2026. október 23. péntek
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Golániáda vs. Mineriáda: hogyan verték szét a bányászok 1990-ben a civil társadalmat

Simon Mária Tímea 2015. október 29. 15:56, utolsó frissítés: 2015. október 30. 08:31

Az elmúlt hét egyik legfontosabb belföldi híre volt, hogy vádat emeltek Ion Iliescu ellen a bányászjárás ügyében. Emlékszünk, mi történt 25 éve?


A hónap egyik legfontosabb belföldi híre volt, hogy emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt bűnvádi eljárást indítottak Ion Iliescu volt államfő ellen a bányászjárás-dossziéban. A vád szerint a volt államfő a felelős az 1990-es bukaresti Egyetem téri tüntetések erőszakos felszámolásáért, amely során négyen életüket vesztették és többen megsebesültek. Az ügyben eljárás zajlik továbbá Virgil Măgureanu, a Román Hírszerző Szolgálat egykori vezetője, Miron Cozma bányászvezér, Petre Roman volt miniszterelnök, Gelu-Voican Voiculescu volt miniszterelnök-helyettes és Victor Atanase Stănculescu volt védelmi miniszter ellen is.

A bányászjárás-dosszié

A bányászjárások története egy fekete folt Románia ’89 utáni történelmében, hiszen annak ellenére, hogy szinte nyílt titok az országban, hogy a bányászokat Ion Iliescu hívta a fővárosba az ellene tüntető antikommunista értelmiségiek szétverésére, azóta sem történt meg a felelősségre vonás.

A bányászjárás-dossziét idén márciusban nyitotta újra a legfelsőbb törvényszék, miután a strasbuourgi Emberi Jogok Európai Bírósága az események körülményeinek az újra kivizsgálására kötelezte az államot. „Az idő nem mentesíti sem a román államot, sem az egyéni tetteseket a felelősség alól” volt olvasható a strasbourgi ítéletben. Ugyanakkor a bíróság azt is megállapította, hogy a bizonyítékok szerint az akkori tettek emberiesség elleni bűncselekménynek minősíthetőek, melyek elkövetéséért a volt államfőt, kormánytagokat és magas rangú katonai vezetőket terheli a felelősség.


Romániában az ügyben eddig lezajlott vizsgálatokat vádemelés nélkül zárták le, annak ellenére, hogy már 2005-ös tanúvallomások is a volt államelnököt és körét nevezték meg felelősnek.

2007-ben már a katonai ügyészség is megállapította, hogy a volt államfő anélkül rendelte el az Egyetem téri tüntetések elleni fegyveres beavatkozást, hogy engedélyt kért volna erre a Legfelsőbb Katonai Bizottságtól. 2007-ben a katonai törvényszék Iliescu bányászjárás-dossziéját az alkotmánybíróság döntése értelmében a katonai ügyészség átutalta a polgári bíróságok hatáskörébe, az akkori vád rendkívüli súlyos gyilkosságban való bűnrészesség. A vizsgálatokat végül 2009-ben lezárták mindenféle felelősségre vonás nélkül.

Kristályéjszaka és Bukarest-kísérlet

De mi is történt 1990-ben Bukarestben az Egyetem Téren? A huszonöt évvel ezelőtti véres események évekkel vetették vissza nemcsak az ország nyugati integrációját, de olyan mély sebeket ejtettek a romániai civil társadalom önszerveződési folyamatában, amelyek máig hatással vannak a társadalomra. Egyes kutatók az 1938-as berlini kristályéjszakához hasonlították az eseményeket, de sokan vannak, akik a Pitesti-kísérlet mintájára Bukarest-kísérletként értékelik a tüntetők megtörésére szolgáló bányászok fővárosba hívását.

A szocialista utópia vége

Az 1990-es bukaresti események szorosan összefüggnek az 1989-es forradalomban történtekkel. Az 1989-es események alapjaiban változtatták meg a világ politikai, gazdasági, kulturális arculatát. Vladimir Tismăneanu szerint 1989 és a hozzáfűződő események egyértelmű határvonalat húztak a ’89 előtti és az azutáni világ között.

A rendszerváltó események véget vetettek annak a kommunista utópiának, amely 1917-ben indult hódító útjára Oroszországban, és amely az 1980-as évekre négy kontinensre kiterjedő, 26 országot felölelő világrendszerré nőtte ki magát 1,7 milliárd lakossal.

A szocializmus térnyerését a kelet-közép-európai régióban a térség Nyugattal szembeni lázadásaként értelmezik, mintegy alternatívaként a nyugati fejlődéssel szemben, ugyanakkor a kommunista utat egyfajta felzárkózási, modernizációs kísérletként fogják fel, amely egyben válaszreakció is volt a kapitalizmus által okozott visszásságokra. A térség országainak a Nyugathoz való felzárkózási kísérletei rendre kudarcot vallottak, mintha a kapitalizmus útja e térség országai számára járhatatlan lett volna. Ebben az elkeseredett felzárkózási küzdelemben ígért újat a szocializmus: egy társadalmat, ahol nem lesznek osztályellentétek, megszűnik a szakadék a szegények és gazdagok között, felszámolják azt a mélynyomort, amely a térség országainak társadalmát jellemezte.

A szocializmus utópiája egy új világot ígért, amelyben az ideológia központi figurája, az „Új Ember” fog uralkodni, és ahol a mindenható Párt a proletariátus nevében a társadalom valamennyi nehézségét megoldja. A szocializmus, noha prosperitást és aranykort ígér a jövőben, a jelen embere számára nem sok mozgási szabadságot engedélyezett. A szocializmus ideája gazdasági fellendülést ígért a térség elmaradott országainak, ebben rejlik a kommunista rendszerek legitimizációjának legfőbb tényezője.

Ezt az ígéretét azonban nem sikerült betartania. Így el is érkeztünk a kelet-európai államszocialista rendszerek összeomlásának első és egyik legfontosabb okához, a gazdasági elmaradottsághoz. Az a gyors ütemű növekedés, amely a II. világháború utáni kelet-európai régiót jellemezte, az 1970-es években lelassult, majd később a visszájára fordult. A nyolcvanas évek román valóságát az ötvenes évek sztálini terrorja és a nincstelenség jellemezte: a háztartásokban és az iparban szinte mindennaposak voltak az áramkimaradások, racionalizálták a gáz- és vízfogyasztást, alapvető élelmiszereket, mint a tejet, kenyeret, húst csak fejadagokban lehetett megkapni.

Stelian Tănase A meghiúsult forradalom című könyvében a kelet-közép-európai kommunista rezsimeket három kategóriába sorolja. Csehszlovákia, Bulgária és az NDK politikai berendezkedését „dictaduras” – ként (tehát kemény diktatúraként) határozza meg. Magyarország és Lengyelország puha diktatúraként jelenik meg, („dictablandas”), míg Románia berendezkedése az elnyomó totalitárius rezsim tipikus példája, amely megtilt minden önálló megnyilvánulást.

Tănase a rendszerváltások sikerességének a kulcsát elsősorban a diktatúrák milyenségében látja, szerinte minél kisebb egy rendszer elnyomó ereje, annál nagyobb volt a lehetőség egy győzedelmes, békés, tárgyalásos változtatásra, ugyanakkor ezekben az országokban figyelhetjük meg a legnagyobb politikai, gazdasági változásokat.

“Mindörökké sztálinizmus”

Románia berendezkedése a legjobban hasonlított a sztálini idők kommunista világára, és Tismăneanu találóan nevezi a román kommunizmust „mindörökké sztálinizmusnak”. A diktatúra az élet valamennyi területét igyekezett kontroll alatt tartani, a párt és a Ceauşescu pár a társadalom totális vezetőjeként uralkodott. Így ebben a politikai légkörben nem tudott egy erős ellenzéki mozgalom gyökeret verni. A forradalom kitörésekor a tömegeknek nem volt egységes, legitim vezetőrétege, amely a változásokat irányítani és befolyásolni tudta volna.

A román forradalom másik sajátossága, hogy a kommunista vezetés az utcára vonuló békés tömegbe lövetett, de ugyancsak román sajátosság, hogy kivégezték a diktátort és feleségét. Szintén egyedi, hogy a Ceauşescu pár menekülése és kivégzése után, amikor már forradalom gyızelméről beszélhetünk még szinte ezer ember vesztette életét olyan harcokban, amelyek a mai napig nem tisztázódtak. A véres epizódok ellenére viszont kezdetben tartalmi szempontból nem, vagy csak alig történt számottevő változás az országban.



Az 1990-es évek elején, amikor Kelet-Közép-Európa volt kommunista országaiban a régi ellenzék került kormánypozícióba, addig Romániában a volt kommunista pártfunkcionáriusok által életre hívott Nemzeti Megmentési Front kezében volt az irányítás. Ez viszont egyik kiváltó oka volt a bukaresti tüntetéseknek, amit a hatalom a bányászok behívásával akart megoldani.

Ellopott forradalom – átmentett nomenkaltúra

Ez a kettősség tehát, fegyveres, radikalizálódott utcai összecsapások, majd a régi arcok újbóli megjelenése a politikai vezető életben eredményezi, hogy a Temesvárról indult népfelkelést sokan elvetélt vagy ellopott forradalomnak tartják. Szerintük a Ceauşescu bukását követő hatalmi vákuumban a román kommunisták reformszárnya Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front vezetésével magukhoz ragadták és kisajátították a forradalmat.

A decemberi forradalmat követően azonban a Román Kommunista Párt második vonala került hatalomra, ami hosszú évekre megakasztotta a romániai rendszerváltást. A régi-új elitek minden eszközzel megpróbálták ellenőrizni és irányítás alatt tartani a politikai és gazdasági folyamatokat, aminek a hatására az Iliescu nevével fémjelzett „eredeti demokráciában” jócskán elhúzódott az államszocialista berendezkedés lebontása.

A Nemzeti Megmentési Front Tanácsa 1989. december 22-én az új roman állami hatalom legfelső szerve lett. Még folytak a harcok Bukarestben és az ország más városaiban is, amikor a román televizióban Mircea Dinescu bejelentette, hogy Ceasuescu lemondott és a hatalmat a NMF vette át. Iliescu a Tanács nevében bejelentette, eltörölték az egypártrendszert és 1990. áprilisában szabad és nyílt választásokat tartanak.

Az NMF elnökének a választásokig ideiglenesen Iliescut választották meg. Az NMF Tanács tagjai között szép számmal voltak ott a régi nomenklatúra tagjai, akik habár szembefordultak Ceausescuval, kommunisták voltak és nem szerettek volna teljes átalakulást.

Az NMF kezdetben nagy népszerűségnek örvendett, és döntéseivel maga mögé állította az ország lakosságának jelentős részét. Felfüggesztették az élelmiszerexportot, megnyitották a húsraktárakat, feloldották az üzemanyag- és energiakorlátozást. Amnesztiát adtak a politikai elítélteknek, eltörölték a halálbüntetést, és ekkor legalizálták az abortuszt is.

December-január folyamán azonban újjáalakultak a régi történelmi pártok, amelyek mellett számos új párt és szervezet is megjelent, akik bírálták a NMF hatalmi monopóliumát és helyzeti előnyét. Az NMF ellenzéke mindenképpen szerette volna elérni, hogy a választásokra csak szeptemberben kerüljön sor. Az NMF tagjai közül is sokan egyetértettek ezzel és szorgalmazták, hogy a Front ne induljon pártként a tavaszi választásokon.

Ennek ellenére az NMF fenntartotta a jogot, hogy maga is jelölteket állítson az időközben május 20-ára kitolt választásokon. Az ország több városában tüntetések voltak, hogy nem történt meg egy radikális személyi tisztogatás és számos régi kommunista vezető a helyén maradt.
A NMF Tanácsának Végrehajtó Bizottsága noha január 12-én elrendelte a Román Kommunista Párt betiltását, pár nap múlva a döntést “politikai hibának” minősítették és hatálytalanították.

“választott diktatúra?”

Január 31-án nyilvánosságra hozták a választási törvény tervezetét, amelyet február 22-én el is fogadtak. A törvény értelmében az ország kétkamarás parlamentjét a 387 tagú képviselőház és 119 tagú szenátus alkotja. A képviselőket és a köztársaság elnökét általános, egyenlő, közvetlen és titkos szavazás alapján választják.

Az első szabad választások egy feszült belpolitikai légkörben zajlottak. A valódi demokráciára törekvő ellenzék Bukarestben és az ország több nagyobb városában is napokig-hetekig tartó tüntetésekben követelte Iliescu és a “neokommunista kormány” távozását. Március 11-én Temesváron több ezres tömeg előtt felolvasták a Temesvári Kiáltvány néven elhiresült 13 pontot, amelyet a téren összegyűlt tömeg közfelkiáltással fogadott el. A kiáltvány 8. pontja megtiltotta volna a volt kommunista párt funkcionásiusainak és az egykori Securitate tisztjeinek, hogy jelöltként induljanak a választásokon.



Márciusban Marosvásárhelyen etnikai zavargások törtek ki a város és a környék román és magyar lakossága között. A fekete márciusként elhiresült vásárhelyi progromról itt olvashattok bővebben.

“Kommunista mentes övezet”

Az ország fővárosában Bukarestben folyamatosak voltak a tüntetések. Az Egyetem Teret “kommunista mentes övezetté” “ nyilvánították az NMF és Iliescu-ellenes tüntetők, április 28-án a téren összegyűltek kilencpontos nyilatkozatot fogadtak el, amelynek a fő követelése az volt, hogy a választási törvényt egészítsék ki a Temesvári Kiáltvány 8. pontjával. Emellett a bukaresti tüntetők független rádiót és televíziót és az egyetemi önállóság törvénybe iktatását követelték a kormánytól.



A május 20-án tartott választásokon az NMF óriási győzelmet aratott. Iliescu a voksok 85%-át szerezte meg, míg az NMF a parlamentben kétharmados többséget szerzett. Az első szabad választásokon egy olyan párt aratott fölényes győzelmet, aki habár reformistának vallotta magát, szerkezetében és vezetőiben is a Román Kommunista Pártot idézték.

Az, hogy Iliescu ilyen hatalmas fölénnyel tudott nyerni mindenképpen hozzájárult, hogy a közszolgálati rádió és televízió az NMF szócsöveként működött, míg az Adevărul napilap, amely a Scânteia-ból alakult át, szintén az NMF-et támogatta. Május 20-án az Adevărul címlapján csak egy egysoros mondat jelent meg: „Csendre van szükségünk, jó emberek”, amely az NMF kampányszlogene volt.

Szintén az NMF helyzeti előnyét erősítette, hogy a politikai vetélytársak csak éppen alakulóban voltak. És az sem volt elhanyagolható, hogy Iliescu a kampány során ígéretet tett arra, hogy a győzelmét követően nem lesz boszorkányüldözés, ami mindenképpen megnyugtató volt a Román Kommunista Párt négymillió egykori tagja számára.



Egyetem tér - Golániáda

Az NMF elleni megmozdulások kezdetben spontánul jöttek létre, amiután a NMF megszegte az ígéretét és mégis indulni kívánt a májusi választásokon. A tüntetők elsősorban az értelmiségiek voltak, akik a régi nomenklatúra tagjainak a hatlomba való visszakerülését akarták megakadályozni a megmozdulásokkal. A téren a visszaemlékezések szerint hallatlan hangulat uralkodott, “mindenki mindenkinek a barátja volt”, énekeltek, skandáltak, a résztvevők közül sokan úgy értékelik, hogy "mégiscsak “lélegzethez” juttottak ott, abban az irtózatos hangulatban."

A bukaresti egyszerű emberek nagy része ellenségesen állt a tüntetőkhöz, ami annak is köszönhető volt, hogy a fővárosiak és a vidékiek zöme is csak annyi tudott az egészről, amit az egyetlen televizió-csatorna közvetített, ami az NMF szemszögéből közvetítette az esményeket és az Egyetem téri tüntetőket vasgárdistáknak, golánoknak, randalírozó fiataloknak mutatta be. Ezzel magyarázható a többség ellenszenve is: a munkások “mi dolgozunk, nem gondolkodunk” kiáltással mentek a tüntetők leverésére, míg a háziasszonyok siettek a “virágültető” bányászok segítségére.



A bányászok 1990-ben háromszor voltak rendet tenni a fővárosban. Először 1990. január 28-29-én mentek Bukarestbe. Erre a NMF ellenzéke, a parasztpártiak és a liberálisok nagygyűlése után került sor, a bányászokat “rendcsinálás” céljából hívták be a hatóságok.

A második bányászjárásra egy hónapot sem kellett várni. Február 19-án több mint négy ezer Zsil-völgyi bányászt hoztak “rendet tenni az értelmiségiek között”. „Halál az értelmiségiekre!, „Le a kulák- és vasgárdista fiakkal!, „Nem akarjuk, hogy azok tartsanak nekünk leckét, akik eddig külföldön a melegben ültek! jelszavak hangoztatásával, dorongokkal és láncokkal felfegyverkezve vonultak be Bukarestbe.

Február 18-án több ezer fős antikommunista tüntetésre került sor a kormány épületeként funkcionáló Viktóra Palota előtti téren. Elsősorban Securitate és kommunista-ellenes tüntetésnek indult, de hamar megszólaltak azok a hangok akik elégedetlenek voltak a Nemzeti Megmentési Fronttal.

A tüntetők a magasba emelt molinókon olyan jelszavakat írtak ki, mint “ A forradalom csak káderváltás volt”, “FSN=PCR”, „Nem kérünk kommunistákból, szekusokból és aktivistákból”. A tüntetők behatoltak a kormány épületébe is. A rendőrség és katonaság megkezdte a letartóztatásokat, a tüntetők közül több mint százat vittek el a rendfenntartó erők.



A RTV úgy mutatta be a tüntetőket, mint „ellenforradalmárokat és anarhistákat, akik a társadalom periferiáján élnek és az ellenzéki pártok fizették le őket, hogy megdöntsék Iliescu hatalmát.



A 4000 bányász, amikor február 19-én estére a városba érkeztek, a kormány előtti téren már csak katonaságot és a rendőrséget találták, akik már feloszlatták a tüntetőket.


52 nap szabadság

Az NMF ellenes tüntetések április 22-én kezdődtek újra, és 52 napon keresztül megszakítás nélkül június 13-ig tartottak. Május elsején már több mint húszezer ember gyűlt össze a téren, közülük többen éhségsztrájkba kezdtek, azt követelve, hogy a kommunista pártfunkcionáriusok ne indulhassanak a választásokon.

Doina Cornea május 10-én nyílt levélben tájékoztatta az európai közvéleményt, hogy a választások nem lesznek szabadok és a román nép visszacsúszik az álcázott totalitarizmusba. Cornea hangsúlyozta, hogy Iliescu rezsimje a kommunista diktatúra embereiből áll.


1990. június 13 – 15: a Bukarest-kísérlet

A legnagyobb összecsapásokra a bányászok és a tüntetők között 1990. június 13-a került sor. A bányászok a rendfenntartó erők segítségével feloszlatták a tüntetőket, és brutálisan megvertek mindenkit, akinek kicsit is értelmiségi kinézete volt.

A visszaemlékezések szerint az események június 13-án hajnali három és négy óra között vették kezdetüket, amikor a rendőrség emberei összetörték a téren lévők sátrait, megkezdték a letartóztatásokat, és megpróbálták megtisztítani a teret a tüntetőktől.

Kilenc óra körül az IMGB, a bukaresti nehézgépeket gyártó vállalat munkásai is megérkeztek a térre, és “az IMGB rendet csinál”, “Mi dolgozunk, nem gondolkodunk” szlogeneket skandálva ütni kezdték a téren levőket.

A nap folyamán erőszakos összecsapások voltak a tüntetők és a rendfenntartó erők között, felgyújtották a rendőrség autóbuszait, a fővárosi rendőrség épületeit, a belügyminisztérium és a SRI épületeit egyaránt.

A televízióban beolvasták Ion Iliescu nyilatkozatát, amelyben felszólította a “rendszerető” lakosságot, hogy siessenek a kormány védelmére, mert a “huligánok és a vasgárdisták gyerekei” az “igazi demokrácia ellen törtek.”

13-án este Petrozsényből három vonatszerelvény indult a főváros irányába, míg Motruból egy vonat.



A "mineriáda"

A bányászokat az Északi pályaudvaron a SRI emberei várták, ahol eligazították őket azzal kapcsolatban, hogy hol vannak a problémás pontok a városban. Egy nagyobb csoport az Egyetem térre ment, ahol elfoglalták a Geológia Kar épületét és szétverték az “Egyetemista Liga” (Liga Studentilor) székhelyét is. A bányászok szétverték a Bölcsészkar, a Matematika Kar és az Építészeti Intézet épületeit is, ledöntötték a padokat, széthajigálták a könyveket, és sokan rájuk is vizeltek. Több tanárt megvertek, köztük Gheorghe Brâncuşt és Cezar Tabarceát is.

A feldühödött bányászok egy másik csoportja az ellenzéki pártok, a Parasztpárt és a Liberális Párt székházait verte szét, ahonnan mindent elvittek, ami mozdítható volt. Szemtanúk visszaemlékezése szerint a bujtogatók fénymásolt dollárokkal a kezükben kiabálták, hogy “ezekért a dollárokért akarták eladni az országot az amerikaiaknak”!

Bukarest utcáin ebben a két napban paramilitáris alakulatok masíroztak, akiket a rendőrség és a SRI is segített. Igazoltatták a lakosságot, és mindenkit megvertek, akiről azt gondolták, hogy értelmiségi. Az embereket letartóztatták és elvitték a Măgurele katonai központba, ahol kihallgatták és megverték őket.

Június 15-én a bányászokat a Romexpo épületéhez szállították, ahol Iliescu megköszönte a segítségüket a romániai demokrácia megmentésében. A beszédet követően a bányászokat rendőrségi buszokkal elszállították az Északi pályaudvarra, ahol vonatra ültek és visszamentek a Zsil-völgyébe.

Az áldozatok száma máig sem tisztázott. A vizsgálatok szerint 746 sebesültet és hat halálos áldozatot követelt a júniusi bányászjárás. Viorel Ene, „A bányászjárások áldozatai Egyesület” elnöke szerint viszont úgy nyilatkozott, hogy dokumentumokkal tudja bizonyítani, hogy a halálos áldozatok száma meghaladta a százat.

Az 1990-es bányászjárások politikai indíttatásúak voltak, a hatalom emberei hívták be a fővárosba a bányászokat, hogy elhallgattassák és megfélemlítsék az ellenzéket és az NMF ellenzékével szimpatizálókat. Az 1991-es, Miron Cozma vezette "mineriáda" már Iliescu és a kormány ellen irányult, és elsősorban nyomásgyakorlás céljából vonultak be a bányászok Bukarestbe, amiért a kormány megszorító intézkedéseket akart bevezetni az egyre veszteségesebb bányák kapcsán. 1999-ben a bányászok szintén elindultak a főváros felé, Constantinescu elnök lemondását követelve, de akkor nem érték el Bukarestet, mivel a rendőrség és a katonaság még a városba érkezésük előtt megállította őket.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS