2026. október 16. péntek
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Késő?

Bereznay András 2008. január 29. 09:36, utolsó frissítés: 2008. január 28. 10:51





Az embernek olyanféle képe alakul ki, hogy „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Gyurcsány, egy Orbán, és a nép. Egyrésze Gyurcsány híve volt, másik része Orbáné. Gyurcsány és Orbán elhívták a népet a tóhoz fürdeni. Az emberek le is tették ruháikat a parton és bementek a vízbe. Hamarosan kiderült, mocsárba mentek. Hínárok akaszkodtak rájuk, úszni nem tudtak, és csak süllyedtek lejjebb és lejjebb, a feneketlen lápba. Orbán hívei egyik kezükkel torkon ragadták Gyurcsány híveit, Gyurcsány hívei egyik kezükkel torkon ragadták Orbán híveit, míg másik kezükkel mindnyájan egymás arcába mutogatva kiabálták:

»Miattatok kerültünk a mocsárba, miattatok kerültünk a mocsárba!« Közben egyre lejjebb süllyedtek, de csak szorították egymás torkát. Még a szemek is kigúvadtak, de hörögve ismételték, »Miattatok kerültünk a mocsárba, miattatok kerültünk a mocsárba!« Azután eltűntek, és csak buborékok szálltak föl. Gyurcsány és Orbán egymásra néztek, összeszedték a ruhákat és elvitték eladni, hogy abból is kerüljön még egy kis pénz.”


Föl kell ocsúdni.

Összességében elmondható hát, hogy az ország helyzete kétségbeejtő. A kommunizmus összeomlásával nyíló lehetőség mindmáig elsikkadt. Egy többpártinak álcázott, de alkotóelemei szembenállásának szorgalmas tettetése ellenére összehangoltan együttműködő szűk, áldemokratikus csoport ül a nyakán: a Sárkány uralkodik. A képviseleti demokráciának álcázott csapda jól zár. Nem csak az ál-többpártiság terén. Bár a demokrácia formális intézményei számára még azokhoz nem illő, szervilis ízű tiszteletet is igyekeznek meghonosítani, e rendszer szellemét és lényegi vonásait nem képviselik, eltorzítják, elhallgatják.

A nép az összefüggések pontos megértése nélkül, de a bajt, amiben van, azért jól érzékelve, a kiábrándítónak talált demokráciától fordul el – attól, amit annak hisz – anélkül, hogy tudná, merre fordul. Zavartság, rossz közérzet uralkodik. A rossz sínre vitt társadalom már-már szétesőben van. Örvényszerűen húz lefelé az álkérdésekkel foglalkozás befelé tartó spirálja. Sehova sem vezet az elterjedt bűnbakkereső vádaskodások sora, csak hogy aki emögé bújik, annak saját sejtett, de be nem vallott felelősségével ne kelljen szembenéznie. Az adott mechanizmusok működése csak összeomláshoz vezethet.

Máshol, ha a politika hasonlóan zsákutcába jut, előfordul, hogy a hadsereg beavatkozása menti meg a helyzetet. Néha a parlamentáris rendszer fölfüggesztése, az aktív politikai tevékenység betiltása, a pártok föloszlatása jelent átmenetileg megoldást, amíg pár évvel később azután mindent új alapokról lehet kezdeni. Magyarországon azonban, a múlt rendszer örökségeként, minden összefonódik. Nincs független belső erő, mely akárhogyan is, de meg tudná állítani az országot a lejtőn. Az egyházak sem rendelkeznek olyan tekintéllyel, hogy tőlük lehetne várni vezetést. Külső erőtől sincs mit remélni. Az Európai Unió kevés készséget mutat, hogy a demokratikus értékek hatékony őre legyen, és eszközei is korlátozottak.


NEM KÉSŐ. A MEGOLDÁS: ÖNBIZALOM

Máshoz mint önmagához – ha tizenhét évig nem volt világos, mára azzá kellett, hogy váljon – nem fordulhat a nép. Ha semmi más nem is marad, önmagában bízhat. Nem tűnt el, akármennyire is félrehasználták eddig, a 80-as évek végén megjelent történelmi esély. Még minden megmenthető. Ha a dolgok rossz vágányra kerülése akadályozza is a tisztánlátást, a külső körülmények nem változtak hátrányunkra. Annyi bizonyos, hogy a kiúttalan áldemokratikus rendszer minden további perce csak káros lehet az országnak. Szerencsére a viszonyok olyanok, hogy megszüntetését könnyen és békésen el lehet érni.

Hamis az az unos-untalanul ismételgetett állítás, mely szerint a demokráciát leginkább a választáson való részvétellel lehet támogatni. Ez – így – nem igaz. A demokrácia lényege az önrendelkezés joga, illetve annak gyakorlása. Ha olyan körülmények állnak elő, hogy szavazás ezt nem tudja szolgálni, akkor a nem szavazás marad az eszköz, mellyel e jogot érvényesíteni lehet.

Annyi igaz, hogy demokráciákban a kérdés nem szokott így fölmerülni, de – pontosan erről szól ez az írás – Magyarországon olyan viszonyokat alakítottak ki a választás tartását értelmétől megfosztó, azt csak uralmuk állandósítására használó áldemokraták, amikor ez az egyetlen demokratikus út maradt az önrendelkezés jogának érvényesítésére. Biztosra vehető, hogy követése nem is volna hatástalan.

Kétségtelen, az emberek szavazatai nélkül az áldemokratikus rendszer elveszti legitimitását, magától fölgöngyölődik, ha választáskor – amikor nincs kik közül választani –


a választók otthon maradnak.

Téves az az elképzelés, hogy bármilyen kevés leadott szavazat alapján is lehet a meglévő pártok valamelyikének kormányt alakítani. Emellett függetlenül attól, hogy papíron mi történhetne és mi nem, ilyen esetben mindenki tisztában lenne a kellő támogatottság nélkül alakult – a szavazatok hiányát sejthetően nagykoalíció kötésével mérsékelni próbáló – kormány erőtlenségével, mely önbizalom híján a senki által nem kifogásolt legalapvetőbb funkciók ellátására volna csak képes.

Ennyi szükséges is az ilyenkor mintegy törvényszerűen meginduló belső erjedés átmeneti időszakára. A választástól való nagyarányú távolmaradás eközben egy csapásra számolná föl a mostani megosztottságot. Amint nyilvánosságra kerülne, hogy a lakosság (mondjuk) kilencven százaléka nem szavazott, elkezdenének másképpen nézni egymásra az emberek. Az összetartozásnak a pszichikai válaszfalak leomlásával együttjáró fölismerése várhatóan katarktikusan hatna, és a nép önbecsülésre ébredését hozná.

A zsákutcából csak ez jelenthet kiutat. Ettől hárulhat el az a mindössze pszichológiai akadály, mely a nép saját ereje fölismerésének az útjában áll. A már szinte mindenki által óhajtott megújulásnak nem utolsó sorban lelkinek kell lennie. Egyidejűleg arról sem lehet kétség, hogy a rég elvesztett önbizalmát megtaláló társadalom maga dobná hamarosan a fölszínre azokat az új embereket és erőket, akik maguk sincsenek egyelőre tudatában a rájuk a jövőben váró szerepnek.

Nincs értelme a csak a bénult tehetetlenség igazolására törekvő eleve rossz kérdésnek „És akkor kik vennék át a vezetést?”. Nem lehet előre megmondani, hogy kik, értelmetlen és káros ilyesmin töprengeni. Éppen az a cél, hogy a társadalom megkapja, pontosabban önmagának megadja az esélyt arra, hogy ismeretlen, de kétségkívül létező tartalékai a fölszínre kerüljenek. Éppen az a probléma, hogy az évtizedek óta a saját érdekében országló, a hatalmat magának kicsalt, azt azóta együttesen bitorló elit elveszi a levegőt minden tőle független erő vagy személy megjelenésétől. A mostani viszonyok között már tisztességes embernek eszébe sem jut Magyarországon az undorral kezelt, nem a közös kérdések megoldásával, hanem


a korrupcióval asszociált politika közelébe menni.

Lehet kételkedni abban, hogy a magyar nép demokratikus jogainak nem szavazáson át történő, mozgalomszerű tömeges érvényesítéséhez fordul-e majd, de annyi kétségtelen, hogy a jelenlegi zsákutcás áldemokráciának egy valóban demokratikus rendszerrel történő behelyettesítésére ez járható, és békés jellegét tekintve, ideális út.

A mindentudó „élcsapat” fogalomkörében mozgó kommunista gondolkodás terhes öröksége az a téves elképzelés, hogy valakinek a jövőt előre meg kell terveznie, mintegy koreografálnia kell. Szó sincs róla. Ennek csak az ellenkezőjétől remélhető jó eredmény. Értelmetlen minden csodavárás is, ami pedig nagyon mélyen és bénítóan hatja át máig a közgondolkodást. Értelmetlenség volt egyesek naiv reménye, hogy Habsburg Ottót kellene elnöknek választani, „majd ő hoz pénzt.”

Értelmetlenség volt abban bízni, hogy az Európai Unióhoz csatlakozás majd magától megoldja a problémákat, és ugyanilyen értelmetlenség az euró bevezetésének majdani áldásos hatásától is bármit remélni. A múltban keresett dicsőség felé fordulástól sem lehet a helyzet semmiféle javulását várni, és nem segít az sem, ha az átlag magyar abban az önáltatásban keres vigaszt, hogy „mindenhol ilyen a politika”. Ez nincs így, de ha lenne, akkor sem következne belőle semmi.

Hiba lenne ettől az írástól is a járandó út ennél pontosabb kijelölését, afféle mindenható formula részletes előre megtervezését elvárni. Csak a valóban demokratikus keretek kialakítása a fontos, a többi spontán erők majdani megjelenésén múlik. Bénító kishitűségen túl, abszurditás is azt föltételezni, hogy egy tízmilliós, a civilizáció csúcsán lévő, rétegezett társadalommal rendelkező államban nincs személyi alternatívája néhány, a hatalomba magát odatrükközött áldemokratikus csoport uralmának. Csak az esélyt kell megkapnia a társadalomnak az egészséges kibontakozásra. Ebben kell bízni, a magyar nép erejében és képességeiben, nem valamiféle, ahogy egyesek elképzelik, mindent egy csapásra megoldó személyi importban, vagy ahogyan mások teszik, a Szent Koronában.

Ideje, a legfőbb ideje, mindnyájunknak nagyon mélyen elgondolkozni.


az írás alább folytatódik:
>> 2. rész >>
>> 3. rész >>
>> 4. rész >>
>> 5. rész >>
>> 6. rész >>
>> 7. rész >>
>> 8. rész >>
>> 9. rész >>
>> 10. rész >>
>> 11. rész >>
>> 12. rész >>

vissza a cikk elejére:
>> Kibulizott ország >>

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS