A fő álprobléma
Bereznay András 2008. január 29. 09:36, utolsó frissítés: 2008. január 28. 10:47
Az érzelmek fölkorbácsolására, de semmi másra nem alkalmas, épp erre a célra előrángatott jelképek körüli küzdelmek sorában a legutolsók egyike, az ún. árpádsávos zászló szimbolizmusának, múltjának és jelen használatának álproblémája. Agyontárgyalják, tudálékos okoskodások hangzanak el róla, mintha valami súlyos kérdés várna magyarázatra, és nem a másként már kialakított álláspontok igazolásáról lenne szó.
Pedig még csak néhány évvel ezelőtt sem jutott senkinek sem eszébe, hogy létezhet bármilyen kérdés, ami ezzel kapcsolatban netán megválaszolásra vár. Nem is önmagában kavar föl erős érzéseket a piros-fehér csíkos zászló ügye, hanem annak a mintegy alap-álproblémának a kapcsán, melyet antidemokratikus rendszerek már hagyományosan is eredményesen használtak a történelem során a társadalom megosztására, illetve figyelmének az igazi kérdésekről való elterelésére.
Ez az alap-álprobléma az úgynevezett "zsidó kérdés". A magyar társadalomban a 80-as évek végén – azon túl, hogy mint másfelé, nálunk is akadtak néhányan, akik számára nagyon megnehezítette a létet annak ismerete, hogy élnek mellettük vagy akárcsak általában, vallásuk vagy csak őseik vallása alapján zsidónak tekinthető emberek –, nem volt semmiféle ilyen néven azonosítható probléma. Hiányzott ugyan bizonyos zsidó vonatkozású múltbeli eseményeknek egy egészségesen működő társadalom szempontjából kívánatos földolgozása, mind egyes zsidók, mind egyes nem zsidók részéről.
Kétségtelen, de korántsem megérthetetlen, hogy az üldözések korának tapasztalatai a túlélő zsidók, illetve utódaik egy részét akkor is ambivalens viszonyba hozták a magyar társadalom egészével, melynek maguk is alkotóelemei, ha annak felelőssége a történtekben csak részleges is volt. Így az ilyen, a társadalomban elfoglalt helyük vonatkozásában meghasonlottságba került zsidók részéről földolgozásra várt még visszaintegrálódásuk kiteljesítésének ügye.
Az is igaz, nem utolsó sorban amiatt, hogy a kommunizmus idején – mint annyi más kérdésben – a múlt zsidó vonatkozású eseményeiről sem kerülhetett sor spontán társadalmi párbeszédre, a társadalom egészének nem volt igazán módja – függetlenül attól, ami eldönthetetlen, hogy hajlandósága akkortájt mennyire lett volna rá –, hogy saját felelősségének kérdését a történtekért, annak mértékét és tanulságait kellő mélységben megvizsgálja.
Mindez azonban együttesen sem jelentette azt,
hogy a magyar társadalomnak valamiféle megoldásra váró kérdése lett volna a részét képező zsidó származásúak szerepével kapcsolatban. Elsősorban azért nem lehetett ilyen kérdés, mert eleve „a” zsidók sem léteztek. Élt persze az országban az összlakosság egy százalékát talán kitevő zsidó származású ember, de álláspontjuk korántsem volt azonos – ugyanúgy, mint a nem zsidóké –a magyar társadalom előtt fölmerülő kérdésekben. A származási alapon történő elmarasztalás, netán üldözöttség elkerülésének természetes óhajától eltekintve nincs semmilyen azonosítható közös zsidó érdek.
Az álprobléma az ellenkező állítás alaptalan föltételezésére épül és a valóság egyes elemeire való önkényes rávetítéséből áll. Szerves része ugyanakkor a társadalmat ebben az összefüggésben megosztó álproblémának ennek tükörképe is, az antiszemita érzületnek a társadalom egyes tagjaira vagy rétegeire történő esetenként nem eléggé megalapozott, vagy fölnagyított rávetítése.
Magyarországon nagyon sok fontos és kevésbé jelentős kérdés várt megoldásra az átalakulás idején, de olyasmi, hogy zsidó kérdés, biztosan nem szerepelt köztük. Nem is foglalkoztatta ez akkor az embereket. A dolgok iránt érdelődők előtt ismert volt, hogy amikor a magyar társadalom egészének utoljára, 1956-ban módja volt szabadon szembenézni valódi problémákkal, ugyanúgy voltak a forradalmárok, sőt a soraik közül majd kivégzettek között is, zsidók és nem zsidók, akárcsak Kádár pribékjei és uralmának haszonélvezői között.
Ebből is világos tehát,
hogy miközben vannak eltérő nézetű, elkötelezettségű és ilyen vagy olyan személyes érdekeltségű zsidó egyének, az, hogy „zsidó”, semmiképpen sem megfogható, értelmezhető szociológiai kategória, a szó használata ilyen megközelítésben értelmetlen. Ennek ellenére megjelent és állandóan jelen van a magyar közéletben. Nem a sokkal később fölbukkant, szélsőjobboldaliként ismert kis csoportok tevékenysége folytán került a köztudatba.
Még az átalakulás utáni első választást megelőzően kezdődött el az MDF és az SZDSZ ilyen értelmű álcsatározása. Egyrészől megindult az akkor még inkább csak erőteljes utalás a politikai (látszat) vetélytárs zsidó voltára, mintha abból bármi is következne, másik oldalról elhangzottak a (tettetett) ellenlábas antiszemitizmusának első nyilvános vádjai. Már kiderült, ahogy általában az új pártok alig különböztek egymástól, nem különbözött az akkori – az MSZMP/MSZP melletti – két legnagyobb párt sem.
Fontos volt számukra, hogy olyan ügyben léphessenek föl nyilvánosan, mely nemcsak megkülönbözteti őket vetélytársnak beállított szövetségesüktől, de annak nevében keserű ellentéteik látszatát is lehet kelteni. Arra is jó volt ez, hogy címkeszerűen fölvállalt arculataik is valóságosabbnak tűnhessenek. Ezt tökéletesen szolgálta részükről a zsidózás/antiszemitázás szimmetrikus vádjainak visszhangszerű hangoztatása a nyilvánosság előtt. Alighanem egymás közötti megegyezéssel arra nézve, hogy: „Persze nem kell ezeket komolyan venni!”
Keserű szembenállásuk valódiságát legalábbis kétségessé teszi ugyanis az a könnyedség, mellyel egymással nemsokára – az ország szempontjából szükségtelenül és antidemokratikus módon – nyílt paktumot is kötöttek. Ha pedig a szembenállás nem volt tényleges, akkor mesterséges, elrendezett volt. Ez mutatja, hogy az álproblémát saját érdekeik szolgálatára jelenítették meg és építették be a köztudatba.
Az SZDSZ antiszemitizmus elleni föllépése a párt „liberális” címkéjének hitelességét erősítette látszólag, míg az MDF saját „nemzeti” jellegének kidomborítására tudta fölhasználni, hogy egyes politikusainak ilyen értelmű megnyilatkozásai nyomán megkezdődött a „magyarság” fogalmának a „zsidóság”-éval szembeni negatív, a társadalom egészének és persze egységének azóta mérhetetlen károkat okozó meghatározása. Később (részben) más pártok vették át azt a stafétabotot, melyet az MDF és az SZDSZ indított el, és mára már az álprobléma több értelemben is a legjobb úton van, hogy valódivá váljon, persze más értelemben, mint ahogy eredetileg tálalták.
A nyomaiban nálunk is lappangó,
de a társadalmat egyáltalán nem átható antiszemitizmus az álkérdés manipulálásának nyomán ki tudott merészkedni a félhomályból, és nyílt fórumokat talált. Az ellenük irányuló gyalázkodás azután, nem fölfoghatatlanul, sok zsidót elbizonytalanít a magyar társadalomban elfoglalt helye tekintetében. Legalábbis pszichológiai megszorultságukat kihasználva, a kormány újabban védnökükként lépett föl, de úgy, hogy az emlékeztet a maffia védelemre.
Jelei vannak ugyanis, hogy a háttérben az MSZP maga mozdítja elő a legfenyegetőbb hangot megütő szélsőjobboldali szervezetek működését, azokét, akikkel szemben – de a szintén antiszemitának mondott fő ellenzéki párttal szemben is – védelmet kínál. Az antiszemitizmus vádjának a kormány részéről történő hangoztatása a társadalom széles rétegeiből vált ki ellenhatást, ami a dolgok összefonódása nyomán aztán zsidók ellen is irányul. Elszigeteltségérzésüket ez csak erősíti, és az antiszemitizmus jelenlétét látszik igazolni. Így jön létre mindenki számára lefelé húzó örvény. Nincs, úgy látszik, amit a pártok meg nem tennének annak érdekében, hogy ebben a vonatkozásban is szét ne forgácsolják a társadalmat.
A folyamat része volt Csurka István föllépése,
akinek szerepe meghatározó volt abban, hogy 1993-ban megalakult a MIÉP. Az MDF-ből kiváló párt, illetve Csurka, lényegében Krassó György gondolatkörével állt elő mint sajátjával. Krassó azonban az antidemokratikus átalakulást bírálva a visszaélések módjára és részleteire is pontosan rámutatott és közben szociológiailag világosan azonosítható rétegek felelősségét hangoztatta. Csurka ehelyett, bár az átalakulás hiányosságait maga is jogosan tette szóvá, felelőssé a történtekért „a zsidók”-at tette, akik szerinte ebben a minőségükben az országnak, bárhol is éljenek, mintegy axiomatikusan rosszakaratú ellenségei.
Ez a vád hihetetlenül fonák dolog éppen egy olyan ember részéről, aki az MDF színeiben maga is aktív részese volt mindannak, ami és ahogyan történt, akit azért, amit bírált, és amit a megfoghatatlan „a zsidók”-ra fogott, világosan nem kis személyes felelősség is terhel. Ha a felelősök között sok mással együtt voltak is egyes zsidók (miközben a folyamattal más zsidók aktívan szembeszálltak), köztük volt – a felelősök között – maga Csurka István is.
A jelek egyébként is azt mutatják, hogy a MIÉP létrehozása és pályafutása is az általános színjáték része. Zsidó vonatkozású részletektől el is tekintve, józan ember előtt első hallásra világos, hogy kártékonyabbak a pártnak nemzeti ügyekben hangoztatott állásfoglalásai, követelései nem is lehetnének – éppen a képviseltnek föltüntetett ügy számára –, mint amilyenek. Úgy látszik, a pártoknak az az átgondolt politikájuk, hogy bárminek a nevében, aminek a lakosság körében természetes vonzereje lehet, azt nagyon hangos jelszó szinten, de csak úgy képviselő, mellette szándékosan hamisan érvelő, ezzel az ügyet csak lejárató álmozgalmat hívnak életre. Céljuk ilyenkor az, hogy elejét vegyék a nép spontán önszerveződése megindulásának, eleve tegyék lehetetlenné minden ügy, gondolat érdembeli, őszinte képviseletét, és elmélyítsék a nép bénult, őket segítő
mindenből kiábrándultságát.
A pártok a cigányság vonatkozásában sem a társadalom egységét mozdították elő. Szerepkeresésük mintegy melléktermékeként, úgy tűnik, máris sikerült a társadalom e korántsem egységes, és részben addig is nehezen integrálódó rétegét a társadalom egészéről meglehetős élességgel leválasztaniuk. Bármilyen megoldásra váró, valóságos problémák léteztek már korábban is a cigányság egyes rétegeivel kapcsolatban, egészüknek politikai öntudata nem volt erős, és el lehet mondani, hogy a hazai romák, amennyire ilyesmivel foglalkoztak, származásuk különállásának ismeretében is, a magyar társadalom egészéhez tartozónak tekintették magukat.
Törekvésük, ha volt ilyen értelemben, az volt, hogy őket környezetük magyaroknak elfogadja. Aligha segíti az ország érdekeit, ha egy benne élő jelentős számú és növekvő arányú kisebbség elidegenedik tőle. Ezt nemcsak a vele szembeni ellenségesség tapasztalása válthatja ki a cigányságból, de az is, ha az érdekeinek védelmében saját meggondolásukból föllépők különállóságának tudatát fölerősítik és bátorítják, hogy ebben a minőségében a társadalom egészével szemben követelően lépjen föl.
Részérdekek ilyen érvényesítése könnyen hívja ki az előítéletektől különben sem mentes, szélesebb társadalom ellenállását. Mindez, részben máris, kevésbé a kedvezményezettnek szántak helyzetének javulásához, mint elszigetelődésükhöz és kollektív öntudatuk erősödésével párhuzamosan a többséggel való szembekerülésükhöz vezet, így mélyíti el a már meglévő szakadékot, vagy hoz létre újabb törést.
A pártok gátlástalan önzését, felelőtlenségük mértékét mutatja, hogy abban az országban játszanak ilyen tűzzel, amelynek talán legmegrázóbb történelmi tapasztalata, területe több mint kétharmad részének elvesztése, elválaszthatatlan volt a benne élő nemzetiségek elidegenedésétől. Aki nemzetben, országban gondolkozik, akinek a közjó is számít, az semmiképpen sem keresi azon az áron a maga javát, hogy megbontja a társadalom belső egyensúlyát, de akár csak ront is rajta.
A pártok pedig, más antidemokratikus eljárásaik mellett, éppen erre építették közös uralmukat. Nagyon is megfelelt nekik, ha az általuk mesterségesen támasztott álproblémák foglalkoztatják a közvéleményt, ha az izgatja az embereket, hogy ki zsidó, ki cigány és ki nem, és, hogy ez esetleg mit jelent, ahelyett, hogy az ő kulisszák mögött folytatott, tisztának nem mondható üzelmeikre figyelne.
az írás alább folytatódik:
>> 2. rész >>
>> 3. rész >>
>> 4. rész >>
>> 5. rész >>
>> 6. rész >>
>> 7. rész >>
>> 8. rész >>
>> 9. rész >>
>> 10. rész >>
>> 11. rész >>
>> 12. rész >>
vissza a cikk elejére:
>> Kibulizott ország >>
ItthonRSS
Csúszópénzért elnézte a szabálytalanságokat és nem zárt be cégeket az Adócsalás Elleni Főigazgatóság két ellenőre
Itt a vége: felmondott a Transindex teljes szerkesztősége
Eljött az a pillanat, amikor magunkról adunk hírt nektek, és ráadásul sokunknak ez lesz az utolsó is, amit a Transindex felületére írunk. Ma reggel, huszonhárom évnyi működés után felállt a Transindex teljes szerkesztő csapata.
Benyújtották a gyermekeket a homoszexualitást népszerűsítő tartalmaktól „megvédő” RMDSZ-tervezetet
A gyermekvédelmi törvényt módosító javaslatot a "genderideológia nyugati térnyerésével" indokolják.
A fejlesztési minisztérium többlettámogatást ad a távfűtést működtető önkormányzatoknak