmához, miszerint annak, hogy egy berendezkedés demokratizálási esélyeiről érdemben beszélni lehessen, elengedhetetlen feltétele, hogy ne lehessen fölvetni a berendezkedés legitimitására vonatkozó kérdést. Ott, ahol ez nem tekinthető magától értetődőnek, nem a demokratizálódás a legégetőbb probléma, következésképpen annak eszközeiről sem érdemes okoskodni.)
A vita zárása előtt összesíteném a kulcsmondatokat. A kórkép az alábbiak alapján nem túl biztató:
– nincs az autonómiának politikai esélye
– a transzetnikus regionalizmusnak is csekélyek az esélyei
– a romániai magyarság nincs helyzetben
– nincs hosszabb távra tervezés, csak tüneti kezelés zajlik
– konszenzus sohasem volt jobb- és baloldal között
– a belső demokrácia súlyos hiányosságai miatt nehéz elvárni, hogy a többség demokratikus attitűddel viszonyuljon a kisebbség iránt
– az összmagyar modell hiányzik
Úgy érzem, nem sikerült kilépnünk egy körkörösségből: egyrészt megállapítottunk egy lehangoló dolgot, hogy a kisebbségi demokrácia (az erdélyi magyar) ki van szolgáltatva az általános magyar konszenzus-képtelenségnek, másrészt azoknak a kényszerpályáknak, amely a román demokrácia oktrojált ránk. Másrészt mégis annak belső feltételeit keressük, hogy mit és hogyan tudnánk megújítani - dacára a rossz külső feltételeknek. Azt hiszem, jó hogy tudatosítjuk ezt, de nem zárulhat a beszélgetés itt (csak ma, e topikban). Tulajdonképpen itt kellene kezdődnie, olyan kérdésekkel, mint például:
1. Mi jellemzi az erdélyi magyar jobb- és baloldalt, ha már megállapítottuk (Béla, de én is), hogy van.
2. Mi a viszonyunk az EU-integrációhoz? Az EU-ra szükség van, de kétségtelen: távolról sem olyan felhőtlenül, dilemmák nélkül, ahogy az RMDSZ Frunda szavával mondja.
3. Ennek egyik legfontosabb alkérdéseként: mikor időszerűbb az "autonómia-harcz", integráció (2007-2009) előtt, vagy az után? S még továbbiak is lennének...
Két befejező megjegyzés:
1. Magyarország és Románia tipológiailag nem azonos képlet. Persze, a magyarországi helyzet is elképesztő, de akkor sem ugyanaz. Romániában a szerb szindróma valószínűbb: belpolitikai patthelyzet, kormányozhatatlanság, a centralizáló nacionalizmus erősödése, különösen akkor, ha az EU-integráció halasztódik;
2. ebben a helyzetben Erdélyről kellene elsősorban gondolkodni, és csak ebben a tágabb – és fontosabb – keretben a magyar autonómiáról.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ItthonRSS
Csúszópénzért elnézte a szabálytalanságokat és nem zárt be cégeket az Adócsalás Elleni Főigazgatóság két ellenőre
Itt a vége: felmondott a Transindex teljes szerkesztősége
Eljött az a pillanat, amikor magunkról adunk hírt nektek, és ráadásul sokunknak ez lesz az utolsó is, amit a Transindex felületére írunk. Ma reggel, huszonhárom évnyi működés után felállt a Transindex teljes szerkesztő csapata.
Benyújtották a gyermekeket a homoszexualitást népszerűsítő tartalmaktól „megvédő” RMDSZ-tervezetet
A gyermekvédelmi törvényt módosító javaslatot a "genderideológia nyugati térnyerésével" indokolják.
A fejlesztési minisztérium többlettámogatást ad a távfűtést működtető önkormányzatoknak
