Ma már ellenség a másik
Bányai Péter 2002. április 11. 13:05, utolsó frissítés: 13:05"Ma már kölcsönösen vége a #b#politikai rivalizálásnak#/b#, az #b#ideológiai nézetkülönbségek#/b# korának -- ma már #b#ellenség a másik#/b#" – állítja publicisztikájában Bányai Péter politikai elemző.
A rendszerváltás óta soha nem volt ekkora részvételi arány a magyarországi választásokon, még az első szabad választásokon sem. Nézzük végig az adatokat. A szabad választások első fordulójában a részvételi arány 65% (a másodikban 45%). Az 1994-es választáson résztvettek aránya közelíti meg legjobban a mostani adatokat: 1994. május 5-én a szavazók 69%-a az urnákhoz járult (a második fordulóban már csak 55%). Az 1998-as első forduló a négy évvel ezelőtti eredményhez képest csökkenést mutat: az első fordulóban 56, a másodikban 57% szavazott. 2002-ben az eredmény rekordjellegű: 70,52%.
Az adatok a választói kedv hullámzásait jelzik, ahogy az a viszonylag erős motiváltságról nagyon erősre vált 1994-re, majd 1998-ra viszonylag kicsire esik vissza, hogy 2002-re ismét nagyon magasra ugorjék. Elgondolkoztató. Tehát több évtizedes diktatúra után is kevesebb embert foglakoztatott, izgatott, hogy milyen politikai erők, milyen személyek fogják milyen irányba vezetni az országot, mint most, 2002-ben.
Emellett az adatokból az is leszűrhető,
hogy a választókat nem a jobboldali-balodali ellentét, a kommunizmushoz való viszonyulás motiválja inkább voksolásra, hanem nagyobb súllyal esik a latba a nacionalizmus igenlése vagy tagadása. Ennek magyarázata az, hogy 1990-ben inkább a posztkommunizmus kérdése volt a tét: hogy milyen erők vegyék át a hatalmat, illetve milyen szerepet játszhat a frissiben szocdemmé vált volt kommunista párt. 1998-ban is az volt a kérdés, mennyire bízhatunk az exkommunista párt "megtérésében" -- nem az, hogy egyáltalán maradjon vagy sem. Hisz az nyilvánvaló volt, hogy szereplője, esetleg fontos szereplője marad a politikai életnek.
Szóval egyik kérdés sem mozgatta meg annyira a választópolgárokat, mint az, hogy menjen vagy maradjon az MDF-vezetés (1994), illetve a Fidesz-kormány (2002). Viszont: ekkor sem önmagában a nacionalizmus volt a probléma, hanem a kizárólagos felfogású nacionalizmus. A régi kommunisták meg akarták váltani a világot, és ez a kizárólagos gondolkodásmód volt jellemző részben a nacionalizmusra.
A szocdemmé átalakult exkommunisták viszont (őszintén vagy sem, ez most mellékes) 1990-ben és később sem rendelkeztek jó vagy rossz értelemben kizárólagos szellemű jövőképpel. Ezt részben bizonyították 1994-98 között, hibáztak, szürkék voltak, loptak is -- de nem "ideologizáltak", nem próbáltak "magasrendű szellemi értékeket" rákényszeríteni a társadalomra.
A részvételi adatokban is jelentkező közhangulatbeli-motiváltságbeli különbséget jelzi az, hogy 1990-94 között voltak olyan kemény utcai, korántsem békés megmozdulások, ahol a kormány volt a pro vagy kontra téma. (Példa erre Göncz Árpád kifütyülése, a skinhead-ek megjelenése az utcán. Erre való reakcióként következett be a Demokratikus Charta tüntetése, amelynek résztvevői magának a demokráciának a létét féltették, ez váltotta ki a legkeményebb antikommunisták, a volt szamizdatosok, ellenállók és a volt kommunisták közös fellépését.)
Az 1994-98 közötti korszak nevezhető unalmasnak, laposnak, korruptnak és miegyébnek, de az ilyen megmozdulások elmaradtak. Tömegek nem tüntettek sem az MSZP és az SZDSZ maradása, sem menesztése ellen. 2002-ben újra megjelentek a kormánymenesztő, illetve marasztaló, nagy utcai megmozdulások.
Nagyjából elmondható,
hogy most a lakosság egyharmada (pontosabban egy 30%-nál vékonyabb réteg) számára közömbös volt mi is történik a választáson. Egyharmad erősen ragaszkodott a kormányváltáshoz, egyharmad pedig erősen a kormány folytonossága mellett döntött. Tovább folytatva a mostani helyzet összevetését az első szabad választások közhangulatával: látható, hogy az 1990-es választások már nem arról szóltak, hogy mi is legyen, demokrácia vagy kommunista rendszer. Legfeljebb arról, hogy milyen mértékben bízhatunk a szociáldemokrataként jelentkező volt kommunistákban -- illetve milyen mértékben az új pártokban (MDF, SZDSZ, Fidesz), vagy az újjáalakult történelmi pártokban (kisgazdák, szocdemek).
Bár az 1990-es választás is feszült volt, kemény vita, viszály folyt le előtte elsősorban az SZDSZ és az MDF között, akkoriban -- ha emlékezetem nem csal -- még csak célzás formájában sem jutott még senkinek sem eszébe olyasmit kijelenteni, hogy "aki a másikkal szavaz, az (nemzet)áruló, nem igazi keresztény, nem igazi magyar." Mindezt most nem csupán a pártok média-propagandája sulykolja, de egyes egyházak is.
Ez az oka annak, ami most először következett be: a közvéleménykutatások totál csődje. Nem a felmérésekkel volt a baj, elképzelhetetlen, hogy négy kutatóintézet csaljon, vagy ugyanazt a módszertani hibát kövesse el egyidőben. Egyetlen magyarázat létezik, éspedig az, hogy létezik egy réteg, amelyik fél, nem meri bevallani pártopcióját. És ez, sajnos, "természetes" a történtek után. E réteg -- amely nyilvánvalóan az MSZP-re voksolt -- nem válaszolt a kérdésekre, vagy azt hazudta félemében, hogy a Fideszre fog szavazni. E réteg nagysága pontosan megállapítható, összehasonlítva a felmérések és az eredmény közti különbségeket.
Mindez erősen elgondolkoztató -- miféle mély válság okozta ezt? Miért nem félt senki (vagy majdnem senki) közvetlenül a kommunizmus bukása (félig-bukása) után? És miért kezdtek el félni most?
Más. 1990-ben is erős ellentétek voltak az "urbánus" SZDSZ és a "népies" (később nép-nemzeti, sőt nacionalista) MDF között. Ennek ellenére még létezett dialógus, léteztek személyes kapcsolatok is, folyt a szabad vita.
Lassan-lassan ez megszűnt.
Ma már kölcsönösen vége a "politikai rivalizálásnak", az "ideológiai nézetkülönbségek" korának -- ma már "ellenség a másik". Nem részletezem tovább, a folyamat még Antall alatt kezdődött (Csurka első megnyilvánulásai stb.), de igazán az Orbán Viktor-korszakban teljesedett be. Ekkor ez már "állampolitika" lett. Vicc, de sokkal több annál. Rákosi alatt ez a szlogen működött: "Aki nincs velünk, az ellenünk van", Kádár alatt a következő: "Aki nincs ellenünk, az velünk van"; az Antall- és Horn-korszakról nincs efféle jelmondat. Orbán Viktor korszakára pedig ez a szlogen érvényes: "Aki nincs velünk, az nincs". De ez inkább az első évekre volt érvényes.
Később már másra is történt utalás egy hosszú, mindkét oldalon sokat magyarázott és értelmezett körmondatban. E mondatot bárhogy is elemezzük, ez célzás volt arra, hogy: aki nincs velünk, az nem magyar, nem keresztény, az ellenség, és azzal tehetne szívességet a hazájának, ha esetleg felkötné magát. Nagy szerepe van ebben a változásban úgy általában a Fidesznek, de különösen Kövér Lászlónak. De Orbán Viktor szerepe sem alábecsülendő, a Vasárnapi Újság c. rádióműsor, a Demokrata hetilap iránti tisztelete a másik vélemény ab ovo elítélését, a vita, a dialógus visszautasítását jelzi. (Ha jól tudom, például az utóbbi napokban visszautasított egy, a Népszabadságnak adandó interjút, ehelyett a Demokratának nyilatkozott. Ez fölösleges volt, hisz a Demokrata olvasói enélkül is csak rá, illetve a MIÉP-re szavaztak volna.)
De nem csak választási szempontból volt ügyetlenség - ennek újabb jelzés értéke volt. Makacsul üzente: "Nincs dialógus, vita, mert nem elvi, ideológiai különbségek vannak. Hanem a jó és a gonosz küzdelméről szól ez a történet. És így tovább, ezer példát hozhatnánk fel. Eredmény: félelem, kölcsönös gyűlölet, az intolerancia növekedése.
Ugyanakkor pártját megerősítette.
Soha a Fidesznek nem volt annyi elszánt, már-már fanatikus híve, mint most van. De az ár is meglátszik. Nagyjából ugyannyian gyűlölik. Az ország ketté lett osztva. Ráadásul most fordult elő először az, hogy az egyházak majd egyöntetűen a jobboldal mellett álltak ki -- tehát a hívő ember számára szégyellnivaló lett a baloldali, vagy ne adj Isten, liberális opció, ideológia.
Minden politikus egyetértett abban, hogy a nagy részvétel a demokrácia győzelme, satöbbi. Csodálatos, szép kijelentés, csak nem igaz: populista demagógia. A kis (vagy nagy) részvétel, jelezhet több, egészen ellentétes dolgot is. Néha (illetve bizonyos országokban, bizonyos korszakokban) azért mennek kevesen szavazni, mert úgy általában csalódtak a "demokráciában", a pártokban, stb.
Néha viszont épp azért mennek kevesen szavazni, mert túlságosan is bíznak a demokráciában, mert úgy vélik, hogy a kormányzók csupán törvények (jó törvények!) alapján "adminisztrálni" fognak, és úgy vélik, hogy nincs ég és föld külöbség az alternatívák között. Ugyan egyiket sem "szeretik" igazán, de majd mindegyikben megbíznak. Hisz elég ha kormányon levők a trövényeket, az alkotmányt betartják, mert nincs is nagy "mozgásterük".
Néha azért mennek sokan szavazni,
mert "a véleményük számít", még abban az esetben is, ha csak nüanszkülönbségek vannak az opciók között -- ez a demokrácia diadala. De most, Magyaroszágon azért mentek oly sokan szavazni, mert féltek "a másiktól", vagy mert gyűlölték a "másikat". Nos, amikor a félelem, a gyűlölet a motiváció, akkor szó se lehet a demokrácia diadaláról. Amikor a szavazatok nagy része valami "ellen" van csupán, akkor nincs semmiféle "demokrácia-diadal". Hisz véleményem szerint itt elsősorban arról szólt a történet, hogy a választók fele "imádja Viktort", a másik fele "gyűlöli Viktort".
Mindezzel lehet vitakozni, de azt kétlem, hogy sokan azért mentek volna el szavazni, mert rajongtak Medgyessyért, vagy meggyőződéses szociáldemokraták, vagy liberálisok lettek volna. Az MSZP-re (és sajnos, nagyrészt az SZDSZ-re is) leadott szavazatok óriási része negatív szavazat volt. Ezért nem örülök a nagy részvételi aránynak. Érdekes, bár nehéz feladat lenne egy olyan felmérést végezni, amely időskálán méri a társadalomon belüli gyűlölet (és félelem) mennyiségét.
Hát efféle felmérés nincs, de rengeteg közvetett adat alapján merem állítani, hogy az elmúlt félévszázadban, ekkora mennyiségű, ilyen intenzív gyűlölet, társadalmi kettéosztottság, mint most, sose létezett Magyarországon. Az MSZP utalt arra, hogy e jelenséget (az árkok ásása) meg kéne szüntetni. Hiszek szándékuk őszinteségében, de abszolút elképzelhetetlennek vélem e jelenség megoldását rövidtávon. Hosszú évek következetes politikája szükséges ehhez.
Akármennyire is elítéli bárki a posztkommunisták 1994-98 közötti kormányzását, korrupciós ügyeiket, az MSZP-sek szürkeségét, unalmasságát, a Bokros csomagot (bár erről a közgazdászok véleménye megoszlik), satöbbi, satöbbi. Egy biztos: mandátumuk végén nem hagytak "örökségként" ennyi gyűlöletet.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ItthonRSS
Csúszópénzért elnézte a szabálytalanságokat és nem zárt be cégeket az Adócsalás Elleni Főigazgatóság két ellenőre
Itt a vége: felmondott a Transindex teljes szerkesztősége
Eljött az a pillanat, amikor magunkról adunk hírt nektek, és ráadásul sokunknak ez lesz az utolsó is, amit a Transindex felületére írunk. Ma reggel, huszonhárom évnyi működés után felállt a Transindex teljes szerkesztő csapata.
Benyújtották a gyermekeket a homoszexualitást népszerűsítő tartalmaktól „megvédő” RMDSZ-tervezetet
A gyermekvédelmi törvényt módosító javaslatot a "genderideológia nyugati térnyerésével" indokolják.
A fejlesztési minisztérium többlettámogatást ad a távfűtést működtető önkormányzatoknak
