Megosztó álproblémákkal semlegesítik a társadalom erejét
Bereznay András 2008. január 29. 09:35, utolsó frissítés: 2008. január 28. 10:45
Ahhoz, hogy az egyes pártok maguknak a nép részéről támogatást szerezzenek, nemcsak azonosítható saját arculatra volt szükségük, hanem arra is, hogy olyan problémák kerüljenek a köztudatba, melyekről álláspontjuk eltérőnek tüntethető föl, egymással szembeállítható.
Ha minden párt lényegében ugyanazt akarja, természetesen nincs miért támogatni egyiket sem a másik rovására, és persze szóba sem jön, hogy az emberek figyelmét saját gazdasági természetű manővereikről egymás közötti látszatküzdelemeikre irányítsák. Minthogy valódi ellentétek nem voltak közöttük, ami valódi kérdés pedig az országban nagyon is létezett, azt a nép elől éppenhogy elrejteni akarták, nyilvánvaló, hogy a kérdések, melyekről a leghangosabban csatáztak, csak álproblémák lehettek. Ezekben nem is volt hiány.
Ilyen volt mindjárt a háromoldalú kerekasztal tárgyalások végén az a nagyon hangos bejelentés az SZDSZ és a Fidesz részéről, hogy ők „nem írják alá” a megállapodást a köztársaságielnök-választás módjáról szóló pont miatt, és ezzel kapcsolatban azután népszavazást kényszerítettek ki.
Ez teljességgel értelmetlen volt. Nem annyira azért, mert az elnökválasztás módja valójában kevésbé fontos kérdés volt, mint amilyennek beállították, hanem mert a kerekasztalon a résztvevőknek eleve vétójoguk volt. Ha a kérdés olyan jelentős volt a két párt számára, ahogyan a nyilvánosság előtt megjelenítették, megmagyarázhatatlan, miért nem vétójoguk gyakorlásával akadályozták meg, hogy a kerekasztal az ő álláspontjuktól eltérőt fogadjon el.
Hagyták a döntést keresztülmenni, pedig akár csak egyikük vétója is elég lett volna a megakadályozására. A vétójog gyakorlása nélküli alá nem írásnak nem volt jelentősége. Világos a történtekből, hogy az azóta sem szünetelő, álpolitizáló színjátszás kezdődött meg már akkor. A népszavazásra bocsátott kérdés csak ürügy volt, hogy óriási csinnadrattával az ország népe előtt azt a látszatot kelthessék, hogy a titkos tárgyalásokon jelentős véleménykülönbségek vannak,
a pártok között föloldhatatlan ellentétek feszülnek.
Nagyon alkalmas a társadalom figyelmének valódi kérdésekről való elterelésére az ilyen-amolyan ügynöklisták, vagy csak ügynöki múlttal megvádolt egyes személyek nevének időről időre előforduló közzététele is. Ezért is lehet, de legalább részben ezért, hogy az egész kérdést – akiken múlott, vagyis a pártok – nem intézték el már az átalakulás idején, vagy kevéssel azután annak rendje és módja szerint, úgy, hogy mindenki számára minden nehézség nélkül hozzáférhetővé tegyék a kommunista rendszert ügynökként, besúgóként kiszolgálók adatait.
Pedig a társadalom számára szükségtelen és elkerülhető lenne az erről való titkolódzás, az adatok folytatódó manipulálása. Ez csak azoknak kedvez, akiknek rejtegetnivalójuk van, és (ha nem azonosok velük) azoknak, akik érdeküknek tekintik az országban a bizalmatlanság és gyanakvás légkörének fönntartását, akik készek a maguk javára fordítani az elmélyülő megosztottságot és feszültséget, melyet a tényleges és ál-leleplezések a társadalomban eredményeznek.
Igaz ugyanakkor az is, hogy a hol ilyen, hol olyan pártban vezető szerepű volt „ügynökök” leleplezése nemcsak kölcsönös vádaskodásra ad alkalmat, hanem egyben arra is rávilágít, hogy a különböző pártok emberanyaga mennyire közös forrásból származik. Már csak ebből is sejthető, hogy nagy ellentéteik meg-, de legalábbis túljátszottak.
Az álproblémák sorában jelentős
a pártok által különösen kedvelt, a különböző jelképek használata fölötti lehetőleg véget nem érő marakodás. Még a lakosság körében viszonylag nagyobb ellentétek nélkül oldódhatott meg a hírekben a kilencvenes évek elején mindenesetre sűrűn szereplő címerkérdés.
Ennél már nagyobb vihart kavart az önkényuralmi jelképek betiltásáról szóló huzakodás, de az ilyen természetű álproblémák sorában egészen mesterinek tekinthető az a lakosság egy-egy részét már a kölcsönös gyűlöletig egymásnak ugrasztott március 15-i fölhívás, mely a 2002-es országgyűlési választás előtt néhány héttel a Fidesz részéről történt.
Nem lehet eldönteni, vajon a fölhívást – a párt támogatói az ünnep alkalmából kitűzött nemzeti színű kokárdát a választásokig ne vegyék le – a Fidesz a nyilvánosság előtti ellenlábasaival, az MSZP-vel és az SZDSZ-szel közösen tervelte-e ki, hogy a társadalmon belül az addigra már szokásosnál is nagyobb ellentétet szítsanak, és így az érdeklődés fokozásával az embereket a választáson minél nagyobb számban történő megjelenésre bírják, vagyis, hogy maguk, illetve áldemokratikus rendszerük legitimitását ezzel is erősítsék, vagy csak a Fidesz nem túl szerencsés ötletéről volt szó, saját támogatottságának nemzeti érzelemből fakadó növelésére.
Annyi azonban biztos, hogy az MSZP–SZDSZ reakciójánál semmi sem volt alkalmasabb az emberek közötti ellentétek elmélyítésére. Ha a fölhívás őket valóban zavarta, és azért, amit szóvátettek, hogy ugyanis a Fidesz a nemzeti jelképet mintegy „kisajátítja”, akkor – ahelyett, hogy ezt unos-untalan hangoztatják, és ilyen értelemben szünet nélkül vádaskodnak – értelmesebben jártak volna el, ha úgy nyilatkoznak, hogy szerintük is jó, ha az emberek hazafiként is azonosulnak a demokráciával, saját híveiket ezért ők is arra hívják föl, hogy a választásig ne vegyék le a kokárdáikat.
Ettől értelemszerűen azonnal megszűnt volna mindenféle „kisajátítás”. Csak hát nem ez volt az igazi céljuk, hanem a társadalom megosztottságának növelése. El is érték. Hogy azután egy rókáról több bőrt is lehessen lenyúzni, azóta is azzal mélyítik el még jobban a már elért megosztottságot, hogy gyakran erre az esetre is visszautalva vádolják megosztásra törekedéssel a Fideszt, holott világos, hogy ha ez az ügy megosztásra vezetett, azért ők maguk legkevesebb ugyanannyira felelősek, mint a Fidesz volt.
Mindezek csak kiugró példák.
Az álproblémák özöne, mellyel a közvéleményt az ország vagyonát és beáramló jövedelmét együtt lefölöző pártok elárasztják, közös érdekükben megosztani igyekeznek, alig követhető, szinte végtelen. Acsarkodás folyik turulmadárról, szobrokról, kitüntetésekről, mindenről.
A kölcsönös vádaskodások egymást indukáló mechanizmusa lassanként önnfenntartóvá válik, saját életre kel, főként azáltal, hogy az egyes pártokat támogatók között reflexszerűvé vált már a fokozatosan kölcsönös gyűlöletté pumpált szembenállás – ha a pártok maguk között persze nem is.
Az álvalóság érzelmileg megközelített álügyei mindinkább kiszorítják a valóság racionális érzékelhetőségének még a lehetőségét is. A társadalom arra kondicionálódik, hogy bármi történjen is, azonnal az ilyen oldal / olyan oldal hamis tükrében próbálja meg értelmezni. Ez idővel nem vezethet sehova, csak teljes szétesésére, ami már folyamatban is van. Nem tételezhető komolyan föl, hogy a pártok tényleg el kívánnák pusztítani az országot, de érdekeik gátlástalan követése folytán a legjobb úton vannak, hogy elpusztítsák.
az írás alább folytatódik:
>> 2. rész >>
>> 3. rész >>
>> 4. rész >>
>> 5. rész >>
>> 6. rész >>
>> 7. rész >>
>> 8. rész >>
>> 9. rész >>
>> 10. rész >>
>> 11. rész >>
>> 12. rész >>
vissza a cikk elejére:
>> Kibulizott ország >>
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ItthonRSS
Csúszópénzért elnézte a szabálytalanságokat és nem zárt be cégeket az Adócsalás Elleni Főigazgatóság két ellenőre
Itt a vége: felmondott a Transindex teljes szerkesztősége
Eljött az a pillanat, amikor magunkról adunk hírt nektek, és ráadásul sokunknak ez lesz az utolsó is, amit a Transindex felületére írunk. Ma reggel, huszonhárom évnyi működés után felállt a Transindex teljes szerkesztő csapata.
Benyújtották a gyermekeket a homoszexualitást népszerűsítő tartalmaktól „megvédő” RMDSZ-tervezetet
A gyermekvédelmi törvényt módosító javaslatot a "genderideológia nyugati térnyerésével" indokolják.
A fejlesztési minisztérium többlettámogatást ad a távfűtést működtető önkormányzatoknak
