2026. október 16. péntek
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Az összezavart társadalom felemás válaszai

Bereznay András 2008. január 29. 09:36, utolsó frissítés: 2008. január 28. 10:48





Érdemes itt szemügyre venni, hogyan viszonyult a kialakuló új rendszerhez a nép. Noha a 80-as évek vége fejleményeinek inkább csak passzív szemlélői voltak az emberek, reményeik nagyok voltak. Elhitték az új pártok ígéreteit, elhitték mindenekelőtt, hogy minőségileg újat, alternatívát jelentenek a kommunistákhoz képest. Ez világos abból, hogy a volt állampárt utódja, az MSZP a képviselői mandátumoknak csak 8,55%-át tudta megszerezni 1990-ben, annak ellenére, hogy – amint láttuk – a választási szabályok nagyon kedvezőek voltak számára.

Kétségtelen, hogy a nép elutasította a volt rendszert és letéteményeseit, és változást akart. A hatalom új urai azonban bizonytalanul viselkedtek. Bármekkora szükség lett volna is rá, nem mertek olyan intézkedéseket hozni, melyek a dolgokat gyors pezsgésbe hozták volna, fölgyorsították volna a változásokat, és nagyobb önállóságot, gazdasági hatalmat adtak volna a legkülönbözőbb társadalmi rétegek kezébe.

Döntéseik felemások, félszívvel hozottak, elkésettek, lassúak voltak. Elsősorban azért, mert főként politikai szempontok alapján születtek. Féltek a radikális változásoktól, nehogy kicsússzon a kezükből az ellenőrzés. Emellett az ország érdekeit lényeges kérdésekben alárendelték személyes érdekeiknek. A kommunizmus utolsó évtizedeiben felelőtlenül fölvett kolosszális nyugati kölcsönök visszafizetését mindenképpen helyes lett volna legalább megpróbálni elkerülni. Ez lehetségesnek tűnt az adott történelmi körülmények között. A Nyugatnak sokkal fontosabb volt az ország átállása, mind gazdasági, mind más tekintetben a dolgok nyugati jellegű intézésére, mint a tartozás mindenáron való behajtása.



Kétségtelen, hogy ha a kérdést úgy jelenítik meg előttük, hogy a törlesztés terhe társadalmi nyugtalanságot kiváltva veszélyeztetheti a békés és demokratikus átállást, illetve az azt követő egészséges gazdasági fejlődést, az utóbbiakat részesítették volna előnyben. Nem egy történelmi példa igazolja, hogy különleges helyzetekben előfordul az ilyen tartozások leírása. Lengyelország vezetőinek sikerült is elérniük – miközben Magyarország ezzel még csak meg sem próbálkozott – a sokkal nagyobb összeget kitevő tartozás


jelentős hányadának elengedését.

A magyar vezetők azonban – ez legalábbis így tűnik – nem az ország érdekeit nézték, hanem azt, hogy ők maguk mintegy „jól feküdjenek” a nyugati gazdasági és politikai irányítók szemében. Nekik akartak „tetszeni”, alighanem a maguk számára elérni remélt előnyök érdekében, nem választóiknak, az ország népének. (Ennyiben úgy viselkedtek mint Ceaușescu, az addigra már kivégzett román diktátor, akinek saját presztízse és uralma nyugati támogatottsága növelésének érdekében gondja volt rá, hogy országának akkor se legyenek tartozásai, ha ez a lakosság legteljesebb kizsigerelésével is jár.)

A társadalom eközben azt tapasztalta, hogy nemcsak a kilátásba helyezett felelősségrevonások maradnak el, hanem a volt rendszer emberei ráadásul sikeresen tesznek szert új gazdasági pozíciókra is. Az első jelentős visszaélésekről szóló hírek is fölröppentek. Utólag egyes körökben szokássá vált a korszakot, és főként miniszterelnökét megszépítő fénnyel övezni, de a valóság az, hogy a társadalom az adott korban mérhetetlen csalódással fogadta az Antall-kormány tevékenységét.

Ez először a taxissztrájk néven ismert megmozdulásban mutatkozott meg, mely a nép részéről még másfél évtizedig az egyetlen kísérletet jelentette, hogy közvetlenül is hallassa szavát. Ami a taxisoknak a benzinár emelése elleni sztrájkjának indult, az rohamosan széles, spontán népi megmozdulássá terebélyesedett. Ha a sztrájk vezetői –amikor a hatalommal tárgyaltak – nem csak a mozgalmat kirobbantó közvetlen kérdés megoldására törekedtek volna, hanem az új viszonyokkal szembeni elégedetlenséget tükröző általános népi támogatás láttán követeléseikkel tovább mennek, vagy ha a sztrájkot támogató emberek maguk fogalmazzák meg világosabban, mi vitte őket az utcára, az egész szemfényvesztő áldemokratikus átalakulás, ami ellen föllépésük érezhetően, de kellően meg nem fogalmazva irányult, még megállítható lett volna.


A sztrájk azonban elvetélt.

Ekkortól számítható csak annak a mély és egyre mélyülő torzultságnak a kezdete, mely politikailag a magyar társadalmat azóta is jellemzi. Voltak ugyan ennek előzményei, a közgondolkodást a Kádár-rendszer idején is áthatotta a zsákutcás, önbecsapó védekezési mechanizmusok sora, sőt még korábban is léteztek már összehasonlítható jelenségek. Mindezeket a közösséget ért ismert történelmi kudarcélmények magyarázták.

Új azonban, hogy a magyar nép tisztánlátása, józan ítélőképessége éppen akkor bénul le soha nem látott mértékben, amikor hosszú évszázadok óta a legjobb esélye lenne, ha megpróbálná, hogy érvényesítse saját akaratát. Aligha kétséges, hogy a különös jelenség csak újabb kollektív traumával magyarázható, azzal, hogy ha megkésve is, de fölfogta a nép, hogy éppen azok játszották ki, azok árulták el ügyét, akik a nevében léptek föl.

Az „Engem nem érdekel a politika, engem a gazdaság érdekel” ellentmondásos, a valóságtól daccal elforduló, semmit meg nem oldó képtelenségének több éves össznemzeti szajkózása után derült ki, hogy a nép politikai ösztönei mégsem tompultak el teljesen. A következő, az 1994-es választáson ugyanis az MSZP meglepetésszerűen 54,15%-nyi képviselői mandátumhoz jutott. Bármennyire is szokás volt akkortájt a fejleményt a kenyér alacsonyabb ára iránti nosztalgikus sóvárgással értelmezni, a szavazatok ilyen arányú, rendkívül szokatlan átlódulása bárhova, de különösen egy előzőleg határozottan és jó okkal elutasított párthoz, még ha egyes választókat motiválhatott is ilyesmi, kétségtelenül más, mélyebb magyarázatot kíván.

Ez csak egy lehet. A becsapott nép minden félrevezetettsége, manipuláltsága és politikai artikuláltságának hiánya mellett is fölismerte, hogy folytatódó kisemmizettségéért nem egyszerűen az éppen hivatalban lévő kormány pártjai a felelősek, hanem az az egész áldemokratikus garnitúra, mely a hatalmat a kommunistáktól 1989-ben valójában együttesen vette át. A szavazás kimenetele, ha nem így lett volna, logikusan csak más, még ki nem próbált párt megválasztása lehetett volna. Dacreakciót jelentett a volt kommunisták felé fordulás.

Mintha azt mondta volna ezzel a nép az új pártok vezetőinek: „Hittünk nektek. Elutasítottuk évtizedes elnyomóinkat. Becsaptatok. Azt hittétek majd már minden a tiétek. Tudjátok mit? Megmutatjuk nektek! Inkább visszahozzuk a kommunistákat. Csakazértis.” Természetesen a hatalomba így visszakerültektől sem lehetett semmi jót várni. Addigra a többi párthoz képest már különben sem jelentettek semmilyen értelemben sem alternatívát.

Múltjuk is terhelte őket. A helyzet tragikuma, hogy megválasztásuk az áldemokratákat mintegy arculcsapó gesztuson túl semmire sem volt jó. Hiába maradt még a népnek annyi tisztánlátása, hogy fölismerte, kijátszották, tenni ez ellen egy látványos, de értelmetlen lépésen túl már nem tudott.


az írás alább folytatódik:
>> 2. rész >>
>> 3. rész >>
>> 4. rész >>
>> 5. rész >>
>> 6. rész >>
>> 7. rész >>
>> 8. rész >>
>> 9. rész >>
>> 10. rész >>
>> 11. rész >>
>> 12. rész >>

vissza a cikk elejére:
>> Kibulizott ország >>

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS