2026. november 15. vasárnap
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Miért mobilizálhatóak nehezebben a székelyek, mint a Partium?

szerk. 2012. november 26. 13:37, utolsó frissítés: 18:34

Mit hozott az intra-etnikus verseny, van-e helye a kettős beszédnek, és ki szólítja meg a monostori csávót? Az RMDSZ mozgósító képességét vizsgálták a Kisebbségkutató Intézet munkatársai.


Száz oldalas, egyelőre még szerkesztés alatt álló tanulmányban foglalkoztak a Kisebbségkutató Intézet munkatársai, Kiss Tamás és Barna Gergő az utóbbi 22 esztendő etnikai mobilizációjával. Az Etnikai szavazók; Az RMDSZ mozgósító-képessége 1990-2012 című tanulmányt szakmai körben mutatták be Kolozsváron, november 15-én. Az alábbiakban a bemutató átiratának második részét közöljük.



>> Etnikai szavazók – első rész >>


A mobilizáló képesség regionális különbségei



Barna Gergő: A tanulmányban négy régióval dolgoztunk. A Székelyföld Hargita és Kovászna megyékből, Közép-Erdély Kolozs és Maros megyékből, Partium Bihar, Szatmár és Szilágy megyékből, a Szórvány pedig a többi megyéből állt. 1990-ben, egy kiinduló állapotban a Székelyföldön volt a legmagasabb (90 százalékot meghaladó), a szórványban a legalacsonyabb a részvétel. A Partiumban és Közép-Erdélyben a magyarok 80-80 százaléka szavazott az RMDSZ-re.





galeria_8970.jpg
Az érvényes szavazatot leadók és az RMDSZ-re szavazó magyarok aránya. 1990-2008.
galeria_8971.jpg
Az RMDSZ-re szavazó magyarok aránya régiók szerint. 1990-2008.
galeria_8972.jpg
Az RMDSZ-re szavazó magyarok aránya régiók szerint 1990-2008. Az erdélyi átlagtól való eltérés.
galeria_8973.jpg
Az RMDSZ és a magyar ellenzék mozgósító ereje Erdélyben a 2007-2012 közötti önkormányzati, EP és parlamenti választásokon (a magyar választók százalékában)
galeria_8974.jpg
Az RMDSZ és a magyar ellenzék mozgósító ereje Erdélyben a 2007-2012 közötti önkormányzati, EP és parlamenti választásokon (a magyar választók százalékában). Régiók szerint.
galeria_8975.jpg
Az erdélyi magyarok pártopciói 1999-2012 között a közvélemény-kutatások alapján


A változások szembetűnőek, ha az erdélyi átlaghoz viszonyítjuk őket. Azt látjuk, hogy az 1992-es, 1996-os és 2004-es választásokon nagyjából ugyanez a konfiguráció marad, a Székelyföld teljesít a legjobban, a leggyengébben a szórvány. Ami az 1990-es helyzethez képest eltérés, hogy a Partium folyamatosan gyengébben szerepel, mint Közép-Erdély. Ez 2008-ig így van. Ekkor azonban épp a Partiumban a legmagasabb a magyarok mozgósítottsága. A Székelyföld erdélyi átlaghoz viszonyított csökkenése 1996 óta folyamatos.



2008-ban már egy teljesen más struktúrát találunk. Az RMDSZ legkevésbé a székelyföldi, illetve a szórványban élő magyarokat tudja mozgósítani, és (ha az etnikai arány szerint nézzük) mintegy fordított U görbe szerűen leginkább a partiumi és közép-erdélyi választókat. Ezeket a területeket egyfajta etnikai paritás jellemzi.


Mindez megyékre bontva is érdekes. Minden választásra készítettünk egy regressziós modellt, ahol a megyén belüli etnikai arány a magyarázó változó. E szerint egészen 2008-ig a nagyobb arányban magyarlakta megyékben az RMDSZ mozgósító képessége is nagyobb. Az összefüggés választásról választásra gyengül, míg 2008-ban már nincs lineáris összefüggés az etnikai arány és a mozgósító képesség között.



A ’90-es években legjobban Hargita és Kovászna megye teljesít. Érdemes megfigyelni, hogy milyen megyék vannak a regressziós vonal fölött, ezek ugyanis az etnikai térszerkezetükhöz képest jól teljesítenek. Ezek Szilágy, Szatmár, Bihar, Maros, illetve a szórványmegyék közül Máramaros és Fehér voltak.



2004-ben már világosan látszanak az átstrukturálódás jelei. A két székelyföldi megye lejjebb csúszik, és Szilágy, Beszterce-Naszód, Maros megyék mozgósítottsága már meghaladja őket. A Partium ekkor még gyengén teljesít, Bihar és Szatmár megye a regressziós egyenes alatt van.



A 2008-as helyzet jelenti Székelyföld szempontjából a mélypontot: Hargita ott van Kolozs és Hunyad megye környékén, ezzel szemben a Partium, kiemelkedően Szilágy megye van nagyon magasan, illetve nagyon jó pozíciót foglal el Maros, Bihar és Szatmár megye. Kovászna megye a Bánság szintjére csökken.


Egyéb választások – intra-etnikus verseny

Fontos volt, hogy ezen a ponton ne csak a parlamenti választásokat vegyük figyelembe. 2007-től az erdélyi magyar politikában új helyzet van, és szükséges beszélni arról, hogy az intra-etnikus verseny milyen eredményekhez vezetett.



Az ábrán az látható, hogy a különböző választásokon a magyarok mekkora arányát sikerült mozgósítania az RMDSZ-nek, illetve magyar kihívóinak. 2007-ben Tőkés Lászlóról van szó, 2008-ban az MPP-ről, a 2009-es EP-választásokon az „összefogás” listája indult, míg a 2012-es önkormányzati választásokon az MPP és az EMNP eredményeit összegeztük.

Tőkés 2007-ben a magyar szavazatok 36-37 százalékát kapta, összességében pedig a magyar szavazók 14,6 százalékát mozgósította. A 2008-as önkormányzati választásokon az MPP a választók 8 százalékát mozgósította, ami nagyjából megfelel az EMNP és MPP összesített eredményének 2012-ben. A 2008-as parlamenti választásokon az MPP által támogatott független jelöltek a magyar szavazók 1,3 százalékát mozgósították.



Az is egyértelmű, hogy az intra-etnikus kihívás Székelyföldön volt a legerősebb. Itt Tőkés 2007-ben nyerni tudott, 2008-ban az MPP 17, 2012-ben az MPP és az EMNP a magyar szavazók 15 százalékát szerezte meg.


Választói magatartás a közvélemény-kutatások alapján

A közvélemény-kutatásokat most csak futólag érintjük. Ezek alapján is jól látszik, hogy az RMDSZ mozgósító képességét elsősorban a részvétel határozza meg.



Az ábrán olyan közvélemény-kutatások eredményeit összesítettük, ahol a parlamenti választásokon való részvételi szándékra, opcióra kérdeztünk rá. Nagyon jól látszik, hogy az RMDSZ támogatottságát alapvetően a mobilizáció határozza meg. A román pártokra szavazók aránya a teljes népességen belül 3-8 százalékra tehető, és hasonló a kisebb magyar pártok támogatottsága is. Fontos még, hogy az RMDSZ mozgósító képességében két mélypont figyelhető meg: egy a Tőkéssel való konfrontáció környékén, 2007-ben és 2008-ban, egy pedig 2010-ben, a Boc-kormány megszorító intézkedései után.




A változások értelmezései

Kiss Tamás: A közvélemény-kutatások kapcsán lehetne egy sor finomságról beszélni. Például arról, hogy mikor szűnt meg az RMDSZ az értelmiségiek pártja lenni, vagy mikor szűnt meg az RMDSZ a nyugdíjasok pártja lenni. Én azonban egy másik gondolatmenetnek futnék neki. Gergő is említette, hogy 1990-ben volt egy nagyon erős, 0,7-es korreláció a magyarok aránya és az RMDSZ mozgósító képessége között. Ez a korreláció pedig választásról választásra gyengült. Lefuttatunk egy másik modellt is, ahol az RMDSZ mozgósító képességét a homogén házasságok arányával próbáltuk magyarázni. Az eredmény megdöbbentő volt. 1990-ben a két változó között szinte determinisztikus kapcsolat volt. Majdnem 100%-ban magyarázta a mozgósítás megyei különbségeit a homogén házasságok aránya.



Ekkor Erdély-szinten érvényes volt az a megállapítás, hogy minél inkább saját párhuzamos társadalom-szerű volt lokális szinten az adott magyar közösség, annál inkább támogatta a párhuzamos társadalomépítés programját.

Ugyanakkor azt látjuk, hogy ez az összefüggés lebomlik, egészen addig, hogy 2008-ban már nincs is meg, egyáltalán nem szignifikáns. És itt két dologról van szó. Egyrészt főszereplővé válik az esetlegesség. Ha a Kisebbségi Társadalomra, mint egységes entitásra tekintünk, nagymértékű az esetlegesség például a Partium ide-oda ingázásában. Nincsenek olyan számszerűsíthető elemek, amelyek magyaráznák például Szilágy folyamatos jó, vagy Szatmár és Bihar előbb romló, később javuló teljesítményét. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy (szemben egy központi, Erdély egészére kiterjedő projekttel) kulcsfontosságúvá válik, hogy a magyar elitek helyi szinten mit csinálnak, hogyan szervezik meg a pártot, illetve a lokális közösséget. Másrészt azonban kialakult egy új konfiguráció, amit egy fordított U görbéhez hasonlíthatunk. Itt a tömb és a szórvány mozgósíthatók legkevésbé, míg az úgynevezett etnikai ütközőzónák a leginkább.



A következőkben ezt az új konfigurációt értelmezzük, kommentáljuk, több lehetséges, egymást nem kizáró modellen keresztül.

Az első értelmezési keret a Gergő által is érintett stratégikus politikusok hipotézise. Röviden: az RMDSZ egy kollektív cselekvési paradoxonnal szembesül, amely abból keletkezik, hogy nincs meg a szervezeti ereje, nincsenek eszközei arra, hogy a szétforgácsolódó és a magánérdekeket képviselő egyéni jelöltjeit kordában tartsa. Egyéni kampányokká forgácsolódott szét az RMDSZ kampánytevékenysége annak következtében, hogy 2008-ban megváltozott a választási rendszer, egyéni választókerületek lettek. Egy ilyen helyzetben egy jelölt számára hol van racionalitása a mozgósításnak?

Az esélytelen jelölt (aki szórványban indul, vagy adott esetben akár olyan körzetben, ahol 45% körül van a magyarok aránya, de a választási rendszer miatt nem juthat mandátumhoz) nem teszi be az erőforrásokat. Székelyföldön pedig, akinek biztos a mandátuma, az sem teszi be az erőforrásokat. Így az RMDSZ mozgósító képessége annak ellenére lecsökken, hogy tulajdonképpen ezekből a körzetekből jön be a szavazatok nagy része. A probléma, a kollektív cselekvési paradoxon, hogy a jelöltek egyéni racionalitása győz ebben a helyzetben, és az RMDSZ-nek nincs meg az a szervezeti háttere, a fegyelmező eszközei, amivel ezt a szétforgácsolódást és a privát kampányokra való szétesést kordában tudná tartani.


A második keret a regionális szétfejlődés. Több elemző jelezte már előttünk, hogy a Székelyföld számára az RMDSZ elitje nem dolgozott ki adekvát keretprogramot. Az a párhuzamos társadalomépítési program, amit 1990-ben az RMDSZ-be tömörült értelmiség felvállalt, alapvetően egy kolozsvári-marosvásárhelyi perspektívából nyújt bizonyos kérdésekre megoldást. A Székelyföld számára nem jelent túl sokat, mivel ott a mindennapokban nincs meg a kisebbségi helyzetből fakadó aszimmetria, amire ez a párhuzamos intézményépítés, társadalomépítés választ adhat. Ezt a kérdést már magunk is érintettük, így most nem tárgyaljuk tovább.
Egy harmadik magyarázat a nemzetközi szakirodalomból indul ki. Donald Horowitznak van egy mai napig központi jelentőségű megállapítása az etnikai pártokra: ez az etnikai felüllicitálás elmélete. E szerint az etnikai pártrendszer, ahol etnikai törésvonalak mentén jönnek létre a pártok, alapból is divergens irányba mutat, a radikalizálódás irányában hat, szemben azokkal a pártrendszerekkel, amelyek nem etnikai alapon működnek, és ahol az ellenféltől való átcsábítás is jelentős motívum a saját szavazók mozgósítása mellett. Ezekben a nem etnikai alapon működő pártrendszerekben a szereplők Horowitz szerint centripetális irányban mozognak, míg az etnikai pártrendszerekben centrifugális irányban. A centrifugális erő felerősödik abban az esetben, ha egy adott etnikumra több párt jut, ugyanis ezek abban fognak versenyezni, hogy ki tud radikálisabb etnikai keretprogramot megfogalmazni. Erdélyben 2003-tól, az RMDSZ-szel szembeni ellenzék megjelenésével ez a dolog látszik érvényesülni, mind az MPP, mind Tőkés László és az EMNP radikálisabb irányból próbálja előzni az RMDSZ-t. Ez a leggyakoribb eset a nemzetközi szakirodalom szerint is.

Ugyanakkor az Erdélyre vonatkozó elemzések és a nemzetközi szakirodalom egyaránt arra int bennünket, hogy a dolog mégiscsak bonyolultabb ennél. Egy Írországgal foglalkozó szerzőhármas (Mitchell–Evans–O’Leary) bevezette az etnikai tribunuspárt fogalmát. Ez a római tribunus fogalmából jön, aki az „ügynek” (itt az etnikai ügynek) a legelkötelezettebb, megalkuvást nem ismerő védelmezője. Ezt a dolgot kombinálja az etnikai tribunuspárt az erőforrás-allokáció tekintetében megmutatkozó pragmatizmussal és kompromisszumkészséggel. Írországban a Sin Féin a Nagypénteki Megállapodást követő választást megnyerte a mérsékeltebb, katolikus gyökerű Szociáldemokrata Munkáspárttal (SLDP) szemben. A másik oldalon pedig a Demokratikus Unionisták (DUP) váltották a mérsékeltebb Ulteri Unionistákat (UUP). Ez a Nagypénteki Megállapodást és az észak-írországi etnikai békét féltők legsötétebb rémképeit elevenítette meg. Ennek ellenére a két párt nagyon pragmatikusnak bizonyult a közös kormányzásban és az erőforrás-allokáció terén. A szimbolikus kérdésekben viszont hajthatatlanoknak mutatkoztak, konzekvens módon egyfajta kettős beszédet működtettek.

Minden jel arra mutat, hogy hasonlóképpen cselekszik az RMDSZ is: más retorikát használ a Székelyföldön a választási beszédekben és mást Bukarestben. 2004 volt ilyen szempontból egy fordulópont, akkor volt az első olyan kampány, amelyben az RMDSZ az autonómiát központi választási szlogenné emelte. 2004-ben körvonalazódott az is, hogy az RMDSZ saját, akkor még nem induló ellenzékével vív egyfajta harcot, abban, hogy ki tud radikálisabb autonomista üzeneteket megfogalmazni. A választási üzenetek radikális irányba való tolódása azóta is megfigyelhető. Toró Tibor viszont, aki nem a választási kampányokat elemezte, hanem az RMDSZ parlamenti beszédeit, egy ellenkező tendenciát figyelt meg: ugyanebben az időszakban a problémákat a magyar honatyák a román politikai közegben egyre inkább de-etnicizálva fogalmazták meg.

Adott tehát a kettős beszéd: az erőforrás-allokáció tekintetében a pragmatizmus, ami a magyar intézményes szerkezet forrásigényének kielégítéséről szól, ugyanakkor identitásbeli és szimbolikus kérdésekben, kampányretorikában, a székelyföldi népgyűléseken a hajthatatlanság. A kettősség megvan, és a kétfajta beszédmódot két eltérő közegben működtetik. Erdélyben az ambivalens diskurzusnak nagy irodalma van, ez is arra figyelmeztet, hogy ne morális szempontból ítéljük meg ezt a kérdést, ne vádoljuk kétszínűséggel az RMDSZ-t. A moralizáló megítélés ellen szól az is, hogy a választók ennek a kettősségnek valójában tudatában vannak, és egyszerre akarnak pragmatizmust az erőforrás-allokációban, miközben az identitáskérdésekben nem akarnak változtatni. Ez a kettősség a Székelyföldön végzett közvélemény-kutatásokban visszatérő toposz. A magyar politikus egyrészt ne szakadjon el a magyar közösségtől, identitáskérdésekben ne engedjen, viszont az ügyeinket is tudja elintézni Bukarestben.


A tribunus-modell mellett a szakirodalomban felvetődik az etnikai alullicitálás kérdése. Ez annak a kérdése, hogy miért nincs Most-Híd Erdélyben? Ha a Kárpát-medencében megnézzük a különböző domináns etnikai pártokat megkérdőjelező stratégiákat, akkor ez a gyakoribb. A Most-Híd nem felül-, hanem alullicitálta az MKP-t. A Most-Híd egy felkapott példa lett a nemzetközi szakirodalomban is. Érdemes kiemelni, hogy nem igaz, hogy ennek Erdélyben ne lehetne tere, ugyanis az erdélyi magyar társadalmon belül az etnikai keveredési folyamatok nagyon nagy felületen zajlanak. A házasságra lépők 18%-a román párt választ magának. Ezeknek az embereknek a jelentős része román pártra szavaz, az viszont fel sem vetődik, hogy a magyar közéleten belül fogalmazzon meg egy etnikailag alullicitáló, a „nemzeti minimumot” megkérdőjelező programot.

Miért van ez így Erdélyben? Alapvetően az etnikai határmegerősítési és kizárási mechanizmusok miatt. Mik ezek? Az első dolog: hogyan néz ki a vegyes házasságokon belüli etnikai szocializáció? Roger Brubakerék is jól leírták, illetve a Kisebbségkutató Intézet keretein belül az asszimiláció jelensége kapcsán mi is vizsgáltuk ezt a jelenséget. Két etnikailag jelölt alternatíva közti választás történik, a köztességnek (ennek a nemzeti minimum alatti dolognak) nincs se diskurzív, se társadalmi helye. Ugyanakkor meghatározó a kisebbség, a magyar közösség kárára meglévő hatalmi aszimmetria. E miatt van, hogy a vegyes házasságban asszimilációs veszteség keletkezik, több választás mutat a többség, kevesebb a kisebbség fele. Ez azonban nem pusztán az aszimmetria miatt van, hanem a kizárási mechanizmusok miatt is. Ugyanis a mindennapokban is megjelenik az, hogy magyarnak lenni bizonyos értelemben szerzett kategória. A magyar kategórián belüli tagságot nagyon könnyű elveszíteni, gondoljunk arra, hogy mi van azzal, akinek nincsenek meg a megfelelő nyelvi kompetenciái. Egy következő szinten ugyanezt erősíti a magyar nyelvű nyilvánosság. Ebben az elit pluralista, integrációs stratégiái (vagyis a „megmaradás narratívája”) dominálnak, míg az asszimiláció, az etnikai keveredés tapasztalatai nem jelenhetnek meg. Ez az oka annak, hogy az asszimiláció egyéni stratégia marad, nem válik kollektív stratégiává. Ez egyben azt is jelenti, hogy a nemzeti minimumnak valamiféle puhítása sem tud a magyar nyilvánosságban megjelenni.

Az asszimilációs tapasztalatok médiában megjelenő toposza a monostori csávó, vagy a Szomszédnéni kolozsvári egyetemistája. Ezeket a szereplőket az jellemzi, hogy nincsenek meg a megfelelő magyar nyelvi kompetenciáik, és azon kívül, hogy kigúnyolt alakok, esélytelenek egy magyar nyelvű kulturális téren vagy mobilitási pályán belül. Nyelvi és kulturális marginalitásuk a magyar világon belüli társadalmi helyüket is kijelöli.



Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS