A régi elit új útra lép
Bereznay András 2008. január 29. 09:35, utolsó frissítés: 2008. január 28. 10:22
A politikai hatalom megtartása szóba sem jöhetett. Egyetlen kiút kínálkozott a Párt vezetése számára. Átjátszani a hatalmat – minél zökkenőmentesebben – olyanoknak, akik legalább bántatlanságukat, és ha lehet, minél több kiváltságuk megtartását is hajlandók biztosítani. Kézenfekfő volt az addigi csendestársakhoz fordulni. Egyidejűleg föltűnően nyitottak Nyugat felé is.
Az egész világ ünnepelte a hirtelen meglepően liberálissá vált, „bátor” és „önálló”, még kelet-német állampolgárok tömeges nyugatra távozását is elősegítő magyar kommunistákat – pedig csak annyi történt, hogy a bőrüket mentették. Egyben a Nyugaton a jövőre nézve máris jó pontokat akartak szerezni.
Nem volt véletlen, hogy olyankor, amikor pedig még csak kevéssel korábban az uralkodó Párttal való versengés igényével föllépő politikai párt alapításáról – megtorlástól tartva – senki még csak álmodni sem mert volna, hirtelen egyre-másra alakulhattak új, magukat a fönnálló rendszer Pártjával szemben együttesen demokratikusnak nevező pártok, illetve párt jellegű tömörülések.
Akik így pártokat hoztak létre, nem alulról jövő kezdeményezésekre válaszoltak, nem a nép körében megfogalmazott igények képviseletében léptek föl. Értelmiségiek voltak, akik vagy a Párt informális úton történő, erre irányuló buzdításának tettek eleget, vagy olyanok, akik nyomon követve a világban történő változásokat, maguktól is fölismerték, hogy a kommunista uralom napja leáldozóban van. Ezzel kapcsolatban lehetőséget láttak.
Nem föltétlenül az ország, a társadalom számára.
Annyiban mindenki, az új pártok, az ideológiájukat elhagyott kommunisták – tehát az egész elit és minden jel szerint a társadalom is – hasonló állásponton volt: kívánatos az ország visszacsatlakoztatása a Nyugathoz, melyből a szovjet uralom évtizedei kiszakították. Csak idővel derült arra fény, hogy amikor ezt kívánta, az elit és a nép a Nyugat tartalmának más és más összetevőit tartotta szem előtt, közülük másra és másra helyezte a hangsúlyt, vagyis a visszatéréstől a maga számára nem ugyanazt remélte.
Míg a társadalom, magától értetődően, addigi elnyomottságának fölszámolását várta, saját egyenrangú félként történő elismerésére számított, úgy, ahogyan az a Nyugaton, az ottani demokratikus berendezkedésben természetszerű, az elit addigi bezárt, provinciálisnak érzett kiváltságait remélte a kapitalizmus eszköztára fölhasználásával világszínvonalra emelni. Más szóval az addigi, bár kényelmes, de helyhezkötött ingyenes juttatások rendszerét törekedett vagyonszerzés által konvertibilissé, ezzel világszerte is élvezhetővé tenni.
Míg a nép tehát az országon belül, a demokráciával összhangban kívánta saját egyenjogúságát biztosítani, az elit a maga addigi, a társadalom kárára érvényesített, erőszakra épülően bitorolt kiváltságait szándékozott legitimálttá tenni, és egyben a világ anyagi értelemben kiváltságos helyzetűéivel egy sorba emelni. Ez utóbbi törekvése ki ugyan nem mondva, sőt el is leplezve, de axiomatikusan kezdettől fogva szembenállt a demokratikus meggondolásokkal. Hogy ilyen szembenállás létezett, az hamarosan a gyakorlatban is megmutatkozott.
A fölülről irányított átalakulás
részeként a még kommunista kézben lévő vezetés sietve új törvényeket, rendeleteket hozott, melyek más pártok működését nemcsak lehetővé tették, de az ehhöz kívánatos anyagi hátteret is biztosították. A sajtót is kötelezték az új ellenzéki pártok közleményeinek megjelentetésére. A látszat megóvása érdekében egészen a nép részvételét sem lehetett kihagyni a folyamatból.
Erre, amikorra a változások ténye már széles körben is fölismertté vált, jelentkezett is igény. Nem föltétlenül csak pártok szervezésében, de helyenként spontán, azaz alulról jövő kezdeményezésre is, politikai vitaklubok alakultak és a különböző, utcai vagy más politikai rendezvényeknek is volt látogatottságuk. Úgy tűnhetett, Magyarországon pezsgő politikai élet vette kezdetét. Pedig mialatt ez folyt, vele párhuzamosan megtörtént az elit részéről a lapok gondosan megszervezett, a nép ismételt kihagyását célzó leosztása is.
A hatalom átjátszása demokratikus módon természetesen nem történhetett volna meg. A folyamatban jelentős lépést jelentettek azok az ún. háromoldalú, illetve nemzeti kerekasztal-tárgyalások, melyre az országló kommunisták hívták meg az ellenzéki pártok vezetőit. A cél az ország sorsával, jövőjével kapcsolatos álláspontok egyeztetése, az átalakulás módjának, illetve az azt követő berendezkedésnek a kidolgozása volt.
MÁSOK, MINT AMINEK MONDJÁK MAGUKAT
Demokratikus megközelítésben azzal, hogy az ellenzéki pártok (melyek álláspontjaikat már előzőleg, egy ún. ellenzéki kerekasztalon egyeztették) ezt a meghívást elfogadták, volt egy nagyon jelentős hiba. Az, hogy a résztvevők senki mást nem képviseltek, csak önmagukat, illetve legjobb esetben saját pártjaiknak (a kommunistákétól eltekintve) néhány száztól kivételesen néhány ezerig terjedő létszámú tagságát.
Az pedig, aki jogot formál arra, hogy más emberről, annak sorsáról, de meghatalmazása nélkül, önkényesen az ő nevében tárgyaljon, és feje fölött róla szóló, őt érintő megállapodást kössön, minden, csak nem demokrata.
Közömbös az, hogy milyen művelt vagy okos ember, nem számít, milyen iskolákat járt, minek képzeli magát, és jószándékának esetleges őszinte volta is mindegy. Demokrataként más ember nevében csak annak fölhatalmazása alapján tárgyalhat. Az, hogy ezzel a szemponttal a tárgyaláson való részvételt elfogadó magyar csúcsértelmiségiek ne lettek volna tisztában, kizárható.
Tévesek, de inkább mellébeszélés-jellegűek tehát azok a haza sorsa, illetve a nálunk észlelhető súlyos demokratikus hiányosságok fölött sóhajtozó, külföldi kommentárokban is föllelhető, nem ritka megnyilvánulások, melyek azt hangsúlyozzák e jelenségek mentségeként, hogy a demokráciát úgymond „tanulni kell”, és, hogy nálunk a problémák a demokratikus tapasztalat hiányából adódtak.
Nem erről van szó. A valóság az, hogy akiken a dolgok alakulása múlt, nagyon is pontosan és magas szinten voltak tisztában a demokrácia mibenlétével, a demokratikus gyakorlat jellegével. A probléma más volt. Egyedülálló alkalmat láttak arra, hogy (így foghatták föl) kibulizzanak maguknak egy országot. Minthogy demokratikus úton ez nem történhetett volna meg, készséggel lépték át a demokratikus viselkedés kívánalmait. Bármit is mondtak szavakban, tetteik bizonyítják, hogy amikor döntés elé kerültek,
azt választották, hogy nem akartak demokráciát.
A kis ellenzéki csoportocskák vezetőinek eljárását még az sem mentheti, hogy bármennyire is a a néptől kapott fölhatalmazás nélkül bocsátkoztak tárgyalásokba annak sorsáról, azért volt közöttük és a kommunisták között ebből a szempontból egy fontos különbség. Az utóbbiak szándékosan nem kerestek a néptől semmilyen meghatalmazást, pedig erre évtizedek során minden módjuk megvolt. Az ellenzékieknek viszont nem volt ilyen lehetőségük.
Így gondolni lehet arra, hogy azzal menthették föl magukat, ők ugyan őszintén demokraták, de nem tehetnek róla, hogy addig nem volt esélyük a nép fölhatalmazásának megszerzésére, és ha fönnáll a lehetőség a Pártállam kezéből az irányítás átvételére, az alkalmat meg kell ragadni, valahol a dolgokat – ha tökéletlenül is –, de el kell kezdeni.
Sajnos, ilyen kifogás sem állhatja meg a helyét. Nem létezett ugyanis olyan külső sürgető tényező ami – ha nehézséggel is –, de mégis elfogadhatóvá tehette volna a népnek a sebesség érdekében történő megkerülését. Nem olyan volt a helyzet, hogy valamilyen múló pillanatot kellett volna megragadni a kommunisták leváltására. Nem hajtott a tatár, de még az orosz sem.
Egészen világos kellett, hogy legyen a világpolitikát figyelemmel kísérő résztvevők előtt, hogy a Szovjetunió nemcsak elhatározta az egész térség föladását, de az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalásain el is kötelezte magát erre, és az is, hogy a magyar kommunisták részéről semmiféle veszély nem fenyegetett a hatalom saját kezükben tartásának akár csak megkísérlésére sem. Ha így lett volna, pártjaik meg sem alakulhattak volna.
Nem létezett jó ok nem megvárni a félelem béklyóitól megszabaduló nép igényeinek és vágyainak megfogalmazódását, azok politikai formában történő kikristályosodását, és ezzel karöltve egy lentről fölfelé épülő demokratikus képviseleti struktúra fokozatos kiépülését. Csakhogy pontosan ettől tartottak. Sietségük éppen egy ilyen folyamat megindulásának megelőzésére irányult. Nem volt ugyanis semmiféle garanciájuk arra nézve, hogy egy így kibontakozó új Magyarországban nekik maguknak is jutna bármilyen politikai szerep, az attól remélt más fajta előnyökről nem is beszélve.
Demokratikus elkötelezettségük hiánya
már az eddigiek alapján fogalmazva is egyértelmű, de még inkább kiderül abból, hogy a kommunistáknak abba a javaslatába is belementek, hogy a tárgyalások a nyilvánosság kizárásával, titkosan follyanak. Ez a lépésük már nemcsak komoly tökéletlenséget jelentett a demokrácia szemszögéből, de aktívan is volt antidemokratikus. Lélegzetelállítóan az volt.
Úgyszólván hihetetlen, hogy akármiért is, de nem választott, tehát az ország vezetésére formált igény szempontjából – ami a tényeket illeti – csak önjelölt csoportocskák, akik – bár a Pártállammal szemben szavakban mint a demokrácia letéteményesei léptek föl –, még ahhoz is merték venni a bátorságot, hogy nyíltan a szerintük is – és persze axiomatikusan –nem demokratikus Pártállammal vállaljanak közösséget az ilyenformán eleve gyanakvással kezelt néppel szemben.
Hogy beleegyezzenek abba, hogy az ország sorsáról szóló tárgyalásokon elhangzottakat elzárják maguktól az érintettektől, miközben nevükben, de megbízásuk nélkül járnak el, kétségtelenül mélyen rosszhiszemű lépés volt. Ehhez egészen egyszerűen nem volt joguk. Ettől a ponttól kezdve az összes pártot, illetve összes vezetőjét, aki az így folytatott kerekasztalon részt vett, elkerülhetetlenül és egységesen hiteltelennek kell tekinteni. Ha őszintén demokraták, ha az ország javát keresik, ilyen föltételt semmiképpen sem fogadnak el. Ezen a ponton végleg világossá vált, hogy más, a demokráciától idegen meggondolások vezetik őket. Már akkor sejteni lehetett, mifélék.
Előfordul, hogy az átalakulási folyamat már letagadhatlan vétkeit a résztvevőkre nehezedő külföldi nyomással próbálják meg igazolni. Kétségtelen, hogy a Nyugatnak, leginkább az Egyesült Államoknak volt is befolyása az eseményekre, és ez arra irányult, hogy az átalakulás lezajlása minél konfliktusmentesebb legyen. Megtörtént, hogy kiéleződőnek gondolt helyzetben diplomáciáját a dolgok elsimítása érdekében használta.
Kézenfekfő, hogy emiatt sem ragaszkodott az átalakulás kifogástalanul demokratikus lefolytához. De nem tette ezt azért sem, mert az amerikai külpolitika nem (ahogyan van akik elképzelik) a korábbi, mindent előíró szovjet gyakorlat tükörképe, hanem olyan, mely teret ad ilyen helyzetben a helyi erők szabad játékának, és csak egy bizonyos,
számára alapvető minimumhoz ragaszkodik.
Arra hivatkozni tehát, hogy a Nyugat az átalakulás folyamatát – a magyar résztvevőknek mozgásteret sem hagyva – részleteiben koreografálta volna, hogy bármiért is kikövetelt elvárásai közé tartozott volna, hogy az átalakulás ál-demokratikus berendezkedést eredményezve, antidemokratikusan folyjék le, politikailag is, történetileg is mélyen valóságidegen képtelenség. Ilyet a Nyugatnak módja sem lett volna kikényszeríteni.
A magyar résztvevők nem voltak saját akarat és lehetőség nélküli irányított bábok. Nem kétséges, hogy a Nyugat a magyar változásokat – sejthetően mint a remélt eredményhez képest elért minimumot – elfogadta. Ebből azonban nem következik, hogy ne üdvözölt volna a maga részéről sokkal szívesebben egy valóban demokratikus átalakulást, illetve berendezkedést. Az eredmény a Nyugat részéről csak megengedő értelemben lett olyan, amilyen, nem szándéka és bevatkozása miatt. Ami és ahogyan történt, azért a felelősség meghatározóan a magyar résztvevőké.
Fontos mindezt elmondani éppen most, amikor már tovább nem rejtegethető, hogy az elmérgesedő bajok forrása az átalakulás körül keresendő, és amikor ennek megfelelően erőfeszítés történik arra, hogy mint eddig mindent, annak meghamisított átértékelését is a szóvátevők saját felelősségük elkendőzésével próbálják meg a nyilvánosság előtt kiúttalan pártpolitikai vádaskodás terméketlen tárgyává tenni, úgy, mintha azért ami történt, nem az összes résztvevő egyformán lenne felelős. Ezzel éppen azt a folyamatot igyekeznek prolongálni, melynek – mint látni fogjuk – mielőbbi lezárása a magyar nép elsőrendű érdeke.
>> 2. rész >>
>> 3. rész >>
>> 4. rész >>
>> 5. rész >>
>> 6. rész >>
>> 7. rész >>
>> 8. rész >>
>> 9. rész >>
>> 10. rész >>
>> 11. rész >>
>> 12. rész >>
vissza a cikk elejére:
>> Kibulizott ország >>
ItthonRSS
Csúszópénzért elnézte a szabálytalanságokat és nem zárt be cégeket az Adócsalás Elleni Főigazgatóság két ellenőre
Itt a vége: felmondott a Transindex teljes szerkesztősége
Eljött az a pillanat, amikor magunkról adunk hírt nektek, és ráadásul sokunknak ez lesz az utolsó is, amit a Transindex felületére írunk. Ma reggel, huszonhárom évnyi működés után felállt a Transindex teljes szerkesztő csapata.
Benyújtották a gyermekeket a homoszexualitást népszerűsítő tartalmaktól „megvédő” RMDSZ-tervezetet
A gyermekvédelmi törvényt módosító javaslatot a "genderideológia nyugati térnyerésével" indokolják.
A fejlesztési minisztérium többlettámogatást ad a távfűtést működtető önkormányzatoknak