Utolsókat rúgja a megélhetési fatolvajlás Székelyföldön?
Sólyom István 2015. február 25. 08:35, utolsó frissítés: 10:01Hogyan ment a falopás a hőskorban, és hogy lehet kijátszani a rendszert ma: "profik" mesélik el a fortélyokat.
A székelyföldi illegális fakitermelésnek, azaz falopásnak, évszázadokra visszanyúló hagyománya van. Köztudott, hogy a falopást történelmi kortól függetlenül bizonyos körülmények között a közösség elnézte, ha az atyafiak betartottak néhány szokásjogon alapuló, hallgatólagosan elfogadott normát. Ezen normák egyik legfontosabbika a mértékletesség volt, azaz a jusson is, maradjon is elve.
Akik hajlandóak voltak alárendelni magukat ezeknek a szabályoknak, azok bizonyos időközönként a közösség – az erdőpásztor, az erdész, a falubíró, a közbirtokosság vezetője és a tekintéllyel rendelkező gazdák – hallgatólagos tudomásulvétele mellett kivághattak annyi fát, amennyi a heti betevő előteremtését fedezte.
Akik viszont nem tartották magukat ehhez a gentlemen's agreementhez, és a szokásosnál is több alkalommal jelentős mennyiségű fát tulajdonítottak el a közösség erdeiből, és tetten érték, azok ténylegesen bűnelkövetőnek minősültek, és vállalniuk kellett a törvényszegés következményeit. A falopások gyakorisága ugyan csökkent a kommunizmus 50 esztendeje alatt, hogy aztán a rendszerváltás után soha nem tapasztalt mértékben induljon újra a sokáig megállíthatatlannak tűnő folyamat.
Az 1990-es évek elejét, közepét jellemző zűrzavaros állapotok nagyban kedveztek az illegális fakitermelésnek, hisz az 1991-ben a Földalapról elfogadott 18-as számú törvény értelmében csak a magánszemélyek kapták vissza egykori területeiket, ám a területek nagyságát csupán 1 hektárban állapították meg. A törvényt ezért 1997-ben módosították, majd 2000-ben megalkották az 1-es számú törvényt, ami már 10 hektárban határozta meg a visszaszolgáltatható terület felső határértékét magánszemélyek esetén. A közbirtokossági tagok, valamint az egyházi és oktatási intézmények esetében ez a mutató 20, illetve 30 hektár volt. A helyzetet végül 2005-ben, főleg EU-s nyomásra orvosolták egy sürgősségi kormányrendelettel, amely az államosított erdők teljes restitúcióját rendelte el, ráadásul már a kaszálókat és a legelőket is vissza lehetett igényelni.
Mint látható, a birtokviszonyok végleges és megnyugtató rendezéséig 15 év telt el, és ez idő, a „hőskorszak” a zavarosban halászók számára valóságos aranybányát jelentett. Az idejében eszmélők azonnal léptek és okosan kihasználták a jogi kiskapukat, a rendszer szintű zűrzavart és a bürokratikus útvesztőket, valamint a saját jól megfontolt gazdasági érdekeik szerint értelmezték a jogszabályokat, így sok esetben ellenőrizetlen körülmények között jutottak nagy értékű erdős területek, ez által minőségi faanyag birtokába. Az úgynevezett nagyok viszonylag rövid időn belül leosztották maguk között a piacot, kartelleket alakítva. A faanyagot konjunktúrától függően kisebb-nagyobb mértékben illegális módon szerezték be.
A kilencvenes években kulcsszerepet játszottak a fakitermeléssel foglalkozó személyek, akik sokáig lóval és szekérrel, majd a későbbiek folyamán modernebb, gépesített módszerekkel szállították a nyersanyagot a fafeldolgozókhoz, akik feketén fizettek a rakományért. A bevezetőben már említett hallgatólagos megállapodás hagyománya a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva élt tovább, és stabil megélhetést biztosított a folyamatban résztvevő valamennyi szereplő számára.
A székelyföldi Eldorádó körülbelül egy évtizedig hajtott hasznot a belőle élőknek, majd a törvényi szabályozások és az EU-s csatlakozás folyamatosan beszűkítették a rendszer jól kiépített és gyakorlatban is bevált mozgásköreit. Egyre kevésbé volt szükség a hagyományos módszerekkel operáló fatolvajok közreműködésére, a módszerek ugyanakkor sokkal kifinomultabbá váltak, mígnem napjainkra a törvényi szigorítások bizonyos mértékben hozzájárultak a fekete erdőgazdálkodás szürkítéséhez.
A Transindex egy székelyföldi településen járt utána annak, hogyan látják a rendszerre jellemző hierarchia legalsó fokán lévő érintettek ezt a 25 éves folyamatot, és milyen meglátásaik vannak a jövőre nézve.
Riportalanyainkat nevezzük Jánosnak és Györgynek. Azt kell tudni róluk, hogy már a kilencvenes évek közepe óta aktív részesei a rendszernek, és mindkettőjük egybehangzó véleménye az, hogy a rendszerváltás utáni évtizedben paradicsomi állapotok uralkodtak az erdőgazdálkodásban. Miután tisztáztuk a beszélgetés feltételeit, készségesen meséltek a megélt tapasztalataikról, a rendszerben még mindig jelen lévő anomáliákról és arról, hogy hiába bizonyul kényszerpályának az illegális fakitermelés, a munkanélküliség és a szűkös anyagi körülmények miatt a rendkívül megváltozott és megszigorított feltételek mellett is kénytelenek ezzel keresni a kenyeret. Úgy gondolják, lenne rá lehetőség, hogy az erdőkitermelésből élők törvényesen is kapjanak munkát, hisz erre vannak jó példák egyes székelyföldi településeken, ráadásul senkinek sem jelent idilli állapotot az illegalitásban való tevékenykedés.
Régen minden jobb volt
A kilencvenes évek elején, közepén minden sokkal jobban ment – kezd bele János. „Ott volt a néptanács erdeje, amit egyáltalán nem őriztek szigorúan. Az erdőpásztor egy részeges alak volt, aki munkaideje jó részét a kocsmában töltötte ahelyett, hogy az erdőt őrizte volna. Aki érte és volt, amivel hozza, éjjel-nappal az erdőt termelte, hisz viszonylag rövid idő alatt többet is lehetett térni. Hamarosan már mindenki a sommerek erdejének nevezte a területet, annyira népszerű bevételi forrást jelentett a munkanélküliek számára. A kisebb cégesek vásárolták meg a fát. E mellett hivatalosan is lehetett dolgozni, hisz a vágások után meg kellett tisztítani az erdőt, el kellett tüntetni a fahegyeket, az ágakat, adtak engedélyeket is, másabb volt, mint most. Volt munkájuk a lovakkal dolgozóknak is, aki egyszer kiment az erdőre, az üres szekérrel nem jött haza” – idézi fel a régi szép időket. A rendőrség nem foglalkozott akkoriban az ilyen apró-cseprő dolgokkal – teszi hozzá György: inkább az erdészek tudták, ki hol dolgozik, mert látták a nyomokat. „Akkoriban, ha szóltál az erdésznek, adtak papírt. Olyan is volt, hogy amíg az egyik vette az erdésznek a flekkent, s ettek, amíg bírtak, addig a többiek termelték a fát. Nem minden ment hivatalosan, de hát még a cégeknél se teljesen tiszta minden” – oszt meg egy műhelytitkot.
Kiderül, hogy a rendőrök azért nem akcióztak minden egyes ilyen esetben, mivel a vidéki településeken hivatali autójuk nem volt, saját járművel kellett terepre menjenek, és „a benzin akkor is benzin volt”. Így csak abban az esetben jelentek meg a helyszínen, ha feletteseik kifejezetten erre utasították őket, vagy ha állampolgári bejelentés történt. „Ha az erdész, vagy valaki más nem jelentett fel, nyugodtan vihetted a fát, mert senki nem állított meg” – értenek egyet. Kiderül az is, hogy akkortájt nem volt ennyire komoly csutakvizsga, mint most, az erdésznek sem volt annyira nagy felelőssége, mint napjainkban. „Eltűnt egy pár fa, ha megfogtak, akkor egyszerűen meg kellett hántani a csutakját, a csapokat kicsit össze kellett takarítani, és el volt intézve az ügy. Nem vették olyan szigorúan, és mindenki benne volt valamilyen mértékben, hisz anyagilag megérte. Két-három térés a szekérrel elég volt egy havi fizetéshez, pedig akkor a fának sem volt magas ára, mivel sok volt. A 2000-es évektől nem sokat mozdult egy köbméter fa ára egészen mostanáig. A 100-120 lejről most szökött fel 180-200 lejre” – osztanak meg egy újabb információhalmazt.
Rákérdezek, hogy ez a tevékenység inkább éjszaka volt biztonságos? Összekacsintanak, majd mosolyogva csak annyit válaszolnak, hogy ezelőtt nappal is lehetett menni nyugodtan, nem kellett éjszakázni. Egy régi esetet is felidéznek, amikor egy vállalkozónak húztak fát. „Az illető az akkori szokás szerint kifizette egy adott parcellára a kitermelési engedélyt. Nekünk megmondta, hogy a 8 méteresnél rövidebb fát nincs értelme beletenni a rakásba, felesleges lehúzatni a lovakkal, mert a rönkszállító nem tudja felvenni. Így, ami hátramaradt, azt tehettük fel a szekérre, és hozhattuk haza. Ha az ellenőrök belénk kötöttek, elég volt szólni a vállalkozónak, aki beszélt velük, megmondta, hogy kifizette a parcellát, ezért azt csinál vele, amit akar. Persze a vállalkozó is tudta, hogy ha a kitermelés közben selejtessé vált, kicsavarodott fákat nem adja oda a munkásoknak, akkor azok úgyis levágnak egy ép fát, mert üresen nem mennek haza. Így legalább a selejt se maradt ott, s üresen se mentek haza” – egyértelműsítik.
Mobiltelefonok hiányában hogy sikerült kereket oldani az ellenőrző szervek elől? – teszem fel a kérdést. A szerencsére volt bízva, de János szerint még úgyis sokkal jobb volt, mint ma. Volt néhány hely, ahol nem volt szabad közlekedni, mert tudták, hogy figyelnek onnan. „Amikor láttuk, hogy éjszaka 3 órakor mozdult a függöny, egyértelmű volt a helyzet” – mondja. Elmondásuk szerint számos szekérrel hordták a fát, de nem sokszor fordult elő, hogy elkapták volna őket. „Napjainkban az a helyzet, hogy a nagyobbak mindjárt jobban lopnak, mint a kisebbek. Szekeresek már nem nagyon vannak, néhányan még megkockáztatják, de ma rönkszállítókkal lopják a fát a cégesek, azok élnek a legjobban. A házi bizniszkedők számát egy kezemen meg tudnám számolni. A cégesek hivatalosan lopnak, lehet itt akármilyen GPS meg radar, a fa úgyis eltűnik. A tolvaj egy lépéssel mindig előrébb jár” – sóhajtanak lemondóan.
Szerintük a „szekeres világnak” az is betett, hogy sűrűn járnak az erdőbe a kommandósok, a rendőröknek immár autóik is vannak, terepjárók, amikkel olyan helyekre is képesek kimenni, ahová a ló is csak nagy nehézségek árán jut ki. Az a pár ember, aki még megkísérli a régi módszer alkalmazását, veszélynek teszi ki magát, a telefonja pedig folyamatosan kell működjön. „Ilyen csukott, ládás autóval még lehet próbálkozni, de a szerencse akkor is elengedhetetlen. Nem mindegy, hogy 10 percet jössz, vagy három órát az úton a fával” – összegez János.
Műhelytitkok
Kérem, hogy meséljenek részletesebben a szakmai fogásokról. Közlik, hogy ha fát akarok lopni, akkor azt semmiképp se télen tegyem, mivel látszanak a nyomok. A fát ugyanakkor a tövéről vágják, szinte le a földig. „Nagyon fontos, hogy amikor a fa leborul, akkor vágjunk ki belőle egy akkora csutakot, amekkorát képesek vagyunk felemelni, majd vigyük el legalább 10 méterre, és dobjuk be egy szakadékba, vagy tüntessük el valami más módon. Ez azért lényeges, mert ha feljelentenek, akkor csutakvizsga következik, ám hiába mérik azt, ami a földben maradt, mert nem fog találni az adat” – jutok érdemi információhoz.
Rákérdezek, hogy miként zajlik a törvényes favágás. A válasz ez esetben is tömör és egyértelmű: az erdészetnél kell bélyegeztetni a kivágandó famennyiségre, a papírmunka pedig általában 4-5 napot vesz igénybe. Ezt követően az erdész értesíti a tulajdonost, hogy hozzá lehet kezdeni a vágáshoz. Ilyenkor viszont nem szabad levágni a csutakot, hisz ezen van az egyik bélyeg, a másik pedig úgy 1 méter magasan a fa törzsén. Miután a kivágott és az ágaktól megtisztított fát kihúzzák az erdőből, akkor üti az erdész minden egyes fa végére a szállítási bélyeget. Illegális vágáskor a csutak elhajításának a lényege, hogy az erdész nem tud venni csutakméretet. Erre csak akkor kerül sor, ha lerakáskor valaki feljelentést tett, vagy valaki ott látta meg az illetőt, ahonnan hozta a fát. Ekkor a hatóságok megmérik a fa tövét, majd visszamennek a helyszínre, és ott megmérik a csutakot. Ide már a rendőr és az erdész egyszerre mennek ki. Igen ám, de a mérés nem fog találni, hisz hiányzik a csutak, így nem tudják bizonyítani a vágást, csak a szállítást.
„Nyilván látják, hogy turpisság van, de nincs bizonyíték. Legrosszabb esetben azonban köbméterenként legalább 2000 lejes büntetéssel lehet számolni. A papír nélküli szállítás büntetési tétele 1000 lej/köbméternél kezdődik, és a csutakpróbán való elhasalás szintén ennyibe kerül. Ha a fát nagyobbnak számítják ki, akkor még többe.
Ha az embert az úton kapják el a fával, akkor valamerre vinni kell az ellenőröket, hogy honnan van a fa. Mivel az lopott, igazolást nem tudsz adni róla. A legtöbb esetben ilyenkor az szokott történni, hogy azt mondjuk, az út mellett találtuk a fát, jöttünk haza a kaszálónkról, megláttuk a rönköket, és elhoztuk” – okítanak. György hozzáteszi: tenni kell a hülyét és hordozni körbe a hatóságokat, amíg meg nem unják. Mivel a vágást nem tudják bizonyítani, így fele büntetésből meg lehet úszni a dolgot. Azonban, ha olyan helyről történt az illegális vágás, ahonnan még más is elvitt néhány szál fát, de téged értek tetten, akkor a teljes kárt meg kell fizetni, hisz akit a helyszínen találnak, az a tolvaj. „Ezért intézzük úgy, hogy ne találjon a méret. Előfordult olyan is, hogy a tőméret volt a fán, nem vágták ki a csutakot. Amíg az erdészek levették a méretet, addig az illető visszament az erdőre és a csutakot újravágta, így nem talált a méret” – idéz fel egy esetet János, aki agyafúrt módon gondolkodva a saját erdejéből törvényesen lebélyegezett fákat magasabb csutakról szokta vágni, hogy mindig legyen tartalék, amit frissíteni lehet, és vész esetén oda is lehet vinni hatóságokat az eredeti helyszín helyett.
Egy újabb szakmai titoknak is a birtokába jutok, amikor az ún. „sirített fáról” beszélnek. Ezt a módszert akkor szokás alkalmazni, amikor a lebélyegezett tőkék mellett olyan fákat is ki akarnak vágni, amelyeken nincs bélyeg. Ez esetben annak a néhány fának a törzsét csak kb. 80 százalékban vágják el. A fa így is kidől, ám a gyökérből, a törzsből kiszakad egy jó darab, és egy csonk marad a fa helyén. Ha ellenőrzés van, és a bélyeges fák között rátalálnak néhány olyan fára is, amelyiken nem szerepel hatósági jegy, akkor azt mondják, hogy a bélyeg biztos leszakadt a vágáskor, mivel nem úgy dőlt a fa, ahogy tervezték. Ez esetben azért a néhány fáért nem indul vizsgálat, hisz a legtöbb tőkén ott a bélyeg. Ezt a módszert mind a mai napig előszeretettel alkalmazzák.
Fontos a kapcsolati háló
Rákérdezek, hogy mit tudnak az erdőirtás mértékéről? Valóban fennáll a veszélye annak, hogy erdő nélkül marad Székelyföld? Szerintük az igaz, hogy sok fát kivágtak az elmúlt két évtizedben, de még mindig sok fa van, hisz nagyon nagy területekről van szó. A pusztítás főleg azokat a területeket érintette, amelyek viszonylag közel vannak a településekhez, de sok olyan hely van, ahol 10-15 éves széltörések vannak, de senki hozzájuk sem nyúl, a kiborult fák pedig a földön rohadnak el. A közeli helyekről sok fát kivágtak, de az utánnövés folyamatos, ráadásul az utóbbi időben a törvényes vágások után a tulajdonosnak kell gondoskodnia a csemeteültetésről is, e nélkül nem kap engedélyt a vágásra.
A továbbiakban a büntetésekről érdeklődve megtudom, hogy első alkalommal pénzbírsággal meg lehet úszni a falopást, míg második alkalommal már a bíróság felfüggesztett börtönbüntetést ítél, mivel első alkalom, hogy eléjük került az ügy. Harmadszor már letöltendő börtönbüntetés következik, ám ehhez már „komoly jelentések” szükségesek. „Az igazság az, hogy a rendőrök se nagyon akarnak bezáratni senkit, ők is fordítanak egyet a papíron, ha úgy van. Azt lehet mondani, hogy jóindulatúak, ellenkező esetben el lehetne adni lovat, szekeret, kocsit s mindent, hisz nem érné meg” – mondja egyikük.
János egy újabb esetet emleget fel a praxisából: „Már a harmadik téréssel értem a céghez, amikor utánam jöttek a hatóságok, és ott helyben fogtak meg. A gazdától csak annyit kérdeztek, hogy az összes fát én hoztam-e? Megmérték, 9 köbméter volt. Mondtam nekik, hogy erről a fáról nekem papírom van, engedjék, hogy menjek az erdészhez. Persze nem oda mentem, hanem egy olyan személlyel mentem vissza, aki elérte, hogy elengedjenek. Kellenek a kapcsolatok mind a mai napig, hisz ezek nélkül semmi nem működhetne” – ismerte el.
György megjegyzi, hogy muszáj menni, mert nincs amiből kenyeret venni. Savanyúan teszi hozzá, hogy manapság egy láda fáért 100-150 lejt adnak, 2-3 térésből pedig már nem jön ki egy havi fizetés, mint a régi szép időkben. „Ma már nem lehet mindennap ezt csinálni. Ha egy héten két szekér fát sikerül hozni, az négy palettát jelent, az egy hétre 200-250 lej. Én műfával nem merek jönni. De ez is inkább nyáron megy, télen semmit se lehet mozdítani. Nyáron, ha bevág a kaszálási szezon, akkor mehetsz napszámosnak” – mondja.
Mi az a műfa? – kérem a fogalomtisztázást. János készségesen válaszol: a műfának vagy pénzes fának a 3 métertől 5 méter hosszúságig terjedő fákat szokták nevezni, ezek érik a legtöbbet, köbméteréért 200 lejt is fizetnek. Az 1,25 métertől kezdődő fa is pénzes fa, de abból többnyire kerítésdeszkát vagy palettát vágnak. A pénzes fa inkább vörösfenyő, a másik kategóriába minden egyéb elmegy. A tűzifánál többet ér ugyan, de csak 130 lejt adnak érte.
Amikor megkérdezem tőlük, hogy muszáj-e ezzel foglalkozni, azt válaszolják, hogy a pénzhiány viszi rá az embert. „Ha volna munka, akkor jókedvből senki se menne. A lovas menet így is megszűnőfélben van, hisz az erdőpásztorok terepjárókkal járják a hegyeket. Ráadásul tovább nehezíti a helyzetet, hogy papír nélkül a saját területedről még tűzifát se hozhatsz. Mindent egybevetve a kilencvenes évekhez képest háromnegyedével csökkent a hozam. Ha sikerül egy szekér fát hozni egy héten, azt se tudod, hogy oszd be. Mivel a műfát nagyon szigorúan veszik, így a fatolvajok manapság tűzifát és palettának való fát hoznak inkább. Mindennek van visszavágója, egyszer volt Budán kutyavásár” – sóhajt fel keserűen György, és rágyújt egy újabb cigarettára.
Mélyen leszívja a füstöt, és folytatja a múltidézést. „Ezelőtt egy bárcával 4-5-öt is lehetett térni egy nap, hisz a bárca reggeltől estig szólt. Nem lehetett azt mondani, hogy rossz világ volt, mert az erdész segített az emberen. Őket se ellenőrizték annyira, ma pedig, ha a sajátodból akarsz hozni tűzifát, arra is engedély kell”.
Egy példát is említenek a saját erdőből való engedély nélküli fakivágás visszásságaira. Az egyik tulajdonos erdejét széltörés tizedelte meg, sok fa kidőlt. Az egyik hétvégén levágták az elkárosodott fákat, felszedték a selejteket, autóra rakták, és elindultak hazafelé. Rendőrök megállították, és kérdezték: honnan van a fa? Közölték, hogy magántulajdon, de bárca nincs. A fát le kellett tegyék az út mellé, megmérték a csutakot, majd visszamentek a helyszínre. Minden méret talált. Ki vágta le a fát? A tulajdonos természetesen közölte, hogy ő maga, hisz a saját erdeje. De mivel se bélyeg nem volt, se szállítási engedély, így köbméterenként 2000 lejre büntették az illetőt, aki a saját fáját volt kénytelen megvásárolni. „Ha az úton megfognak, akkor gondolkodás nélkül azt kell mondani, hogy ott találtad a fát az út mellett valahol, fogalmad sincs, hogy kié” – ismétlik meg ismét a jó tanácsot.
János ott folytatja, ahol kollégája abbahagyta. Mosolyogva idéz fel egy régi történetet: „Volt egy erdész ismerősöm, ketten variáltunk. Mondtam neki egyik alkalommal, hogy mivel szombaton lakodalomba kell menjek, ezért vasárnapra állítsa ki a bárcát. Azt mondta, szó sem lehet róla, mivel vasárnapra tilos az engedély kiállítása. Egyértelművé tettem számára, hogy márpedig vasárnap el kell hozni a fát, mivel kényes helyen van kitermelve. Beadta a derekát, és megírta. 11 órára kértem a papírt, hogy tudjak felkelni. Kérdezte, hány méteresek a fák? Mondtam, írjon 5-ös, 6-ost is, ahogy tudja, én se tudtam, hisz a fa még a lábán volt. Megvolt a papír, levágtuk a fát, megrakodtunk és hazafelé a falu szélén megállít a rendőrség. Keresztbe húztak előttem az autóval, és azzal a tudattal szálltak ki, hogy biztosan tetten értek, hisz vasárnap nincs bárca. Elővettem az erdész által írt papírt, persze se a méret, se a szám, semmi nem talált, a rendőrök meg alig találták a szót, hogy ki lehetett az, aki papírt írt vasárnapra. Nem tudtak semmit csinálni, hisz az erdész felelőssége, hogy mit ír s kinek, az erdészek meg a rendőrök nem nagyon feszegették egymást. Sokkal könnyebb volt akkor, kéz kezet mosott” – fogalmazott János.
Egy másik történetet is felelevenít, miszerint egyik alkalommal traktorral volt kint az erdőn, és éjszaka háromkor érkezett meg az egyik céghez a rakománnyal. „Éppen egy olyan 10 köbméter fát borítottam le az udvarra, amikor cseng a telefonom. Felveszem, kérdezem, ki az? Az erdészet egyik alkalmazottja volt, érdeklődött, hogy éppen mit csinálok. Éjszaka lévén, mondom neki, éppen aludtam, most ébresztett fel. Erre azt mondja, kicsit ébredjek meg jobban, s tűnjek el onnan, mert mindjárt érkezik a rendőrség. Több se kellett, mikor annak másfél perce volt, a kapun ki voltam állva, és eltűntem a mezőben” – meséli.
Komor jövő
Zárszóként arra kérem őket, mondják el, milyen jövőképet látnak maguk előtt a megváltozott körülmények tudatában. György veszi át a szót, aki kategorikusan kijelenti, hogy mindenkinek jobb lenne, ha munkahelyek volnának, mert így az ember egyre jobban kezd lopni, és nem nézi azt, honnan vág.
„A közbirtokosság erdei kockázatosak, mivel ott súlyosabb következmények lehetnek. Azonnal hívják a rendőrséget, mivel jobban őrzik az erdőket, míg az egyéniben jóval kisebb a lebukás kockázata. Ezelőtt a magánemberek birtokaival nem sokat foglalkoztak, mivel ha szóltál az erdésznek, hogy kéne fa, akkor vehettél tőle bárcát bizonyos napokon, vagy megmondta, hogy melyik parcellában lehet dolgozni. Ha műfát vágtál, akkor azt fizetted ki, ha tűzifát, akkor azt. Most is ezt látom jó megoldásnak, de ma már szekereseknek nem nagyon adnak munkát a közbirtokosságok, inkább a gépekkel rendelkezőknek, a nagy kitermelőknek adnak kivágási engedélyeket, a kicsik teljesen kiszorultak. Pedig, ha másképp gondolkodnának, és a kicsi embereknek is adnának legalább tűzifát, akkor az erdő még jobban felpucolódna, nem rohadna el a sok faanyag. Persze oda kellene figyelni, hogy ne legyenek visszaélések.
De mit tudjunk csinálni? Fa mindenkinek kell télire. 40-50 éves emberek már hová menjenek külföldre? Kit hagyjon itthon, főleg, ha család is van? Sok lovas van, akik tudnának és akarnak is dolgozni. Rengeteg olyan fa van az erdőkben, ami a kitermelésekből, széltörésekből maradt hátra, ki lehetne jelölni ilyen parcellákat, ahová beengednék a lovasokat, hogy feltakarítsák. Ha ezt megengednék, sokan nem lennének rákényszerítve a lopásra. Elfoglalnád magad, a nap eltelne, kicsi fát is hoznál, amit el tudnál adni, volna kicsi pénz is. De sajnos nem sok lehetőség van, hogy bekerülj, így nem marad más, mint az illegalitás. Persze az sem megoldás, hogy nyakló nélkül lopd a fát” – összegez. János némán bólogat.
Riportalanyaim ránéznek az órájukra, majd közlik, hogy ha nincs egyéb, akkor mennének, mert korán sötétedik. György megkérdezi Jánost, hogy hétvégén otthon lesz-e, mert „egyet kéne térjünk, ha úgy adódik. Hogyne, hívjál fel, vesszük a druzsbát, s mehetünk” – köszönnek el egymástól.
Székelyföldön az erdőgazdálkodás létfontosságú, hisz a fából származó bevételek nagy mértékben hozzájárulnak a családok, az oktatási, kulturális intézmények, az egyház és a helyi önkormányzat költségvetésének kiegészítéséhez. A magántulajdonban lévő erdők részarányát tekintve Romániában Székelyföld áll az első helyen.
Az erdőgazdálkodásnak mélyen gyökerező hagyományai vannak, szinte minden családnak van tagrésze valamelyik közbirtokosságban, a közösség is azonnal segít az erdő révén, ha valamilyen előre nem látható kár éri egyik tagját, ezért védeni, óvni kell az erdőt, és felelősen gazdálkodni vele, hisz a megélhetést jelenti. A rendszerváltás utáni anarchikus állapotot fokozatosan felváltotta egy működőképes jogszabályi környezet, ami ugyan még javításra szorul, és sok esetben kijátszható, de érezhetően visszaszorította a kezdeti idők rablógazdálkodását. A korrupció, a mutyi továbbra is markánsan jelen van a rendszerben, a jogszabályok pedig főleg azokra mértek megsemmisítő csapást, akik a rendszerhierarchia legalsó fokán állva próbálnak egyensúlyozni a legalitás határán.
Most, hogy az erdő-visszaszolgáltatások kérdése megnyugtatóan rendeződni látszik, az egykori tulajdonosok visszakapták területeiket, újraalakultak a közbirtokosságok és többé-kevésbé hatékonyan gazdálkodnak, az lenne a feladat, hogy a helyi közösségek vezetői, a fagazdálkodásban érintett minden szereplő leüljön egymással, hogy átbeszéljék a felmerült problémákat, és olyan megoldásokat javasoljanak, amelyek a felek érdekeit közös platformra hoznák. A fentiekben az egyik oldal ismertette problémáit, álláspontját, ám a kép akkor lenne teljes, ha a cégvezetőkkel, polgármesterekkel, közbirtokossági és erdészeti vezetőkkel, valamint a hatóságokkal is át lehetne beszélni a problémakört. Nem biztos, hogy mindenki kötélnek állna.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ItthonRSS
Csúszópénzért elnézte a szabálytalanságokat és nem zárt be cégeket az Adócsalás Elleni Főigazgatóság két ellenőre
Itt a vége: felmondott a Transindex teljes szerkesztősége
Eljött az a pillanat, amikor magunkról adunk hírt nektek, és ráadásul sokunknak ez lesz az utolsó is, amit a Transindex felületére írunk. Ma reggel, huszonhárom évnyi működés után felállt a Transindex teljes szerkesztő csapata.
Benyújtották a gyermekeket a homoszexualitást népszerűsítő tartalmaktól „megvédő” RMDSZ-tervezetet
A gyermekvédelmi törvényt módosító javaslatot a "genderideológia nyugati térnyerésével" indokolják.
A fejlesztési minisztérium többlettámogatást ad a távfűtést működtető önkormányzatoknak
