2026. november 7. szombat
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Inkompatibilis-e a kisebbségi és többségi társadalom?

Kulcsár Árpád 2013. november 01. 14:28, utolsó frissítés: 2013. november 04. 11:02

A Tranzit Házban tartott beszélgetésen Horváth Andor, Salat Levente és Horváth István beszélgettek a multikulturalizmus utáni létről, (nem csak) politikai együttélésről, és arról, hogy a kultúránkat ma már inkább exportáljuk.


A Láthatatlan Kollégium által szervezett Mellérendelő című beszélgetéssorozat harmadik estjén Horváth Andor irodalmár beszélgetett Salat Levente politológussal, a moderátor Horváth István szociológus volt. Mint az első két alkalommal, a Tranzit Ház emelete ismét megtelt, a későn érkezők már csak a terem végében ácsoroghattak, várva, ki távozik előbb. A beszélgetés az Inkompatibilitások címet viselte, és az LK kultúrmenedzsere, Serestély Zalán meg is jegyezte, hogy mint az előző, Radikalizmus? című előadás esetén, talán ide is illene egy kérdőjel a végére, hiszen nem abból a premisszából szeretnének kiindulni, hogy az inkompatibilitás mindenképpen fennáll.

- Van-e élet a multikulturalizmusra való törekvés után?
- Léteznek megoldatlan sérelmek, de a rendszerváltás előtt állapotokhoz képest összehasonlíthatatlanul jobban megélhetjük a közösségi létet
- Székelyek nagy menetelése: azt bizonyítja, milyen széles szakadék van magyarok és románok között
- az értelmiség feladata-e megteremteni a hidakat?
- az új (politikai) generáció elősegítheti-e a társadalmak közeledését?
- van-e szükség önálló, állami magyar egyetemre?







Fogalmi tisztázások

Horváth István két olyan metaforával vezette fel az estet, amelyek a múltbéli diskurzusokat többnyire meghatározták: híd, amelyet a többségi és kisebbségi társadalom között kellene képezni, valamint provincia, ahol az értelmiség találkozik, és aktuális problémákat vitat és old meg. Horváth - aki szerint a jó moderátor provokatív -, föltette a kérdést: külföldről erőltetették-e ránk a multikulturalizmus megvalósításának görcsös akarását, illetve mi folyik most, mióta kikopott a közbeszédből?

A válaszadást Horváth Andor kezdte, és mivel hétfőn este kevés aktuálisabb beszélnivaló akadt a székelyek nagy menetelésénél, ha nem is tervezetten, de ez lett a beszélgetés kiindulópontja, mint egy "erős, demonstratív tett". Horváth Andor leszögezte, hogy még így is túl tág a címben megadott témakör, és így patetikusként hathat az inkompatibilitás szó, amennyiben nem tisztázódik, a nemzetek, az értelmiségiek, vagy mások (össze)illeszthetőségéről kell-e beszélni.

Ezután egy ’36-os Emil Cioran idézetet olvasott fel, amely arról szólt, hogy Cioran Budapest utcáin a magyar csendőr hegyesre pomádézott bajszából, mint rendkívül erős szimbólumból megérteni vélte, hogyan korlátozza ez a románság lehetőségeit. Majd egy másikat, amely egy román szerző azon fejtegetését tartalmazta, hogy az erdélyi tolerancia sokat emlegetett példája, az 1547-es tordai országgyűlésen kimondott szabad vallásgyakorlási jog csak a magyarok, székelyek és szászok vallásaira vonatkozott, az erdélyi románsággal szemben kirekesztő volt. Horváth Andor szerint a két nép narratívái rengeteg sérelmet tartalmaznak a másik felé, de például a rendszerváltás előtti állapotokhoz viszonyítva az erdélyi magyarságnak összehasonlíthatatlanul jobb a helyzete, tehát felmerül a kérdés, hogy melyek kell legyenek most a közösség céljai?


Elmúlthúszév

Salat Levente továbbvitte a fejtegetést, számára a kérdés az, hogy a jelenleg fennálló román-magyar viszonyok segítenek-e nekünk a kollektív egzisztenciánk megszilárdításában, hiszen a cél ebben ragadható meg. De ennek a kollektív egzisztenciának harmonikusan kell illeszkednie a többségi egzisztenciába.

Salatot - bevallása szerint - az elmúlt 20 év szomorúsággal tölti el, szerinte ugyanis szinte semmi nem történt a megörökölt problémák lebontásában, megoldásában. Ugyanakkor szerinte az uralkodó mentalitás szerint csak akkor van biztonságban az egzisztenciánk, ha kulturális tereinknek minél kisebb érintkezési felülete van a románokéval, hiszen abban az asszimilációs veszélyeket látjuk. Így hiányoznak, vagy kevés a diskurzív tér, ahol a történetünket közösen terveznénk meg. Természetesen mindez egy hosszú történelmi együttélés eredménye is, hiszen a múltban a két nemzet érdekei olyan mértékben konfrontálódtak, hogy csupán egymás létezésében tudták meghatározni a sajátjukat, legalábbis csak a másik árán tudták magukat biztonságban érezni.

Salat szerint a székelyek nagy menetelése egyértelműen bizonyítja, mekkora a szakadék a két társadalom között (annak ellenére, hogy ő is talált megható aspektusokat benne). Szerinte ijesztő volt azt látni, hogy a menetelés szervezőinek részéről nem volt semmilyen üzenet a román állampolgárok irányába, holott erre az a szándéknyilatkozat - amelyet egyébként nem írt alá minden szervező politikai párt -, ideális lett volna.

A politológus ugyanakkor a felszólalók retorikájában, mondanivalójában is számos kifogásolnivalót talált, például nem értette, mire utalt Tőkés László, amikor a hátszegi autonómiarendeletre célzott, amit őseink megadtak a románoknak, a 19. században Slavici-ék mégis kérték, mire leesett neki, hogy Tőkés II. András Aranybullájára utalt vissza. Szerinte felelőtlenség elhallgatni azt is, hogy az erdélyi közösségek autonómiáját 1876-ban az Osztrák-Magyar Monarchia szüntette meg.


Ki kompatibilis, ki nem? Kinek kellene annak lennie? Kellene?

Horváth István előrevetítette a választ a kérdésre, hogy van-e inkompatibilitás, szociológiai felmérések ugyanis azt mutatják, hogy az erdélyi magyar fiatalok egyre kevésbé tudnak románul. Ez pedig egy sor kérdést fölvet, de azt biztosan, hogy így nehéz lesz széles skálán működtetni a párbeszédet. Ugyanakkor, Michael Shafirra hivatkozva azt is megjegyezte, hogy a posztkommunista társadalmak amúgy is hajlamosak a diskurzusok dramatizálására, és ez nálunk sem működik másként.




Horváth Andor ezen a ponton fordítani akart a beszélgetés menetén, amelyben eddig az értelmiségiek felelősségét előtérben kezelték, feltette a kérdést, nem meghaladott-e az a narratíva, miszerint az értelmiség határozná meg a világ direktíváit? Az egykori politikus szerint ugyanis a párbeszéd – eltekintve Molnár Gusztáv egykori kísérletétől, amelyben román és magyar fiatalokkal kívánt szabad politikai gondolatokat megvitatni – nem történt meg, az erdélyi magyar értelmiség és politikum nem alulteljesített tehát, hanem egyszerűen nem is törekedett e téren teljesíteni. A párbeszédet viszont nem csupán ők hozhatják létre, más társadalmi szinteken is létrejöhetnek, de van-e nekünk projektünk arra, hogy bármilyen szinten létrehozzuk ezeket?

Mint kifejtette, néhány izolált példától eltekintve nem lát közös társadalmi szerveződéseket. Meglátása szerint a kommunista rezsim alatt lehetett még azt hinni, hogy minden ilyen hiányosság okozója maga a rendszer, de ennek megdőlése után lett világos, hogy a problémák forrása máshol van, és hogy a liberális demokrácia önagában nem oldja meg ezeket a problémákat, nem generál toleranciát a másik nemzet iránt. Horváth szerint az nyilvánvaló, hogy az ország lakossága jobban kedveli a mono- mint a multikulturalizmust, de le szabad-e mondani a sok száz éves európai hagyományról, miszerint az egymás mellett élő népek tanulnak egymás kultúráiból.


Van-e ideológiai álláspont?

Horváth István feltette a kérdést: ideológiai álláspont van-e a párbeszéd megteremtésére? Salat szerint egyáltalán nincs, a multikulturalizmus egy olyan normatív álláspont volt, amely nélkülözte ezt, de a politikum soha nem kívánt következetesen a multikulturalizmus szabályai szerint sem eljárni, sokkal inkább a saját erőszabályait alkalmazta. Salat kitért Angela Merkel a BBTE-n tett látogatása utáni nyilatkozatára is, miszerint az európai multikulturalizmus csődöt mondott, illetve arra is, hogy magát a fogalmat 2008-ra a nyugati gondolkodás teljesen dekonjunkturálta.

Azóta az Európai Tanács és az UNESCO retorikájában többnyire az interkulturalizmus használatát favorizálják, az interkulturalizmus pedig nem mutat a közösségek számára együttélési mintákat, hanem az egyént kívánja tanítani az idegen kultúrközegben való létezés stratégiáira. Pedig Kr. e. 1000-ben a kutatások szerint mintegy 650.000 politikai közösség létezhetett a mai 200-zal szemben, amelyből mindössze 19 homogén. Nyilvánvaló, hogy széleskörű a kompatibilitás problematikája, hiszen több mint 1300 nemzetiségi alapon szerveződő pártól tudunk, és 66 különféle módon felépülő területi autonómiáról. Megvalósítható tehát. De nem párbeszéddel kell megvalósítani? – kérdi Horváth István.




Horváth Andor egy történettel válaszolt: amikor az RMDSZ megalakult, meg kellett találni az utakat, úgy politizálni, ahogy a többségi pártok, vagy megpróbálni megállapodni velük. Meglátása szerint az RMDSZ az előbbi utat választotta, vagy arra terelték a körülmények: ha kormányon van, kizsarolja a döntéseket, ha nincs, vár, míg az aktuális koalíció megbomlik. Csakhogy ez azt eredményezi, hogy az RMDSZ-nek így nem lehet sem távlata, sem stratégiája, de erkölcsisége sem (ami azért, véleménye szerint, minimálisan legalábbis szükséges lenne).

Talkin' 'bout my generation!

Feltevődött egy kérdés a közönség soraiból, hogy a generációváltás mit hozhat ebbe a történetbe, hiszen a most felnövő generáció már a rendszerváltás körül született, és amennyiben a kulturális intézményesülés etnikai introvertáltságot hoz, mi lehet az új generáció feladata? Horváth Andor szkeptikus volt: amennyiben egyre kevesebben tanulnak meg románul, kulturális szempontból hogyan fog működni? A múlt rendszerben még érdeke volt a kisebbségnek eladni a saját szerzőit, lefordítani románra őket, az intézmények ellátták feladataikat, viszont most mintha inkább exportálni szeretnénk a kultúránkat Magyarországra, és haza már csak aludni jövünk. Mások a prioritások, hiszen a nemzetközi elismertség is könnyebben elérhető bizonyos területeken, ez pedig nem segíti elő a kultúraszimbiózist. A következő 50 év missziója megoldani ezt.

Salat ezzel szemben nagy reményeket fűz az új generációhoz, generációkhoz, hiszen szerinte lehetséges, hogy új szempontok alapján fognak a problémákhoz közelíteni. Másrészt az is igaznak tartja, hogy a domináns szemlélet rendkívül nagy mértékben vonzza a fiatalokat, így ez aggodalomra ad okot.


Állami magyar egyetemet(?)(!)

A beszélgetés vége fele Selyem Zsuzsa tette fel a kérdést, ki mennyiben ért egyet azzal, hogy Kelemen Hunor ismét fölvetette az állami magyar nyelvű egyetem igényét? Szerinte ugyanis a BBTE-t szétválasztani nem lenne jó ötlet. Ezzel Salat is egyetértett, úgy véli, ha nem is a megfelelő tartalmakkal van feltöltve az intézmény, kár lenne az elért eredményeket veszni hagyni.

Horváth Andor más véleményen van, szerinte, amennyiben valóban demokratikusan lenne felépítve az egyetem, akkor jogtalan lenne az igény, de az intézmény távolról sem biztosítja a felek egyenlőségét: a rektor sosem lehet magyar, a szenátusban jóval kisebb a magyar képviselők aránya stb. Innen a beszélgetés kötetlenül folytatódott tovább, Szilágyi N. Sándor szerint az egyetem ügye elsősorban a szabadság problémájaként definiálható, Berszán István pedig olyan, kisebbségek által véghezvitt tetteket javasolt, amelyek a többségnek is fontosak.

címoldali fotó: Maglara via Shutterstock

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS