2026. október 16. péntek
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Bezárult zsákutca. Valóság és álvalóság bénító szimbiózisa

Bereznay András 2008. január 29. 09:36, utolsó frissítés: 2008. január 28. 10:49





Visszakerült hát a kormányzásba a párt, mely éppen vallott nézeteitől és követett politikájától függetlenül, a társadalom lelkületében elválaszthatatlanul és joggal fonódott össze a még föl nem dolgozott múlttal. Ha csalódottságában, indulatból, a fél ország feléje is fordult, a másik fele nem. A kormányhoz kapcsolódó viszonyt, az emberek politikai állásfoglalását ettől kezdve csak részben tudatosan, de kétségtelenül nagy mértékben, ezért a múlt határozta meg. Ekkor, és ezen a szálon indult meg a társadalom később csak egyre szélesedő kettészakadása.

A vélemények így nem elsősorban a jövőben követendő út jellege és részletei körül kristályosodtak ki – ahogyan az normálisan működő társadalmakban lenni szokott – hanem, ha rejtett csatornákon át is, a múlthoz való viszony szerint csoportosultak. Akiknek számára erkölcsi meggondolások voltak az elsődlegesek, vagy kevésbé könnyen felejtettek, a magukat az MSZP riválisaiként szerepeltető pártokat támogatták. Szimpátiájuk ezen belül növekvően a Fidesz irányába fordult.

Mások, akiknek gondolkodása anyagiasabb volt – nemcsak a múlt rendszer haszonélvezői, de olyanok is, akik a jelen bizonytalanságai elől szívesen menekültek a múlt megszépítő távolságból már vonzónak tűnő emlékébe, vagy akárcsak korábbi életük megszokott kereteinek eltűntét sajnálták – az azt megtestesítő MSZP-hez kötődtek. Ami viszont a múlttal kapcsolatban indokolt és fontos is lett volna, azaz a vele való szembenézés (minden logikus következményével együtt), az nem történt meg.




Ehelyett csak érzelmileg megközelíthető vonatkoztatási ponttá vált a múlt.

Mindkét kialakuló „oldal” táborának figyelme elsősorban olyasmire irányult ezáltal, ami működő demokráciákban legjobb esetben mellékkörülménynek számít. Így zsákutcás helyzet alakult ki. A jelentől elforduló keretben fölmerülő kérdés eleve nem lehet értelmes, nem lehet rá hasznos választ adni, az ilyesmiből eredő szembenállásból racionális megközelítésben nincs kiút. Ami maradt, az a földolgozatlan múlttal, annak hol ilyen, hol olyan elemével kapcsolatos érzelmi állásfoglalás.

Nem meglepő tehát, hogy az átlagember politikai véleményét azóta is a mindent eluraló érzelmi beállítottság jellemzi. A szétszakadt társadalom belső ellentétei a megoldás reménye nélkül mélyültek így el egyre jobban. A mellébeszélés teljes, a kapcsolódó érzelmek mélyen keserűek, a kölcsönös gyűlölet és félelem mindent eltakar. A „másik” fél álláspontjának megértésére, de akár csak meghallására nincs késztetés. A rosszindulat és gyanakvás mindkét „oldal” támogatóit jellemzi. Semmi sem felelhetne meg jobban a pártok érdekének. Hatékonyan éppen ebben a keretben lehet megjeleníteni a már ismertetett, többnyire szintén a múlttal kapcsolatos, a meglévő hasadást csak elmélyítő álproblémákat, nehogy azok híján az emberek kölcsönös szembenállása lelankadjon, és esetleg a jelen valódi problémáinak, nem utolsó sorban a politikai hátterű korrupciónak egymással összefogó fölszámolására is gondolhassanak.

Olyan nagyon különös helyzet állt elő, hogy párhuzamosan létezik egy nem észrevehetetlen, de amennyire a pártoktól telik, elrejtett, és mindenképpen letagadott valóság, az, hogy a pártok a színfalak mögött együttműködnek, és egy annál fülsüketítőbben mindennap, mindenki előtt, mindenhol megjelenített, ellenségeskedéseikről szóló, hangos színjáték, azaz álvalóság. A társadalom számára az utóbbi jelenti azt a közmondásos fát,


melytől nem képes fölismerni az orra előtt álló erdőt.

A nép csapdában van. Elhitették vele, hogy demokráciában él, és ha javítani szeretne sorsán, ezt választások alkalmával teheti meg. Az emberek ugyan már régen érzik, hogy sokat egyik párttól sem várhatnak, de mert amíg az ember él, remél, a bőrükön érzett, éppen aktuális rosszból meg-megpróbálják kiszavazni magukat. Arra a tapasztalat ugyan már ráébresztette őket, hogy ez csak egy másik rosszba történhet, ezért beszélnek következetesen és a valóság részleges fölismerésével, de folytatódó önáltatással mindkét „oldal” támogatói saját oldalukról, mint „a kisebbik rossz”-ról.

Ez önmagában is megmutatja az egész képtelen helyzet lefelé, pusztulásba vezető irányát. Ahol a legtöbben meggyőződés és azonosulás híján csak félelemből szavaznak, maguk által fölismerten mindig rosszat választanak, mégha az esetleg valóban csak a kisebbik is, ott magától értetődő, hogy minden csak romolhat. Fejlődés, előre vezető út ilyen körülmények között értelemszerűen nincs, a legtöbb amit elérni – talán – lehet, a romlás folyamatának lassítása. A helyzet olyan, mint a malom nevű játékban az ún. csiki-csuki. Az adott keretek között bármit lép is a nép ha választ, csak önmaga ellen léphet.


MÉG AZ ÁLDEMOKÁCIA IS KÍNÁL LEHETŐSÉGET. MINDEN AKADÁLY CSAK PSZICHOLÓGIAI

Pedig van kiút. Van alternatíva „a kisebbik rossz” ál-alternatíváján kívül. Megtalálásához a legsürgősebb a dolgok következetes végiggondolása. Miközben egyre szélesebb körű a fölismerés, hogy a szétszakítottság csak katasztrófába vezethet, a legtöbben még mindig azt képzelik, hogy a szakadást elsősorban legfölsőbb szinten kell megszüntetni. Egyelőre a társadalmat még átitatja az az antidemokratikus gondolkozásmód, mely a dolgok elintézését, ha nem is külső erőktől, de legalább föntről lefelé történően várja. (Ezért keresik, mintha valami természeti adottságról lenne szó, eleve a fönt lévők körében „a kisebbik rossz”-at is.)

Ez alapvetően hibás. A mai hazai problémákat csak a ma Magyarországon élő, egymás felé forduló, közös céljaik elérése érdekében összefogó emberek együttes erőfeszítése oldhatja meg. Nem tehát az irányítást tizenhét éve közösen bitorló pártoké. Hogyan lehetne azoktól várni a megoldást, akik, ahogyan láttuk, maguk jelentik a problémát? Az ember ne adja föl kishitű tehetetlenségből, hogy sorsán maga akarjon javítani. Olyan helyzet kialakítására van szükség, ahol létrejöhet, ami az átalakulás során elmaradt, a lentről fölfelé épülő, azaz valódi demokrácia.

A legsürgősebb, hogy az emberekben tudatosuljon: megosztottságuk mesterséges, tényleges ellentéteik nincsenek, és, hogy perverzül az ő kárukra működnek együtt azok, akiknek nevében egymással szembenállnak. Nem szabad szem elől téveszteni, akármilyen hangos az „egyik oldal – másik oldal” lármája, hogy az igazi törésvonal nem a társadalom sokat emlegetett két fele között húzódik, hanem egyik oldalról a nép, másik oldalról az egymással együttműködő összes párt között.

Mi sem egyszerűbb, mint az ország sorsát új vágányokra helyezni. Az egymással összejátszó pártok közös uralma az emberek leadott szavazatain nyugszik. Amikor majd – minél előbb, annál jobb – a hamis reménytől vezetett, a jelenlegi viszonyokat csak konzerválni képes, „a kisebbik rossz”-ra szavazás zsákutcás beidegződését öntudatos, átgondolt, felelősségteljes magatartás váltja föl, megkezdődik a problémák megoldása. Ami kívánatos, hogy az emberek, mielőtt szavazni mennének, a kérdést elkezdjék úgy föltenni magukban: „Van olyan párt, amelynek vezetői kezébe sorsomat bizalommal helyezem?”„Van olyan párt, mellyel azonosulok, meggyőződésem, hogy erőfeszítései, törekvései az ország érdekét szolgálják? Ha ezekre a kérdésekre a válasz: „Nincs”, akkor a logikus, tisztességes és demokratikus döntés


senkire sem szavazni.

Pszichológiailag nagyon érdekes ebben az összefüggésben sokak viszonyulása a helyzethez. A társadalom kiábrándultsága általában a pártokból olyan fokú, hogy annyiban a legtöbben máris egyetértenek, „egyik sem jobb a másiknál”, „mindegyiket csak az érdekli, mennyit tud lopni”. Mégis, az ilyen kijelentéseket tevők többsége amint értesül az általa is fölismert tények mélyebb összefüggéseiről, arról tudniillik, hogy mi teszi a pártok számára mindezt lehetővé (a színfalak mögötti együttműködésük), és, hogy lehetne a folyamatot, amit ők maguk helytelenítenek megállítani (megvonni tőlük a legitimációt, azaz egyikre sem szavazni, ha már a gyakorlatban úgyis mindegy), azonnal tiltakozik, mintha a közlő azzal, amire fölhívja a figyelmüket, tőlük valamit el akarna venni.

Ez a furcsa, ellentmondásos viselkedés részükről arra mutat, hogy az intuitívan érzékelt valóság és a környezetükben mesterségesen megjelenített, de általuk állandó jelleggel tapasztalt álvalóság egyelőre föloldhatatlan konfliktusban van bennük és ez tehetetlenségre kárhoztatja őket. Amit elvesztenének, az az illúzió, hogy rajtuk múlik valami. Tragikus, hogy egy illúzió megőrzéséért mondanak le olyan út választásáról, mely ténylegesen vezethet ahhoz, hogy valóban múljanak is rajtuk a dolgok.


A társadalom tisztánlátását megnehezítheti,

hogy az általa fölismerésre váró helyzet alapvonásának, a pártok színfalak mögötti titkolt együttműködésének föltárását – ha csak fölszínesen is – nem nehéz összeesküvés elméletnek bélyegezni, hiába nem az. A valóság bemutatása így azzal a kockázattal jár, hogy pusztán jellegileg téves besorolása révén tűnik elmarasztalhatónak, így kerül átgondolás nélküli elutasításra, annak a sokak által (joggal) osztott nézetnek az alapján, hogy az összeesküvés elméletek önmagukban véve hibásak.

Itt hasznos leszögezni, hogy bármennyire önkényes és fölösleges nyakatekert fantáziaszülemények is az ilyen elméletek, ebből nem következik, hogy összeesküvések soha sincsenek. Időnkénti előfordulásukra történelmi példák utalnak. Ilyen volt 1933-ban a Reichstag emlékezetes fölgyújtása, amit a nácik azért tettek, hogy a bűntényt mások nyakába varrva, a teljhatalmat maguknak kaparinthassák meg.

Nem lehet tehát valamit csak azzal mint eleve lehetetlent elutasítani, hogy nem illik bele a történések szokásos vagy elvárt medrébe. Nagy a különbség mesterségesen kiagyalt összeesküvés-elméletek és egy tényleges összeesküvés tényszerű leleplezése között. Amikor a másképpen nem értelmezhető mindennapi tapasztalat valamilyen magyarázatot kínál, kívánatos a magyarázatot akkor is közelről szemügyre venni, ha a megközelítésmód maga meglepőnek tűnik.

A jelek pedig nálunk kezdettől – vagyis az új pártok megjelenésétől fogva – tagadhatatlanul és félreérthetetlenül a pártok közötti titkos együttműködésre mutatnak.

Ahol mint látható volt, csak önmagukat képviselő szűk csoportok egymással, a nép részéről minden meghatalmazás nélkül, az ország sorsáról szóló tárgyalásokba kezdtek, ezeket a nép kizárásával zárt ajtók mögött folytatták és ott máig nem lehet minden részletében pontosan tudni milyen alkuk árán milyen megállapodásra jutottak, majd a következő évtizedekben az így elért megállapodás alapján kormányoztak, ott a résztvevők között, bárhogy is hívható, de összeesküvéshez igen hasonló dolog történt, és a kormányzás alapja egy ugyan nem minden részletében megismerhető, de jellegében, törekvéseiben és következményeiben éppen elég jól kitapintható, értelemszerűen nem a nép érdekeit szem előtt tartó, eleve antidemokratikus megállapodás.


az írás alább folytatódik:
>> 2. rész >>
>> 3. rész >>
>> 4. rész >>
>> 5. rész >>
>> 6. rész >>
>> 7. rész >>
>> 8. rész >>
>> 9. rész >>
>> 10. rész >>
>> 11. rész >>
>> 12. rész >>

vissza a cikk elejére:
>> Kibulizott ország >>

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS