2026. október 30. péntek
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

McMiccs szag, Május egyre

2013. május 01. 12:32, utolsó frissítés: 2013. május 06. 03:53

Miért nincs nálunk baloldal, és miért lenne szükség rá? Miért fogjuk fel nyíltszíni mulatozásnak a munka ünnepét, miközben nyugaton tüntetnek? Magyari Nándor László balról.


Székely Ervin: Úgy tűnik, mintha szégyellni való dolog lenne a romániai magyar közéletben a baloldaliság, a szociáldemokrácia. Van három magyar párt is, amelyek a jobboldalon határozzák meg saját magukat, néppártiak. Ugyanakkor azon kívül, hogy az RMDSZ-nek van egy eléggé vérszegény szociáldemokrata platformja, ami nem nagyon hallatja hangját, nem is létezik baloldali magyar politikai szerveződés. Mi lehet ennek az oka?

Magyari Nándor László: Amit baloldaliságnak szoktunk nevezni, az egy összefoglaló fogalom arra, hogy megjelöljük azokat a politikai filozófiákat vagy ideológiákat és az azokat követő mozgalmakat, pártokat, amelyek a társadalmi egyenlőséget és igazságosságot hirdetik, szemben a kapitalista rendszer – általuk bírált – kizsákmányoló és elnyomó rendszerével.

Miért kell a baloldal? A kérdésnek van egy méltatlanul elhanyagolt vonatkozása, mégpedig az, hogy amennyiben nincs baloldali ideológia, mely az egyenlőséget és társadalmi igazságosságot hirdetné, csak jobboldali, nacionalista, konzervatív, sérelmi, stb. ideológia van a közéletben, torz és féloldalas politikai kultúra fog létrejönni és újratermelődni. Az egészséges és demokratikus politikai kultúra mindhárom lehetséges politikai elkötelezettség – szocialista, liberális, konzervatív – vagy „oldal” jelenlétét, létjogosultságának társadalmi elfogadását jelenti. A túlsúlyos jobboldali konzervatív, populista diskurzusok hallatlan dominanciája a másik két irányzat hosszú távú kiszorítására tör, ez pedig torz és demokráciadeficites politikai kultúrát eredményez(ne).

Véleményem szerint a kialakult jobbra billent politikai mezőny szerte a régióban, a rendszerváltás kudarcát jelzi: ebben az értelemben is „új kezdetre” van szükség; meg kellene tegyünk valamit, amit nagyon nem tettünk meg az elmúlt húsz esztendőben, ki kellene teljesíteni a politikai palettát, mégpedig hiteles baloldali pártokkal, mozgalmakkal.


Ha az egyenlőség eszméjét és a társadalmi igazságosság kívánalmát tekintjük, az a paradox helyzet van, hogy az emberek túlnyomó többsége elfogadja ezeket az értékeket, fontosnak tartja azokat, azt mondja, hogy ezeket az értékeket a gyakorlatban is követi és támogatja. Aztán amikor a politikai vélekedéseket mérjük, vagy a pártok politikai diskurzusainak elfogadását tekintjük, akkor kiderül, hogy mégis az úgynevezett jobboldali – és szinte minden esetben nacionalista – diskurzusok tűnnek fontosabbnak számukra. Én ezt azzal magyarázom, hogy általában a közép-kelet-európai baloldal válságba került ’89-et követően, nem találja hangját, nem talál vissza ahhoz a közönséghez, mely közönség maga is alapvetően megváltozott a létezett szocializmus bukását követően.

Ez azért nagy probléma, mert ezzel szemben a jobboldali, és különösképpen a populista és demagóg politikai diskurzus és a megfelelő politikai formációk és pártok kisajátították azokat a témákat, amelyek hagyományosan a baloldalhoz, a szociáldemokráciához kapcsolódtak. Gondoljunk csak arra, hogy ma Magyarországon, akárcsak nálunk, vagy akár Lengyelországban, vagy Görögországban a globalizációellenesség, a neoliberális-kapitalista politikák bírálatát a nacionalizmus, a jobboldaliság oldaláról kezdeményezik, illetve teszik meg. Holott valójában és természetesen a globalizációellenesség, a késő kapitalista rendszer globális kizsákmányoló voltának, az ökológiai katasztrófa veszélyének, a végeláthatatlan szegénységnek a bírálata a kritikai baloldal témái kellene legyenek.

A mi sajátos helyzetünkhöz közelítve, azt gondolom, hogy nálunk sokszorosan hátrányos helyzetben van az, aki baloldalinak mondja magát. Egyrészt a már említett általános okok miatt, másrészt itt van az a paradox helyzet, hogy a kisebbségpolitikát a legtöbb kisebbség és annak értelmiségi-politikai osztálya, beleértve a romániai magyart is, egyfajta etno-nacionalista paradigma foglyaként képzeli el csupán és ezért szinte kizáróan csak nemzetieskedő, a nemzeti érzelmekre apelláló és a társadalmi szolidarítást, a kohéziót ilyen alapon felkeltő mozgalmakat hoznak létre.

Ez szinte automatikusan egy sajátosan értelmezett jobboldalisághoz vezet, de közben a legtöbb embert a baloldali értékek, illetve azok krízise, vagy a jólét hiánya foglalkoztatja. Miközben szinte minden romániai magyar számára inkább a szociális helyzet romlása, a jóléti rendszerek leépülése, az alacsony keresetek, a mindenféle gazdasági gondok, igazságtalanságok, hátrányos helyzetek, társadalmi kirekesztettség, stb., okozza a gondot, az emberek magukat nem baloldalon, hanem jobboldalon helyezik el, nemzetinek, nemzeti konzervatívnak, vagy még ettől is jobbra helyezik el magukat egy képzelt politikai skálán.

Nem tudom, hogy ezt a paradoxont hogy lehetne rövid távon feloldani, abban viszont biztos vagyok, hogy szükség lenne egy sokkal markánsabb baloldali (és liberális) elkötelezettségű politikai, társadalmi mozgalomra, a mi társadalmunkban is. Ehhez pedig első lépésben vissza kellene foglalni a jelenleg a jobboldal és a szélsőjobboldal által bitorolt baloldali értékeket a hiteles baloldal számára.

Sz. E.: Nem lehet az, hogy a baloldal internacionalizmusa az, ami visszariasztja mondjuk a kisebbségeket, mert megtapasztalták ennek a rossz oldalát akkor, amikor ez kötelező volt, és úgy gondolják, hogy esetleg nem comme il faut ilyent felvállalni?

M. N. L.: Egészen biztos, hogy az elmúlt rendszerből származó frusztrációknak, a megélt szocialista-kommunista rendszer demoralizáló hatásának van szerepe abban, hogy elfelejtettük azokat az értékeket, amelyeket nagyon fontosnak tartottunk, de amelyeket a létezett szocialista rendszer – a maga módján, azaz egészen másképpen, mint ahogyan elképzeltük és ahogyan ma képzeljük – kisajátított, rátelepedett, és felhasznált arra, hogy a nomenklatúra és szovjet típusú diktatúra érdekeit az internacionalizmus mögé rejtse. Van ezzel szemben – természetesen – egy lényegét tekintve jogos ellenszenv. Viszont maradva az internacionalizmusnál, az is világos kellene legyen: a globális tőke és kizsákmányolás nem kívánatos hatásaival szemben nem lehet sikeresen fellépni egy szűk nemzeti keretbe zárt ideológia és mozgalom alapján. Ezért szerte a világban az „új baloldali” progresszív mozgalmak, a maguk során, globális mozgalmakként igyekeznek ellensúlyozni a globalizált kapitalizmust. Ez a logikája annak, hogy a baloldali mozgalmak egyfajta internacionalista alapon próbálnak szerveződni, vagy legalábbis a világ különféle pontjain fellépni, hogy igyekeznek túllépni a nemzeti kereteken.

Aztán nem mindenki olvasta Marxot, csak elhitetni szeretné, jó kiadós komcsizással, hogy igen. Vagy nem mindenki David Harveyn, Slavomir Zizeken és Wallersteinen nő fel, vagy ismeri az új baloldali mozgalmakat és filozófiákat, de meggyőződésem, ha többen ismernék, sokkal többen el is fogadnák, és nem kavarnák össze, nem komcsiznának, ha Marx nevét hallják, és nem utasítanának el mindent, ami baloldali, egy-egy megbélyegző félmondattal.

Sz. E.: A beszélgetést Május 1 kapcsán folytatjuk, ami a munka ünnepe és hagyományosan a baloldali értékek ünnepe. Hogy látod, a mostani román társadalom, hogyan viszonyul Május 1-hez? Ünnep ugyan, de nem nagyon mondanak róla semmit. December 1-je, meg Március 15-e, meg egyéb ünnepek nagyon markánsan meg vannak ideologizálva, ez meg csak „úgy van”.

M. N. L.: A nagy kérdés, hogy miféle baloldaliságra lenne feltétlen szüksége társadalmunknak? Egyetértek a legtöbb szociológussal, politológussal, szakértővel abban, hogy az a munkásosztály és az a típusú mozgalom, amelyik aztán a létezett szocialista rendszerben – bizonyos értelemben – tetőzött, és amelyiknek erős hagyományai voltak – szóval a hagyományos típusú munkásmozgalom – megszűnt létezni. Nyugaton talán már a hetvenes években kimúlt, amikor az azelőtt szocialista vagy marxista értelmiségiek, látva a szocializmus visszásságait és túlkapásait, kiábrándultak a rendszerből. Aztán a kilencvenes évekre ez megtörtént nálunk is. A posztszocialista térségben a szindikalizmus úgyszintén kompromittálódott, sok okot fel lehetne sorolni, hogy miért, de egy dolog világos: valódi szakszervezeti mozgalom Közép-Kelet-Európában, a lengyel Szolidaritást követően már nincs.

Én úgy látom, hogy kétféle baloldal van, ami a világpolitikában vagy máshol a politikai helyszíneken jelen van.

Az egyik 1) a radikális, rendszerkritikus, globalizációellenes progresszív mozgalmak és formációk világa. Ezek a típusú új baloldali mozgalmak és pártok megpróbálják újra megfogalmazni a baloldaliságot, az igazságosság, az egyenlőség és a mindenkire vonatkozó méltóság elismertetésével, valamint az ökológiai problémák felvetésével. Mégpedig úgy, hogy most már a megváltozott körülmények között megtalálják azokat a széles rétegeket, akik átélik a válság súlyát, akik a fő vesztesei a neoliberális gazdasági és pénzügyi politikáknak, de akik nem tudnak és nem is akarhatnak „munkásosztályként” fellépni. Tudniillik egy sokkal heterogénebb társadalmi csoportról van már szó, akik egyelőre nem tudják önmagukat megfogalmazni a politika porondján: értelmiségiek, szabad foglalkozásúak, munkanélküliek, mindenféle kisebbségek, marginalizált csoportok, rokkantak, munkanélküliek, alkalmazhatatlanok (unemployable), kispénzű nyugdíjasok, kisvállalkozók, stb., tartoznak ide. A politikai diskurzusban való megjelenésükkel kapcsolatos keresések folynak, ilyen nálunk is van, legalábbis a CriticAtac internetes folyóirat körül kialakult radikális értelmiségi csoportosulás ilyen, de vannak romániai magyar baloldali értelmiségiek is (lásd. Erdélyi Magyar Baloldal, Facebook közösség), akik ezekkel a kérdésekkel foglalkoznak, és alkalomadtán hallatják hangjukat.

És vannak a 2) hagyományos szocialista, szocdem pártok, amelyek nem igazán a kapitalista világrendszert, mint olyant kritizálják, vagy támadják, hanem a kapitalista piacgazdasági rendszerbe integrálódva a baloldali értékeket és szociális programokat támogatják. Ezek a pártok Nyugaton továbbra is erősek, de nálunk az ilyen szocdem pártok hagyománya – az elmúlt jó fél évszázad történéseinek nyomán – nagyon gyenge lábakon áll, bár az úgynevezettt utódpártok megpróbálnak ilyenekké alakulni, több-, de inkább kevesebb sikerrel.

Úgy gondolom, hogy egyrészt mind a két típusú baloldaliságra szükség lenne, másrészt pedig egyesíteni kellene ezeket a mozgalmakat, mert hagyományos és öntudatos munkásosztály immár nincs, de a baloldali problémák – különösen a válság következtében – nagyon erősen jelen vannak a társadalom egyre szélesebb rétegei számára.

Mint jeleztem, nincsen ma egy olyan politikai diskurzus a palettán, ami meg tudná fogalmazni egy modern, progresszív baloldaliság legfontosabb kérdéseit, mert ezeket manapság rendre – nacionalista alapon – a jobboldal veti fel és tematizálja. Így nem is várható, hogy újabb tartalommal töltődjék fel mondjuk Május elseje, és hogy komolyan vegyük régiónkban a munka, és a munkából, bérből és fizetésből élők, s különösen a kényszerűen inaktív tömegek sajátos problémáit. Minden bizonnyal azt fogjuk látni, hogy elsősorban a nyugati világban tüntetések lesznek, akár összecsapások a karhatalommal; fiatalok, baloldaliak, akár anarchisták is, liberális és baloldali tömegek fognak tüntetni, baloldali jogokért, a kapitalista világrend, annak válságát okozó neoliberális gazdaság- és pénzpolitikák ellen. S eközben mi, akik újból a válság legfőbb áldozatai vagyunk, egyfajta majálisnak, nyíltszíni mulatozásnak fogjuk fel a munka ünnepét.

A beszélgetés a Bukaresti rádió magyar adásában hangzott el.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS