2026. március 26. csütörtök
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Kik a kolozsvári magyarok?

Kérdezett: Sipos Zoltán 2010. január 30. 11:10, utolsó frissítés: 2010. február 01. 09:55

Hogyan lesz székelyföldi egyetemistából kolozsvári juppie? Mit is fed a kolozsvári identitás, és miért fontosak a magyar utcanevek? #b#Péter László#/b# és #b#Pásztor Gyöngyi#/b# válaszol.



Számszerűen Kolozsváron él az egyik legnagyobb erdélyi magyar közösség, mely azonban alig nevezhető a szó szoros értelmében közösségnek: egymással alig kommunikáló, sokféle társadalmi státusszal, életkorral és identitással rendelkező alrendszerből áll. Péter László és Pásztor Gyöngyi szociológusokkal kíséreltük megragadni, miben áll ma a kolozsváriság, hányféle társadalmi alrendszer létezik, ezeket mi választja el, és mi a közös bennük?


Mikortól válik kolozsvárivá egy Kolozsváron tanuló egyetemista, aki az egyetem elvégzése után Kolozsváron kezd dolgozni?

Péter László (P. L.): – Érdekes kérdés, hogy ki mikor, hogyan, milyen szempontok alapján számít kolozsvárinak. Úgy gondolom, a kérdésnek alapvetően három vonatkozása van: az első nyilván arról szól, hogy térben hol tartózkodik többet az ember. Funkcionális szempontból valaki odavaló, ahol dolgozik, hiszen valószínű, hogy ott tölti idejének nagy részét.


A másik vonatkozás, hogy miként tekint magára, a helyhez kötött identitása mit fed? Hogyan viszonyul a környezethez, ahol de facto tartózkodik? Végül nagyon fontos az egyén formális státusza: hivatalos okmányokban mi szerepel állandó lakhelyeként? A hatóságok szemében ez nagyon számít, ugyanakkor azt láthatjuk, hogy a társadalom is ezen kritérium szerint sorolja be az egyéneket. Ez a három tényező nagyon érdekesen elválik egymástól ebben a gyors, mozgó világban.

Kolozsvár nagyvárosként gazdaságilag vonzó: itt érvényesülni is több lehetőség van. Ugyanakkor mivel a város egyben egyetemi város is, elsősorban az itt tanuló diákok köréből kerülnek ki az új kolozsváriak. Kolozsvár a kézenfekvő hely sok középiskolát végzett fiatal számára; jó távol lenni a szülőktől, új, önálló életet kezdeni. Az első szempont szerint mindenki kolozsvárinak számít, aki itt él, tanul, és itt akar maradni.

Többlépcsős folyamat során lesz egy Kolozsvárra felvételiző egyetemistából kolozsvári. Statisztikák azt mutatják, Kolozsváron durván 10 ezer magyar diák tanul, összesen 90 ezerre tehető a teljes diáklétszám. A 3 éves alapképzés után a diákok 65-80%-a megkíséreli továbbtanulás mentén megszerezni a kolozsvári státuszt – ez az első lépcső. Második lépcsőnek az a helyhez kötöttség számít, ami akkor alakul ki, amikor a diák belép a kolozsvári munkaerő-piacra. A 10 ezer diák 20-30%-a, hozzávetőlegesen 2500-3000 ember tud meggyökerezni Kolozsváron. Persze ez nem egy homogén népesség: leginkább mozgó bolyként kezelhető. Többen jönnek és mennek.

De vajon ők maguk hogyan éreznek? Kolozsváriként vagy Kolozsváron élőkként határozzák meg magukat? Első körben nyilván inkább Kolozsváron élőkként tekintenek saját magukra: kvázi önálló, ám rendszerint másokkal közös háztartást kezdenek vezetni, majd ha partnerük is Kolozsváron dolgozik, külön háztartásuk lesz. Amennyiben itt alapítanak családot, és tulajdonformákban kezdenek gondolkodni, ez a „Kolozsváron levés” jó eséllyel kolozsvári identitássá alakul.

A formális tényező sok esetben gátolja, hogy valaki teljes jogú kolozsvárinak érezze magát: ugyanis az állandó lakhely Romániában ingatlantulajdonhoz kötött. Akármennyire abszurd ebben a mozgó, mobilis világban, de formálisan az számít kolozsvárinak, akinek saját lakása van a városban. Tudjuk, hogy ez a múlt rendszer egy kontrolltényezője volt, de a hatóságok azóta is idegent látnak azokban, akiknek nincsen helyi tulajdonuk. Ettől minden hihetetlenül bonyolulttá válik, a választásokon való szavazás, egészségügyi biztosítás, háziorvos, levelezésnél és hivatalos okmányokban az állandó lakhely, kábeltelevízió-szerződés megkötése, vagy épp a sofőriskola elvégzése.

Ugyanakkor sokakban megmarad a kettős identitás: miközben életstílusbeli elemekben megjelenik a kolozsvári identitás, a származási identitás nagyon erősen tovább él. Mindenkinek sok olyan ismerőse, kollégája, barátja van, akik egy sor kritérium alapján kolozsvárinak számítanak; azonban hogyha megnézzük a viselkedésüket, mégsem kolozsváriak.

Konkrétan arra gondolok, hogy ezek az emberek „normál” időszakban Kolozsváron tartózkodnak, itt dolgoznak, élik a hétköznapjaikat, viszont ünnepekkor minden esetben visszatérnek származási helyükre: ott ünneplik a karácsonyi, a húsvéti ünnepeket.

Pásztor Gyöngyi (P. Gy.): – És nem csak az ünnepek kötődnek a családhoz, hanem gyakorlatilag minden szabadidő. Szabadság, vakáció, bármi alkalom arra, hogy meneküljenek Kolozsvárról. Természetszerű körükben, hogy amikor csak tudnak, hazamennek. Gyerekeiket sem feltétlenül kolozsváriként nevelik, hiszen az otthon máshol van.

P. L.: – A származási hely a tulajdonképpeni pihenés, a minőségi pihenés helye. És ez olyan személyek esetében is fennáll, akik hivatalos papírok szerint kolozsváriak. Nagyban különbözik ez a nyugati gyakorlattól, ahol nem ritka az, hogy egyesek második lakást vásárolnak: hol itt, hol ott élnek, mindkét városban dolgoznak. Svájcban például a kétlakiság a középosztálybeli élet része.


Ők mennyire tervezik otthon a jövőt? Haza akarnak-e egyszer költözni, házat építeni, vagy kis vállalkozást nyitni?

P. L.: – Nem tudom, itt valójában néhány specifikus esetről beszélünk. Az ő életük tartósan Kolozsvárra van berendezve, nem akarnak sehova menni, adott a kolozsvári munkahely és a jogi státusz, azonban az identitás nem alakul kolozsvárivá. Valamiért az identitás kettős marad, a lakhely és az otthon mást-mást jelent. Ez egy állandó átmenet.


Vajon ez a kettős identitás magyarázhatja azt, hogy a kolozsvári magyarok egy része egyáltalán nem érdeklődik a helyi közügyek iránt?

P. L.: – Klasszikus kérdés, hogy amikor az emberek kiköltöznek a kertvárosba, akkor hogyan alakul a viszonyuk a központi várossal? Hol vannak az érdekeik? Nem tudom, azt hiszem, esete válogatja.


Mit lehet tudni a kolozsvári magyar kulturális intézmények célcsoportjáról?

P. L.: – Sok Kolozsvár van, és sokféle kolozsvári. 10 évvel ezelőtt Kolozsvár népességéről még úgy beszéltek, hogy vannak a magyarok meg a románok – ez mára megváltozott. Még mindig létezik két, etnikai bontásban párhuzamos világ, ami azonban legfőképp a középosztályra jellemző. El kell ismerjük, hogy az értelmiségiek azzal, hogy párhuzamos intézményrendszert építenek ki, ezeket a párhuzamos világokat tudatosan fenntartják és konzerválják.

A szegények között azonban nincs etnikai törésvonal, ugyanúgy, ahogy a román és magyar gazdasági, üzleti és kulturális elit közt is szoros a társadalmi kapcsolat. Mindkét osztály esetében a hasonló élettapasztalatok, közös problémák elmossák az etnikai törésvonalat.

Ami a kolozsvári magyar kulturális intézményeket illeti, különböző intézményeknek különböző célcsoportjaik vannak. Az egyik nagy célcsoportot az egyetemisták képezik, a másik nagy célcsoport a fiatal, fehérgalléros, felfelé mobilis, magasan képzett réteg, akik akadémiai, üzleti vagy média szektorokban dolgoznak. Ők a célközönségei a kolozsvári magyar vendéglátóiparnak, kocsmáknak, moziknak, szintén őket célozzák a különféle kulturális központok. Ez a legfontosabb fogyasztói szegmens, legyen az szellemi vagy anyagi javak kínálata. A másik fontos kategóriát az idősebbek képezik: ők rendszerint többgenerációs kolozsváriak. Az opera, különféle körök, az egyházak ezt a népességet szolgálják ki. Továbbá, a megmaradt munkások rétegei, valamint a szegények képeznek körülhatárolható nagycsoportokat.

A médiafogyasztási minták és politikai viselkedés vizsgálatakor is jól látszanak ezek a csoportok. Választásokon például a fiatalok a kortárs csoporthatásoknak kitéve, egymást befolyásolva szavaznak, az éppen érvényes, értsd „divatos”réteghelyzet szerint. A szegények rendszerint a domináns trendek szerint voksolnak (akire a többség), illetve hajlanak a populisták, szélsőségesek irányába. Az értelmiség tudatosan felvállalja akár a liberális, akár a konzervatív ideológiát. Ők azok, akik médiában is megnyilvánulnak, és tudatosan felvállalják a magyarság ügyét.

Ami a médiafogyasztást illeti, a szegények például semmit nem olvasnak, inkább tévét néznek; ProTV-t (60%) és Dunát (40%) leginkább. A kolozsvári magyar lakosság 85-90%-a rádiózik (a 16-25 év közötti fiatalok kevésbé). Az egyetemisták netes rádiót hallgatnak, illetve a zenét is mp3-formátumban hallgatják, letöltött filmeket néznek, de a TIFF-en is ott van a többségük. A “juppik” a neten leginkább a híreket fogyasztják. Ők hallgatják a Paprika Rádiót, valamint román rádióadókat, az Europa FM-et és a Realitatea FM-et; tévéznek is, bár kevesebbet és inkább rétegcsatornákat. Az idősebb generációk inkább a Kolozsvári Rádiót hallgatják, illetve a Szabadságot olvassák, magyar nyelvű tévéket néznek.

>> A kolozsvári magyarság a 2002-es népszámlálás tükrében >>

A Kolozsvár-definíció mindig réteg- és osztály-specifikus. Valamennyire még mindig számít az etnikum, de már nem annyira, mint 10 évvel ezelőtt. Ahonnan nézzük, annyiféle Kolozsvár van: a szempontok rendszerint egy pontban, a Főtéren szoktak találkozni: ez a közös nevező, ez az illeszkedési pont a sokféle identitásban. A Főtérhez viszonyulni lehet, viszonyulni kell.


A viszonyulás módja ismét osztályspecifikus…

P. L.: – Igen, de erről kicsit kolozsváriként illik gondolkodni. Ettől vált ki akkora cirkuszt minden, Főtérrel kapcsolatos esemény. Gondoljunk bele, az utóbbi 20 évben, például a Funar-féle régészeti ásatások során a különféle társadalmi elképzelések mind erre voltak kihegyezve.

Az ásatások élesen elválasztották egymástól a kolozsvári víziókat és identitásokat. Az ásatások mellett állást foglalók etnikailag homogének: zömük első generációs, munkásszármazású román volt. Az ásatásokat ellenzők etnikailag, vallásilag, foglalkozásilag heterogén népességet képeztek – volt köztük román, magyar, görög katolikus, református… és itt tanuló egyetemista.

Láthatjuk tehát, hogy a sokféle kolozsváriság leginkább a Főtér kapcsán közelít egymáshoz. Mivel sok város van a fejünkben, attól függően, hogy hol állunk mi, milyen státusunk van, honnan jövünk, mit akarunk. Ezért annyira izgalmas a kolozsvári identitás, és ezért nem lehet egyértelmű kategóriákban beszélni.

No de ki számít kolozsvárinak, és ki nem? Van ebben egy kis turpisság: rendszerint a felső- és középosztálybeli értelmiségiek definiálják ezeket a kategóriákat, és mindenki másnak ehhez kell illeszkednie. Ők döntik el, ki kolozsvári, és ki nem. Ebben van egyfajta polgári múlthoz való viszonyulás, mely polgári múltra azonban már senki nem emlékezik igazából.

Ezt a kolozsváriságot kell újból feltalálni, és ennek az újradefiniálása zajlik jelenleg. És ebben nagyon sok nem-kolozsvári vesz részt, hiszen a kolozsvári értelmiség rekrutációs háttere nem feltétlenül kolozsvári. Ha megnézzük a kolozsvári magyar stratégiai jelentőségű intézmények – egyetem, kulturális műhelyek, média – vezetőinek származási helyét, rájöhetünk, szinte mindenhol a nem kolozsváriak vannak túlsúlyban.

Egyébként az az oka annak, hogy a kolozsváriak alulreprezentáltak a kolozsvári intézmények vezetésében, hogy a '80-as évek végén a ’ 90-es évek közepéig nagyon sok kolozsvári vándorolt ki Budapestre. Ami a területi migráció szempontjából a székelyföldiek számára Kolozsvár, az a kolozsváriak számára sok esetben Budapest.


Miközben a város modernizálódik, tovább élnek a hagyományos magyar utcanevek…

P. L.: – Ez egy másik, hihetetlenül izgalmas történet. Pontosan arról szól, hogy többféle Kolozsvár él az emberek fejében: van egy tér, és annak van sokféle mentális lenyomata. Az, hogy milyen névvel illetünk bizonyos objektumokat, egy indikátora annak, hogy hogyan viszonyul valaki a kolozsvárisághoz.

Gondoljunk arra, hogyan kultiválják ezt a mentális-kognitív térképet a magyar felső-középosztálybeli kulturális elitek: a Szabadságban rendszeresen közlik ezeket az utcaneveket, választásokkor a flyerek egyik oldalán is ezek vannak felsorolva, mintegy emlékeztetve a „rendes” kolozsváriakat, hogyan hívják ezeket az utcákat, tereket. Kulturális események meghívóin a helyszínt mindig a régi nevén adják meg, ezzel eleve kizárva azokat az elsőéves egyetemistákat, akik GPS-en, Google Mapsen vagy térképen keresik a címet.

Érdekes, mikor kezdi megtanulni a Kolozsvárra frissen érkezett egyetemista a régi magyar utcaneveket, valamint hogy kik azok, akik hajlandóak átvenni és továbbadni ezeket a megnevezéseket. Az utcanevek nagyon jó játéknak bizonyulnak a kolozsváriság megélésére.


Lakhely szerint a város mely részein tömörülnek a magyarok?

P. Gy.: – A régebbi városrészek átlagon felüli magyar lakossággal rendelkeztek; minél újabb a negyed, annál magasabb a román lakosság aránya. A 2002-es népszámlálási adatok szerint a Főtér magyar lakosságának aránya 40% körüli, és hasonló arányban élnek magyarok a Bulgária-telepen, az Írisz-telepen, illetve a Kerekdombon. A Donáth negyedben a magyar lakosság aránya már kisebb, és 10% körül mozog a Hajnal, Monostor, Mărăşti negyedekben.

A legfrissebb adatokból az látszik, a Főtér etnikai jellege elveszett azzal, hogy funkcióváltáson ment keresztül. Nem azt történt tehát, hogy a magyar lakosság helyét átvette a román lakosság, hanem hogy az éjszakai lakosság helyét átvette a nappali lakosság. Vagyis a Főtér egyre inkább üzleti negyeddé alakul át, a régi lakásokba rendre irodák költöznek.

P. L.: – Az általános trend az, hogy minél régebbi egy negyed, annál több magyar lakja. A magasabb státusú magyarok az Erzsébet-úton, a Donáth negyedben, illetve a Majális utca környékén élnek.

P. Gy.: – Magyar vonatkozásban a hagyományos munkástelepek a gyárvároshoz közel álló Írisz, Bulgária és Kővári telep. Ilyen még a Hochstadt (Felsőváros), melynek egy részét lebontották, és ahol a mai Györgyfalvi negyed fekszik. Háznegyedek lévén ezen negyedek státusza a rendszerváltás után növekszik, hiszen mindenki itt vásárolna házat. A hochstadti negyed megmaradt házai különösen vonzóak, hiszen itt virágkertészettel foglalkoztak, így a házak óriási kertekkel rendelkeztek.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS