2026. október 23. péntek
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Folyamatosan át kell adni mindazt, amit a vészkorszakról tudni lehet

S. I. 2015. július 01. 09:58, utolsó frissítés: 10:06

Azért mesélik el történetüket, hogy ne fordulhasson elő még egyszer senkivel, ami velük történt - mondták holokauszttúlélők egy kolozsvári beszélgetésen.


A vészkorszak alatt elkövetett megfogalmazhatatlan szörnyűségeknek nem szabad feledésbe merülniük, az emlékezetet folyamatosan elevenen kell tartani. Ezt parancsolja az erkölcs és a kegyelet, de ezen kívül aktuális üzenete az, hogy egyetlen személynek, közösségnek, nemzetnek sem lesz pontos az önismerete, ha nem szembesül saját múltjával, ha nem tud szembenézni saját felelősségével – vezette fel Magyarország kolozsvári főkonzulja azt a kerekasztal-beszélgetést, amelyen észak-erdélyi holokauszttúlélők – dr. Mureșan Judit, Nussbaum László és Szilágyi Júlia - meséltek saját élettörténetükről.

Mile Lajos szerint igenis ki kell mondani a felelősséget, szembesülni kell azzal a felelősséggel, amit a magyar adminisztráció ebben az időszakban elkövetett. „Hazaárulással egyenértékű, ami történt, és ezzel a magyarságnak folyamatosan szembesülnie kell. Ha ezt nem teszi meg, akkor egyrészt erkölcsileg silány, amit művel, másrészt pedig önértékelésében, önismeretében óriási hiányosságok maradnak” – fogalmazott a főkonzul, aki szerint ez az egyik magyarázata annak, hogy miért van szükség ilyen találkozókra. A másik annak a tudatosítása, hogy az erről a korszakról szóló ismeretanyagot, tudáshalmazt kötelező módon át kell adni a fiatal generációknak, hisz az ő szellemi, erkölcsi fejlődésük is hiányos marad, ha ezt nem ismerik elég alaposan és részletesen.

„Akkor várhatjuk el az utánunk következő generációktól, hogy felelősséggel viszonyuljon egyénekhez, közösségekhez, különbözőségekhez, eltérő kultúrákhoz is, ha vesszük magunknak a fáradságot, és folyamatosan igyekszünk nekik átadni mindazt, amit a vészkorszakról tudni lehet és tudni kell”- mondta Mile.

A kerekasztal-beszélgetést Gidó Attila történész, a Kisebbségkutató Intézet munkatársa moderálta, aki röviden összefoglalta a korszak történéseit.


Az elsőként megszólaló Nussbaum László azzal indított, hogy a holokauszt megismerésének egyik formája a túlélők visszaemlékezései, amelyek legfontosabb része, hogy szubjektívek: ugyanazt a helyzetet, korszakot, eseményt, mindenki másképpen látja. „Ha mindenki ugyanúgy látná, akkor a túlélőknek nem volna semmilyen emlékük. Mindenki számára ugyanaz a dolog történt, de a tragédiák merőben különböznek” – fogalmazott. Megjegyezte, hogy annyiban fog csak az emlékeire támaszkodni, amennyire szükséges lesz a mondanivalója illusztrálásához, mert feleslegesnek tartja elmondani azt a rengeteg emléket, és talán nincs is értelme. Hangsúlyozta: nem sajnálatot akar kiváltani, hanem egy olyan korszakról beszélni, amelynek történései megismétlődhetnek.

Szerinte semmi értelme nem volna évente, 70-100 évvel a történtek után a holokausztról beszélni, ha azt mondanánk, hogy nem ismétlődhet meg. „Nem mondhatok mást, mint azt, amikor felszabadultunk Buchenwaldban, ahol megesküdtünk a nagy eufóriában, hogy nem fogjuk hagyni, hogy ez még egyszer előfordulhasson, hogy olyan emléke legyen valakinek, mint amilyen volt nekünk, lágerlakóknak. Nem gondoltuk akkor, hogy alig fog eltelni pár évtized, és éppen a mi közelünkben ölnek bosnyákokat, albánokat, szerbeket azért, mart azok, amik. De beszélhetünk arról is, hogy adott történelmi körülmények között előfordulhat, hogy megölnek románokat, magyarokat. Önök miatt, az új generációk miatt jöttem ide, hogy ne fordulhasson elő még egyszer, ami velünk előfordult” – mondta.

Az Irisz-telepi gettóba 15 évesen került a szüleivel és a 13 éves öccsével, ahol nagyon kevés időt tartózkodott, mivel az első transzporttal vitték Auschwitzba. Tizennyolcezer ember számára alig néhány vízcsap jutott, ám nem emlékszik arra, hogy a viszontagságos körülmények között éhezett, szomjazott volna, és azt sem érezte, hogy kemény lett volna alatta a föld éjszaka. „Kiránduláson éreztem magam, és meggyőződésem, hogy a szüleim éheztek, szomjaztak, csak én nem emlékszem rá. Nem jut eszembe, hogy gondolkodtam volna 15 évesen a sorsunkon.

Már az elején rájöttem, menyire pokol Auschwitz

Nussbaum László Auschwitzba érkezése napján látta utoljára édesanyját, akit elválasztottak a családjától. „Nem is emlékszem pontosan a szétválasztásra, csak egy pillanatra, mert anyám előre ment, nem emlékszem, hogy hátrafordult volna, de biztos vagyok benne, hogy ő nézett. Ez az utolsó emlékem, vagy nem-emlékem, amikor eltűnt anyám, és soha többé nem láttam. Maradt az öcsém és apám” – idézte fel a történteket.

Az első napról annyit tudott mondani, hogy nem éhezett, a második nap az édesapját egy transzporttal elvitték, így a testvérek magukra maradtak. Másnap egy lengyel fogolytól érdeklődött arról, hogy hol vannak a női lágerek, mert kapcsolatba szeretne lépni az édesanyjával. A lengyel intett, hogy arra van az édesanyja, ám miután látta, hogy nem érti a választ, rárivallt, hogy nem látja a füstöt? Ott van az édesanyja. „Ez volt az első ismerkedésem a krematóriummal és a gázkamrákkal. Ezek olyan személyes élmények, amelyek mással talán nem, vagy nem így történtek meg. Ezt követően igyekeztem megúszni, hogy egyetlen transzportba se kerüljek be annak ellenére, hogy már az elején rájöttem, mennyire pokol Auschwitz. Tudtam, ha engemet ki is választanak munkaszolgálatra, az öcsémet nem fogják, mert alacsony termetű volt” – mondta.


Nussbaum szerint auschwitzi tartózkodása alatt, 1944 nyarán és őszén naponta 10-12 ezer embert gázosítottak és égettek el. Előfordult, hogy jelentették, valahol elakadt egy transzport, ilyenkor a táborban lévők közül Mengele vezetésével szelektálták ki az áldozatokat, hisz a gázkamráknak folyamatosan működniük kellett. A fivérek két szelekciót sikeresen megúsztak, ám októberben a harmadik során László öccsét is kiválasztották. Az ezt követő történésekről csak jóval a deportálás után beszélt először az idősebb fivér.

Vigyázzál, amikor rólam beszélsz a szüleinknek

„A kiválasztottakat külön barakkban őrizték a kápók. Egész véletlenül olyan sok transzport futott be, hogy nem volt szabad krematórium, és három napig tartották a gyerekeket bezárva. Olyan gyerekek voltak, akik már hónapok óta Auschwitzban voltak, tehát tudták, miről van szó, alig várták, jöjjön már a gázkamra. Ismertem az őrt, és megkérdeztem tőle, hogy nem-e tudná kiengedni a testvéremet. Az őr rám kiabált, hogy mégis mit képzelek, ő ennyi és ennyi emberért felel, ám aztán azt mondta, hogy lenne egy lehetőség. Az öcsém helyett keressek egy hasonló termetű fiút, és megpróbálja kicserélni a testvéremmel.

Találtam is egy gyermeket, akinek megígértem, hogy odaadom a fél adag kenyeremet. Felcsillant a szeme, a fél porció kenyérért még a halált is képes volt választani. Őszintén bevallottam, korábban is és most is bevallom, semmiféle morális szándék nem vezetett, amikor száz lépés után visszafordultam és rárohantam. Mondtam neki, nem kell menjen, egyszerűen ösztönösen nem tudtam kicserélni az öcsémmel. Kiabálni kezdett, hogy a kenyeret nem adja vissza, mondtam neki, hogy megtarthatja, erre megnyugodott” – elevenítette fel Nussbaum.

Az őr egy hét múlva átadott neki egy cementes zsák papírjára írt üzenetet. „Drága bátyám, én tudom, hogy jó helyre visznek. Ezentúl nem fogok szomjazni és éhezni. Vigyázzál, amikor rólam beszélsz a szüleinknek. Szerető öcséd, Sándor”. László aztán Auschwitzből Buchenwaldba került, ami szinte nyaralónak tűnt az előzőhöz képest.

Mindent meg kell tenni a demokrácia védelmében

Nussbaum összegzésként elmondta: minden népnek a történelmében vannak csodálatos és gyalázatos dolgok. A gyalázatos dolgokat el kell ismerni, viszont sokan vannak abban a tévhitben, hogy ha meg is történik a beismerés, elmondják, hogy velük ez nem fordulhat elő. Mindenki azt szeretné, hogy az őseiről szépet és jót halljon. „Valaki elismeri a múltban elkövetett tetteket, de ki az, aki ezeket végrehajtotta? Nem ismerek olyan embert, aki azt mondja, hogy igen, az ő nagyapja volt, vagy valakinek a nagyapja. Eltűntek ezek az emberek, az én részemről ilyeneket nem ismerek” – fogalmazott.

Szerinte a gyűlöletbeszéd, a holokauszttagadás elleni törvények nem elegendőek ahhoz, hogy ilyen szörnyűség ne történjen meg. „A fiatal generációnak feladata az, hogy foggal és körömmel védje a demokráciát, hisz csak diktatórikus körülmények között történhet meg az bárkivel, ami velünk megtörtént” – mondta Nussbaum László. Megjegyezte: senkit nem akar hibáztatni, annyit szeretne, hogy azok, akik meghallgatták a szavait, úgy érezzék: adott esetben a történet rájuk is vonatkozhat.


Mureșan Judit azzal indított, hogy helyzete nem azonos az előtte szólóéval. Ő szerencsésebb volt, ami nem azt jelenti, hogy nem kínozták meg, nem verték meg, és nem ment keresztül sok kálvárián, hanem abban a ritka szerencsében volt része, hogy hárman hazajöttek a négy közül, „kimondani is szörnyű, csak az édesapámat ölték meg”. Bátyja munkaszolgálatos volt, de megszökött, és a Mátyás-szanatóriumban bujkált. A család megúszta a gettósítást, utólag azt feltételezték, hogy egyszerűen kifelejtették őket, mivel más zsidó nem lakott abban az utcában.

Voltak jóravaló emberek

A végzetet azonban nem kerülhették el, mert egy idős rendőr kísérte be őket az Eötvös utca és a Magyar utca sarkán, a román katedrálissal szemben található rendőrségre, ahol egy alacsony cellában helyezték el őket, és meg is verték. A verésnél nehezebben viselték a rengeteg tetvet, amit a priccsből ráztak ki minden reggel. Tíz nap múlva Kistarcsára vitték őket, ahol a tábor luxusszállodának tűnt, mert volt ahová lefeküdni, és egy kevés ételt is kaptak. A 15 éves Juditot, mivel kiskorú volt, hamar kiengedték. Budapesten nem volt hova mennie, így végül a zsidó kórházban egy beteggel aludt, amíg magukhoz nem vették jóravaló emberek. Hatan laktak két kicsi szobában a Szív utca 14. szám alatt.

Mivel időközben Horthy Miklós leállíttatta a deportálásokat, így a szülőket is kiengedték Kistarcsáról, ahonnan korábban mentek transzportok Auschwitzba. Budapesten egyetlen problémájuk az volt, hogy nem volt miből éljenek. „Édesapám könyvelő volt, 1944-ben fizette ki a Dermatának a ház utolsó részletét, akkor kellett volna az övé legyen, amikor elvitték Kolozsvárról. Nem tudom, miből éltünk, talán kapott még egy fizetést Pesten nem hivatalos úton, amikor egy volt kollégájával találkozott. Egy sárga csillagos házban laktunk a Nagymező utca 66. szám alatt, ami elviselhető lett volna, ha nem történik a nyilas puccs, amelynek másnapján a mi házunkból összeszedték a férfiakat. Akkor vitték el apámat is, akit soha többé nem láttam. Egy hét múlva minket is vittek” – mondta Mureșan Judit.

A két időpont között egy idegen férfi átadta nekik az édesapa óráját és jegygyűrűjét, és azt mondta, hogy találkozott az országúton a családfővel, aki azt üzente nekik, hogy vegyenek élelmet a javakból. „Akkoriban az volt az általános, hogy az emberek bedőltek a manipulációknak és uszításoknak, ezért annál jobban értékelem azokat, akiknél ez nem történt meg, és megőrizték emberségüket, kockázatot is vállalva, hogy segítsenek” – fogalmazott. A következőkben olyan eseteket elevenített fel, amikor nem várt segítséget kapott, amelyeknek köszönhetően nem vitték el őket Auschwitzba. Halálmenetben mentek Hegyeshalomig, és az emberek semmilyen esetben nem hagyhatták el az országutat. Élelmet nem kaptak, aludni nem volt hol.

Nincs nagyobb kín, mint nézni, és nem megenni az ételt

„Gönyűben egy sleppen ülve aludtunk, és egész éjszaka a kondenzvíz csepegett a fejünkre. Sopronban egy vásártéren sárba ültünk le este, és reggel a sárba fagyva ébredtünk fel. Így mentünk két hétig Pesttől Hegyeshalomig. Ott ismét úgy éreztük, hogy valami szanatóriumba kerültünk, mert szalma is volt abban a csűrben, ahol azelőtt valamikor disznók éltek” – mondta. Az egyik nap egy civil férfi érkezett az egyik semleges ország nagykövetségéről, és azoknak a nevét olvasta fel, akik védettséget élveznek. Megkérdezték őket is, hogy hívják, ám kiderült, hogy nincsenek a listán.


„Ekkor a kakastollas csendőr, aki a csűrt őrizte, azt kérdezte a civiltől, hogy magának nem mindegy, ha pár emberrel többet visz ki? Az volt a válasz, hogy menjünk mi is. Így kerültünk ki a menetoszlopból, amelyik egyenesen Auschwitzba tartott, az életünket köszönhettük nekik. Nem tudom a nevüket, azt se tudom, hogy túlélték-e a háborút. Azért mondom, hogy nemcsak a nagy személyiségek, mint például Márton Áron álltak ki bátran, hanem sok hétköznapi ember is volt, aki szívvel gondolkodott, és nem hagyta uszítani magát” – mondta Mureșan Judit.

A kiválasztottakat marhavagonokban vitték vissza Budapestre. Az embereket rüh, tetű, vérhas kínozta, ennivalót sem kaptak. Sopronban a Vatikán jóvoltából mindenki egy sült krumplit kapott kis zsírral, de nem tudták megenni, mert a vérhasban szenvedők „összepiszkolták, és tudtuk, hogy nem szabad megenni. Ennél nagyobb kín nem volt, mint nézni és nem megenni”.

A kelenföldi pályaudvaron órákig állt a szerelvény, míg hallották, hogy valaki leverte a lakatot az ajtóról. Kinéztek, és látták, hogy egy Wehrmacht katona puskatussal leütötte egy másik vagon ajtaján lévő lakatot is, a vagonból gurult ki az alma. A katona hátra sem nézett. Az emberek kiszabadulva a vagonból a követségre telefonáltak az állomásról, de akkor megjelentek a nyilasok, akik mindenkit bevittek az Andrássy út 60-ba, és onnan a pesti gettóba.

Megismétlődhet a szörnyűség

Itt a szobákat fiatal fegyveres nyilasok őrizték. „Amikor az egyik meglátott, megkérdezte, hány éves vagyok. Mikor válaszoltam, letette a fegyverét, letérdelt előttem, ölembe hajtotta a fejét, és úgy zokogott, hogy alig tudtam lelket önteni belé. Én, a rab simogattam a fogvatartót, aki a szintén 15 éves, eltűnt húgát siratta” – derült ki. A gettóban hetekig teljes éhezés volt, a vége felé pedig már nem is érezték az éhséget, de állandóan recepteket cseréltek egymással.

A szovjet csapatok bevonulásakor Mureșan Judit szót értett egy besszarábiai katonával, akivel románul beszéltek. A katona nem értette, hogy miért van kerítés az utcán, mit keres a hullahegy a szomszéd ház udvarán, és miért csont és bőr mindenki. A magyarázat után a szovjet egység lemondott a reggeliről a gettólakók javára, aminek az lett a vége, hogy az egész ház beteg lett, hisz a hetekig tartó éhezés után a gulyásleves és a fekete kenyér megviselte a gyomrot.


Az életben maradt családtagok 1945 áprilisában kerültek haza Kolozsvárra, ahol két évig várták csökkenő reménnyel a családfőt. Miután a nemzetközi vöröskereszt elküldte a családnak az iratait, tudták, hogy az édesapa nem élte túl a holokausztot. Az újrakezdést nélkülözések sora kísérte, ám a túlélők meg voltak győződve arról, hogy többé soha ilyesmi nem fog előfordulni.

„Ezt nagyon sokáig hittem, de most már nem hiszem. Európa-szerte erősödnek a szélsőséges, gyűlöletre uszító csoportok és pártok, a parlamentekben is helyet kapnak, de az országok vezetésében is szerepet játszanak. De nemcsak Európában, hisz a minap láttuk, hogy mi történt Charlestownban, fehér lőtt feketét, csak azért, mert fekete, ugyanaz a mese. Ma is léteznek olyanok, akik hagyják magukat uszítani, és vannak olyanok, akik mindent megtennének, hogy a demokrácia érvényesüljön, és ilyen diszkriminációk ne forduljanak elő. Lényegében csak az arány változott. Nem éreztem soha úgy, hogy valakire azért haragszom, mert magyar, vagy bosszút akarnék állni. Nagyon sokféle ember van, és nem lehet elfogadni senkitől, hogy bármilyen más népet, különböző színűt vagy vallásút elítéljen” – zárta Mureșan Judit.

Nem minden illegális határátkelő terrorista

„A legnagyobb tanú a Biblia, és a Biblia szerint a történelem azzal kezdődik, hogy Káin megöli Ábelt, testvér a testvért, egyik ember a másik embert. A Bibliában ott van a törvény, hogy ne ölj. Én annak köszönhetem, hogy itt állok önökkel szemben, túlélőként, hogy megszegtem a törvényt. Még nem voltam nyolc éves. Megszegtem a törvényt azzal, hogy illegálisan léptem át a határt” – kezdett bele a történetébe Szilágyi Júlia. Hozzátette, hogy nem minden illegális határátkelő terrorista, ők legalábbis nem voltak azok. Egyszerűen az életüket mentették.

Szilágyi Júlia korosztálya lényegében teljesen kipusztult. Amikor hazajött Kolozsvárra, talán két hasonló korú zsidó gyereket talált, akik közül az egyiket befalazták az édesanyjával együtt, a másik pedig valamilyen módon falura került. „ Mi átszöktünk a határon egy országból, ahol üldöztek, egy másik országba, ahol szintén üldöztek volna, ha nem bújunk el hamis iratokkal. Egy 7-8 éves gyerek ebből nem sokat ért. Akik szöktünk, többen voltunk, édesanyám, két testvére - az egyik állapotos volt -, két unokatestvérem - egy 5 és egy 3 éves -, nekik sem volt semmi esélyük, hogy a barátaim által ismertetett körülmények között életben maradjanak” – mondta.

Ott volt az egész a levegőben

Szilágyi Júlia története jellegzetes erdélyi dolog, ugyanis az történt, hogy a vészkorszakban a család keresztény része megmentette a család zsidó részét. „Egyszerűen emberi dologról volt szó: egyéni döntés, egyéni erkölcs dolga”. Számára a holokauszt 1944. március 15-én kezdődött, amikor a tanító néni, aki nem nézte, hogy zsidó, csak azt, hogy jó tanuló és jó szavaló, rábízta, hogy szavalja el a Nemzeti dalt. Hazafelé menet aztán néhány osztálytársa véresre verte, és közölték vele, hogy neki, büdös zsidónak nincs joga kimondani Petőfi nevét, nemhogy a versét szavalni március 15-én.


„Én az egészből nem értettem semmit. Meggyőződésem szerint ők se értették, hogy mit tesznek. Ott volt az egész a levegőben. Kezdve attól, hogy az országgyűlés megszavazta a zsidótörvényeket, felhatalmazva az embereket arra, hogy másik embercsoportot, mint kiszolgáltatottat semmibe vegyen. A semmibe vevéstől, a megvetéstől, minden javainak a megfosztásától a halálba küldésig csak fokozatok voltak. A törvények végeredményben az igazságot jelentik, hogy megkülönböztessük a jót a rossztól. De ha a törvény kényszerít engem arra – és egy óriási apparátust biztosít ehhez -, hogy embertársaimnak egy csoportját halálba küldjem, akkor a törvényben van hiba. Mindig van lehetőség, nincs kibúvó a felelősség alól. Csak ennek a lehetőségnek ára van, mert az az ember, aki segít egy üldözöttön, önmaga is üldözötté válhat” – fogalmazott Szilágyi Júlia.

Érdemes embernek maradni

Bukarestben sem volt jobb a helyzet, ahol zsidó törvényekkel várták őket. A hely szelleme szerint korrupcióval mindent el lehetett intézni, így amikor feljelentették a családot, a nagybáty elintézte. Szilágyi szerint e példák mentén egy történelmi folytonosságtudatot kellene kifejleszteni, és ezért is jó, hogy több nemzedék képviselői jöttek el a beszélgetésre. „Ha nemzedékről nemzedékre embereket nem világosítunk fel arról, hogy más emberekkel mik történtek, akkor saját magunkat is kitesszük annak, hogy ezt a nem tudást, ezt a közönyt öröklik tőlünk az utánunk jövők. Ez a mi felelősségünk. Ezt mindenképpen szükségesnek tartom elmondani, mert látok családokat, ahol egyáltalán nincs szó még a közelmúltról se. Beszéltem olyan kollégával, aki nem tudott arról, hogy sorba álltunk kenyérért, vajért, tojásért. És attól függött az, hogy kaptunk-e ennivalót, hogy időben érkeztünk-e oda. Nem értem, hogy a szülei, a nagyszülei hogy nem világosították fel ezekről azt a harminc éves fiatalt, akiről beszélek” – mondta.

Hozzátette: ha nemzedékről nemzedékre nem adják át azt, ami történt velük, vagy másokkal, akkor nem hiszi, hogy az a 18 ezer ember úgy tűnhetett el a városból, hogy alig vette észre valaki. Észrevették páran, és ezek azok a példák, amelyekre érdemes hivatkozni. Ezek adnak bátorságot arra, hogy érdemes embernek maradni, és hogy a közöny, a gyűlölködés, meg az irigység olyan dolgok, amelyektől nem mentes senki.

A Feleki-tetőn való szökésükre visszatérve elmondta, hogy mintha a természet is összeesküdött volna ellenük, havas eső volt. Nyomukban a fegyveres határőrök és kutyák. Akiket elkaptak, azokat egyenesen a gettóba vitték, de sokat közülük az SS-hez. Az út egy részét a patakban tették meg, Bukarestbe meg úgy érkeztek meg, hogy ízületi gyulladása és szívkomplikációja volt. A határon átjutva egy parasztházban hozták rendbe magukat, mert jelentkezniük kellett Tordán, túl nyilvánvaló volt, hogy nem kirándulók.

Kötelesség átadni a jót és a rosszat is

A ház előtt megállt egy autó, és egy Wehrmacht katona jött be. A gazda zavarba jött, és azt mondta, hogy refugiați din Cluj. A katona ránézett a csoportra, majd kiment. Bent már várták, hogy mikor mennek értük, de nem jöttek, pedig nyilvánvaló lehetett, hogy menekülőről van szó. „Még egy példa, hogy az ember mindig választhat a között, hogy vállal valamit, vagy sem. Őt nagyon súlyosan megbüntethették volna a felettesei, ha ez kiderül” – mondta.

Amikor hazajöttek, a nagyanyja lakásába mentek, aki a másik nagyanyával és az egyik nagyapával gettóba került. Szilágyi Júlia az udvarban látta, hogy egy kislány az ő egykori kabátjában, az ő biciklijével áll a nagyanyja ajtaja előtt. „Gyerekfejjel sírva akartam visszakapni azt, ami az enyém. Ő éppúgy makacsul ragaszkodott hozzá. A kiabálásra kiszaladt az anyukája, gyászruhában. Valószínűleg hadiözvegy volt. Megkapta a lakást. Lerángatta a leánykát a bicikliről, le akarta szedni róla a kabátot, anyám mondta neki, hogy ne tegye, és azt mondta nekem, hogy majd hazajön apu, és vesz mást nekem. Mi nem vagyunk tolvajok, mi ezt kaptuk – mondta az asszony, de nem tette fel magának a kérdést, hogy mi történt. Beleült a máséba. Ezt ő valószínűleg természetesnek tartotta” – hangzott el.

Elmondta, itt jön be egy eleme annak a mentalitásnak, ami az embereket közönyössé vagy kapzsivá teszi, amikor másik embercsoport kiszolgáltatottá válik. A fizikai létében, és a tulajdonában is. „Tőle nem lopás az, ha beleülök a lakásába, ha ráadom a gyerekemre a kabátját, odaadom a játékait. Végeredményben egy szegény asszony volt, aki élt az alkalommal. Csakhogy ezt az alkalmat nem ő találta ki. Erre az alkalomra törvényt kapott” – mondta Szilágyi Júlia. Zárszóként hangsúlyozta: nem akartak senkit meghatni, a történelmi felelősség és a tanulság kedvéért hívták meg őket. Az is egyfajta felelősség, hogy az utolsó tanúk közül vannak. „Nem hallgathatunk, kötelességünk átadni a jót és a rosszat is. Mert én akkor, nyolc évesen egyszerre kaptam az emberektől a legjobbat és a legrosszabbat is, amire az emberek képesek”.

Címlapfotónk illusztráció

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS