2026. október 16. péntek
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Új rendszer felé. A kétpólusú elit szövetsége új alapon

Bereznay András 2008. január 29. 09:35, utolsó frissítés: 2008. január 28. 10:39





Hogy mivel állt szemben az ország, azt ezzel párhuzamosan szimbolikusan is megmutatták az 1956 után kivégzett Nagy Imre miniszterelnök és társainak 1989 nyarán történt újra-, illetve egyáltalán eltemetésének körülményei. A megemlékezés közben a figyelmes résztvevő nem téveszthette szem elől, hogy ami folyik, nemcsak demonstrált elitcsere, de azt is mutatja, hogy az új elit – a korábbihoz hasonlóan – szintén a nép kizárására törekszik, azt megvetéssel kezeli.

A sírok közelébe a szertartások idején csak különböző osztályokba sorolt, a közeljutás mértékét és idejét gondosan szabályozó, ezzel az új elit csúcsához közelállás mértékét kategorizáló meghívókkal lehetett odajutni (igaz, legalább bizonyos gesztusokkal a legismertebb áldozatok hozzátartozói felé), nehogy a nyilván közönséges csürhének tekintett egyszerű megemlékezők a sírokat, a megjelentek által kétségtelenül hősként tisztelt saját meggyilkolt vezetőiknek sírjait – úgy gondolhatták, állat módjára – letapossák.

Világos volt, hogy nem az ország kapta vissza, ha holtában is, a kommunisták által legyilkolt volt miniszterelnökét, hanem a hatalom átvételének küszöbén álló, de 1956 értékeinek a hatvanas években hátatfordított, a gyilkosokkal azután nagyrészt együttműködő, többségében azok csendestársává züllött csúcsértelmiség politikai szerepet kereső része készül kisajátítani – már gesztusokkal szövetségesei, a reformkommunisták felé – a forradalom általa elárult örökségét.




Nem férhet hozzá kétség,

hogy ha a magyar népnek csak kicsit is lettek volna világosabb ismeretei a demokratikus gyakorlat természetéről, illetve ha csak kicsit is kevésbé korlátozza cselekvőképességét a diktatúra évtizedeinek bénító tapasztalata, egyszerűen félretolta volna a zárt ajtók mögötti tárgyalások hallatára, a nevében föllépő, akkor még semmilyen jelentős támogatottsági bázissal nem rendelkező egész értelmiségi társaságot.

Ez a lehetőség nem is kerülte el az új pártok és a hatalomról leköszönőfélben lévő, velük együttműködő, kommunisták figyelmét. Nagyon tartottak attól, hogy az öntudatra ébredő nép önálló, általuk irányítatlan kezdeményezésbe fog, és maga kezdi el megfogalmazni elvárásait. Ennek megelőzésére állították be a helyzetet a kerekasztalon résztvevő – ez most már kimondható – áldemokratikus pártok minden alap nélkül olyannak, mintha a kellő óvatosság hiánya esetén a még létező munkásőrség (a kommunisták 1956 után létrehozott milíciája), illetve a még ki nem vonult szovjet csapatok részéről valamiféle fegyveres föllépés veszélye fenyegetett volna.

Ezt szüntelenül hangoztatták, pedig az adott helyzetben már nyilvánvalóan nem volt igaz. Eközben önmaguk, mint a demokratikus átalakulás irányába – szerintük – egyedül megfontoltan haladó pártok számára előlegezett bizalmat kértek. A taktika bevált. A mesterségesen keltett aggodalom eszközével végül sikerrel semlegesítették


a nép önálló kezdeményezésre esetleg hajlamos részét.

Ezzel karöltve folyt az a hamis vagy oda nem tartozó fogalmak szüntelen szajkózására épülő, ezzel a nép tisztánlátásának, ítélőképességének elhomályosítását célzó kampány, mely annak kívánta elejét venni, hogy a társadalom részéről megfogalmazódjon, ami természetszerűen máris mintegy a levegőben volt, vagyis a kommunizmus alatt elkövetett bűnökért esedékes felelősségrevonás követelése.

Az „európaiság” és „boszorkányüldözés” unos-untalan emlegetésétől volt minden hangos. Amikor „európaiság”-ról beszéltek, azt kívánták sugallni, mintha Európában, azaz a Nyugaton valami olyan fennköltnek beállított, magasabbrendű, ezáltal követendő erkölcsiség létezne, mely természetesnek tekinti akármilyen súlyos bűnösök futni hagyását „szegények, ők is csak emberek”-alapon. De legalábbis a politikai indíttatású bűnök esetében lenne így.

Az igaz ugyan, hogy a Nyugaton politikai nézetei miatt senkit sem üldöznek – szemben a kommunisták addigi saját gyakorlatával, akiknek uralma alatt ez nemhogy előfordult, de szabályszerű is volt –, és akik éppen ilyen bűneik vonatkozásában igyekeztek egy fiktív „európaiság”-ra tőlük igen fonákul appellálva egérutat nyerni. A politikai véleménynyilvánítás szabadsága azonban természetesen nem jelentette soha azt, hogy bármennyire is esetleg politikai hátterűek legyenek köztörvényes bűnök, azok esetében elég lenne a politikai háttérre hivatkozni ahhoz, hogy a felelősségrevonás elmaradjon.

Teljes mértékben félrevezető volt a kommunistáknak és áldemokratikus szövetségeseiknek az effélére való hivatkozása. Semmiféle nehézséget nem jelentett a valódi európaiság szempontjából a náci tömeggyilkosoknak Nürnbergben 1945-ben történt bíróság elé állítása és esetenként kivégzése.

Hasonló volt a helyzet a „boszorkányüldözés” vonatkozásában. A fogalom arra utal, hogy ahol ilyen történik, ott ártatlanokat vonnak felelősségre olyasmiért,


amit el sem követtek, sőt maga a bűntény sem létezik.

Csakhogy a magyar kommunisták közül voltak elegen, akiket nagyonis súlyos cselekedetekért terhelt felelősség. Ők nem voltak ártatlanok. Hogy a felelősségrevonást elkerülhessék, ahhoz a módszerhez folyamodtak, hogy az ellenük jogi eljárás indítását várhatóan majd követelőkre eleve ráfogták, hogy azok nemcsak őket – nagyon komoly és pontosan körülírható bűnök elkövetőit – de a Párt minden egyes tagját, általuk családjukat, és talán az ifjúsági szervezetekbe mintegy kötelezően beléptetetteket is el kívánják marasztalni, és a jövőben együttesen, tehát méltánytalanul hátrányos helyzetbe juttatni.

Pedig erről szó sem volt. Ilyesmi ellen a társadalom igazságérzete joggal tiltakozott volna. Mindenki tisztában volt ugyanis azzal, hogy a Párt egyszerű tagjának lenni sokszor nem volt több mindennapos karrierizmusnál; amitől a tag, ha nem is idealizálhatóan, de azért egyes rutin hazugságok kötelező hangoztatásától eltekintve megmaradhatott átlagosan tisztességes embernek, és gyakran meg is maradt. Közismert volt az is, hogy voltak helyzetek, amikor nehéz volt elkerülni a belépést a pártba, ha valaki megélhetését, vagy legalábbis a képzettségének megfelelő munka végzését, egy vállalaton belüli vezető beosztását nem akarta kockára tenni.

Őket a társadalom józan ésszel nem is hibáztatta a sokkal nagyobb „kutyák” által elkövetett dolgokért. Ezért bújtak mögéjük a bűnösök, olyan hamis képlet fölállításával, mintha a Párt tagsága nem személyekből állt volna, akik közül egyeseket terhelt felelősség, másokat nem, akik tehát ilyen értelemben megkülönböztethetőek. Lényegét tekintve a „boszorkányüldözés” rágalom volt, a jogi és társadalmi igazság keresőinek preventív megrágalmazása, és így védekezésbe kényszerítése.

Hangoztatói hamis alternatíva fölállításával azt sugallták, hogy jobb futni hagyni néhány bűnöst, mint sokakat ártatlanul meghurcolni. Sikerült is elszabotálni, részben ezáltal,


minden felelősségrevonást.

Sok későbbi fejlemény árnyékát vetítette előre az áldemokratikus pártoknak az ebben a kérdésben tanúsított magatartása. A későbbi tapasztalatok fényében viszatekintve világos, hogy már ekkor kialakult köztük egy fajta koordinált szereposztás. Utólag egyértelmű, hogy az összes a kerekasztalon résztvett párt valójában ugyanazt kívánta: a felelősségrevonás elmaradását.

Csendestársként több mint egy negyed évszázadon át voltak már a Párt tényleges szövetségesei. Azzal együtt, hogy a korábbi kétpólusú eliten belül az ő javukra volt éppen folyamatban súlyponteltolódás, vagyis ők, a korábbi csendestársak vették át a politikai irányítást miközben a volt politikai elit háttérbe szorult, fölismerték, hogy – egyebek között azért, hogy általuk ne lehessenek zsarolhatók – ugyanúgy szükségük lesz korábbi kommunista szövetségeseik támogatására a kerekasztalon közösen kisemmizett néppel szemben ezután is, mint azoknak volt addig őrájuk.

Ezért nem szorgalmazták azoknak semmilyen tekintetű elszámoltatását. Ezt azonban így nem vallhatták be. Emellett, ha már alig (ha egyáltalán) megkülönböztethető nézeteik ellenére, a minél sokoldalúbbnak álcázandó demokratikus közélet színlelésének érdekében – részben nyugati fogyasztásra – több pártba rendeződtek, szükségesnek is látszott egymás között, ahol lehet, a véleménykülönbségek meglétének legalább a látszatát fönntartani.


Az események korabeli szemlélőjének úgy tűnhetett,

hogy a kommunizmus idején elkövetett bűnök miatti felelősségrevonás kérdésében a „demokratikus” pártok között megoszlanak a vélemények. Voltak, akik osztották az „európaiság” és „boszorkányüldözés” fémjelezte nézeteket, míg mások, mindenekelőtt a köszöbönálló választás majdani nyertese, az MDF, más húrokat pengettek. Győzelme esetére az MDF „tavaszi nagytakarítás”-t, azaz a kommunizmus alatti bűnök elszámoltatását helyezte kilátásba, ami könnyen lehetett akár döntő tényező is sikeres szereplésében.

Csak aztán amikor kormányra került, a „tavaszi nagytakarítás” – hogyan, hogyan nem – elmaradt. Voltak ugyan MDF-es képviselők, akik – nem lehet kizárni, hogy részükről őszintén – a kérdést mégis fölvetették, de hosszadalmas jogi huzavona után valahogyan az derült ki, hogy a felelősségrevonásnak áthidalhatatlan jogi akadályai vannak.

Ezrek hóhérainak és súlyos gazdasági bűnök elkövetőinek futni hagyása csak kiteljesítette azt a már korábbi, egy kívánatos belső megújulás és társadalmi megtisztulás szempontjából végzetes elvtelenséget, hogy magukkal egyenértékű demokratikus pártként fogadták el az új helyzethez nyilvánvalóan csak a körülmények kényszere miatt nevének részleges megváltoztatásával, deklaratívan alkalmazkodó MSZMP-t – most már MSZP-t – azok, akik együttesen a kommunista párt alternatívájaként léptek föl, magukat tőle demokratikusnak mondott mivoltukban különböztették meg.

Elvtelenségük mindenesetre csak látszólagos volt, amennyiben – amint az már más összefüggésben látható volt – valójában a kérdésés pártok hirdetett elveikkel a valóságban soha nem is rendelkeztek. Ami meg az MSZMP-MSZP őszintétlenségét illeti, annak legjobb mutatója, hogy nem oszlatta föl önmagát. Képtelenség annak még csak az elképzelése is, hogy egy évtizedek súlyos bűneiért felelős, a diktatúrát magát jelentő szervezet attól változzon demokratává, úgy működjön, szinte mintha mi sem történt volna, most már ekként tovább, hogy külföldi fegyveres támogatói elhagyják.

Dehogy érintette meg az MSZP vezetőit a demokrácia szelleme! Még azt is átlépve ragaszkodtak pártjuk fönntartásához, hogy alsóbb szintjein – ezt alapszervek önmagát föloszlatása mutatta – megindult annak a fölismerése, ami részükről elmaradt. Ha a bűnök miatti megbánás, beismerésük, el is ítélésük őszinte lett volna, ha valóban megtalálják magukban a demokratát, a Párt vezetői a kézenfekvő következtetések levonásával a Pártot nem átfestették, hanem föloszlatták volna, és a politikától személyükben is – legalábbis hosszabb időre – visszavonultak volna.


az írás alább folytatódik:
>> 2. rész >>
>> 3. rész >>
>> 4. rész >>
>> 5. rész >>
>> 6. rész >>
>> 7. rész >>
>> 8. rész >>
>> 9. rész >>
>> 10. rész >>
>> 11. rész >>
>> 12. rész >>

vissza a cikk elejére:
>> Kibulizott ország >>

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS