Félelem és rettegés Bukarestben
Kulcsár Árpád
2020. június 20. 16:28, utolsó frissítés: 16:28
Az 1990-es bányászjárásra emlékezve Eckstein-Kovács Péter, Szilágyi N. Sándor és Szilágyi Zsolt mesélték el élményeiket.
A héten volt harminc éve annak, hogy Zsíl-völgyi bányászok ezrei jelentek meg Bukarestben, hogy szétverjék azt a diákok által indított tüntetést, amely állandósult az Egyetem-téren, s melynek célja az volt, hogy az első, diktatúra utáni szabad választásokon ne induljanak azok, akik a múlt rendszerben kulcspozíciókat töltöttek be. Az antikommunista tüntetés heteken át tartott, miközben az előző rendszer egyik fő figurája, Ion Iliescu a Nemzeti Megmentési Front élén megnyerte a választásokat. A tüntetéseknek ezentúl egyre kevesebb értelme lett, és hamarosan eloszlottak volna, amennyiben nem érkeznek meg a jól szervezett bányászok, akik - valószínűleg a titkosszolgálatok hathatós ráhatásával - aztán megtámadták a tüntetőket, az összecsapásnak több halálos áldozata is lett a több száz súlyos sebesült mellett. Miután a téren felszámolták a tüntetést, a bányászok még napokig randalíroztak a városban, feldúltak pártszékházakat, politikusok otthonát, szerkesztőségeket, feltartóztattak és bántalmaztak gyanúsnak vélt járókelőket.
A Transindexen nem ez az első eset, hogy a témával foglalkoztunk, a 15 éves évfordulón például a szervezők közé tartozó Niculescu Tónival, és a téren az Egyetem erkélyéről beszédet mondó Bányai Péterrel beszélgettünk. A harminc éves évfordulóra most pedig olyan, a helyszínen levő erdélyi magyar közszereplőket kérdeztünk, akik szintén jelen voltak. Szilágyi Zsoltot bántalmazták a bányászok, Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor akkor Bukarestben élt, és szerkesztőként dolgozott, rendszeres résztvevője volta tüntetéseknek, nap mint nap jelen volt a téren. Eckstein-Kovács Péter éppen csak megúszta, hogy ő maga is komolyabb agresszió áldozata legyen.
A tüntetések körülményei és a hangulat
“A Temesvári Kiáltványba foglaltakat szerettük volna érvényesíteni, a tüntetők azt határozták, hogy aki kommunista aktivista volt az ne kaphasson funkciót. Például Koppándi (Koppándi Sándor, a Központi Bizottság volt tagja, cenzor -szerk.) elvtárs ezt megértette, és úgy eltűnt, hogy senki nem emlékszik rá. Nagy-nagy igazságtalanság volt azt vizsgálni, hogy Szilágyi Domokos együttműködött-e a szekuval. Könyörgöm, 19 éves volt, megzsarolták. Ilyen hülyeségekkel szórakozott a sajtó, de senki nem firtatta, hogy Koppándi elvtárssal mi van? Visszavonult, és otthon kötögette a harisnyákat, senki nem kérdezte meg tőle, hogy hogyan is volt, hogy ő volt a Központi Bizottság propagandaosztályán, gyakorlatilag a második ember Ceaușescu után. Neki volt annyi érzéke, hogy megfogadta a Temesvári Kiáltványban foglaltakat. Megúszott mindent, miközben aki részt vett a politikában továbbra is, és soha nem volt főállású kommunista, az nem. Láthatja hogy mit csinálnak Domokos Gézával, és csináltak akkor is, amiért gyakorlatilag visszavonult. Mondtam neki, hogy azt nem lenne szabad, mert ezek nem róla szólnak” - meséli Szilágyi N. Sándor a tüntetés céljait. Szerinte hiába volt négymillió párttag, egyetlen kommunista sem volt az országban már a nyolcvanas években.
Április 22-én indult a tüntetés, a tüntetők nem azt kérték tehát, hogy mindenki, aki benne volt a pártban, eltűnjön, hanem a fő aktivistáktól várták el, hogy ne induljanak rajta. Ahogyan például nem szerették volna, ha Ion Iliescu elnök lesz. “Elég ember lett volna, akikkel ugyanilyen katasztrófát létre lehetett volna hozni, mint ami van, nem kellettek volna ehhez a régiek” - fogalmaz a professzor.
A választási kampány kezdetén egy csoport elfoglalta az egyetem-teret, és nem mentek haza éjszakára sem. “Másnap már sokan gyűltek köréjük, spontán módon, és június 15-ig tartották elfoglalva a teret. Éjszaka mindig ott maradtak elegen, hogy ne lehessen őket csak úgy elkergetni, és főleg délután gyűlt össze jobban a nép. Nekünk munkahelyünk is volt, én is délelőttönként jártam a Scânteia-házba, de délutánonként 50 000-en voltak kint. Olyan volt mint egy fesztivál. A tüntetésnek volt belső kohéziója, befele lehetett érezni az erőt, de ez az ember realitásérzékének nem használt, elterelte a figyelmet arról, hogy vagyunk ugyan ötvenezren az Egyetem-téren, de az országban jóval többen vannak, akik nem értenek egyet velünk. Az emberek Ceaușescuval torkig voltak. Amíg volt, addig volt kire panaszkodni, később már arra kezdtek emlékezni inkább, hogy abban az időszakban mindenkinek volt munkahelye. Elfelejtették, hogy mennyire nem szerették. Akkoriban még ott volt a Ceașusecu-rendszer emléke, és mi elfelejtettük, hogy az emberek nagy része számára Iliescu maga volt a megváltó. Az FSN ellenzéke - Radu Câmpeanu liberális- és Corneliu Coposu parasztpártja nagyon rosszul építették fel a retorikájukat, az ő tüntetéseiken gyakori volt a Jos Iliescu! (Le Iliescuval) felkiáltás, ez nem lett volna szabad. Nem lehetett hozzányúlni, az óriási nagy szimpátiát iránta nem lehetett eltüntetni. Az emberek mindent elhittek volna ebben az időben csak azt nem, hogy Iliescu nem biztos, hogy jó ember. Mondtam is egyszer Coposunak - aki remek ember volt, meghatóan tisztességes és normális, de nem való arra, hogy ő tervezze meg a kampányretorikát - hogy ezt itt baltázták el" - idézi fel a professzor.
Szilágyi elbeszélése szerint az Egyetem tér sarkán az egyetem balkonjáról folytak a szónoklatok, sokan felszólaltak ott, ott volt a Grupul Pentru Dialog Social törzstagsága, Stelian Tănase, Cornel Nistorescu, Emil Constantinescu és Bányai Péter is. “Ott tényleg nem számított, hogy ki magyar, ki román. Ez Bukarestben soha nem számított annyira, mint Erdélyben, Bukarest jobb hely volt a Ceaușescu-korszakban, Erdélyben a Szeku jobban rá volt szállva a magyarokra, Bukarestben senkit nem érdekelt ez a dolog. A Securitate erdélyi ága lelkiismeretes volt, a bukarestiek tudták, hogy a világ nem arra való, hogy bármit is nagyon komolyan kellene venni" véli a professzor. “Bukarestben nem foglalkoztak velünk: mi odajártunk fesztiválozni. Abban különbözött az akkori magyar tüntetésektől hogy azok elviselhetetlenek voltak (most is azok), mindig volt bennük egy görcsös fennköltség,és a Tebenned bíztunkot énekelték az emberek” - teszi hozzá Szilágyi N.
Iliescu egy adott ponton huligánoknak, drogosoknak, nyugati ügynököknek nevezte a tüntetőket, gyűjtőnéven így úgynevzett "golánok lettek". Ezt ők büszkén vállalták, az egyetem téren gyakran játszó Cristian Pațurcă aztán meg is írta a golán-himnuszt, amit büszkén énekeltek, és amelynek üzenet, hogy inkább lesznek golánok vagy halottak, mint kommunisták.
A professzor szerint Iliescut a Securitate gyakorlatilag izolálta ebben az időszakban. Úgy véli, Ceașescut a Securitate kergette el, és Iliescut ültették a helyébe, Iliescu meg azt hitte, hogy ő kergette el a diktátort. “Akkoriban mondogatták, hogy Iliescnak a kezében van a Secu, szerintem pont fordítva volt, Iliescu volt a Securitate kezében, erről pedig halvány gőze sem volt. Ő azt hitte, hogy az ő tanácsosai szakértők, és nem vette észre, hogy őt teljesen hírkaranténba zárták, azt mondták, hogy őrá kell vigyázzanak, és olyan jól vigyáztak rá, hogy hozzá csak megszűrt és átalakított hírek jutottak el. Ezt nem lehetett látni, mert hiába tudtuk volna mi január elején, hogy az a tanácsadója, akiben Iliescu leginkább megbízott, az Virgil Măgureanu, nem tudtuk volna, hogy ez mit jelent. Iliescu a nyolcvanas évek végén teljesen normális ember volt, el lehetett vele jól beszélgetni, nem volt a magyarokkal sem semmi baja, még egy érdekes előadását is hallgattam a könyvkiadás modern technológiáiról. Aztán csak hüledeztünk, nem ismerünk rá, hatalmas hülyeségeket mondott teljes komolysággal. Nem értettük, mi történt vele. Hát ez történt, hogy a főrendező Măgureanu szövegeit erősítette fel a tekintélyével és retorikájával.
És akkor megjönnek a bányászok
“Félreértettük a viszonyokat, Iliescut végül a lakosság 75 körüli százaléka választotta meg, azt sem lehetett mondani, hogy a népakaratot képviseljük. A választás után a tüntetés okafogyottá vált. Akkor haza kellett volna menni, de nem volt megszervezve, hogy hazamenjünk. Csak úgy nem lehetett elmenni. De kezdett oszlani a tömeg, és már csak néhány nap kellett volna, abbamaradt volna magától. Elfogyott a politikusok türelme, úgy vették, hogy megnyerték a választásokat, és akkor már a demokratikus hatalom ellen tüntetünk. Úgy érezték, hogy nem egészen törvénytelen egy ilyet most már akkor szétveretni. Az más kérdés, hogy ez pont a bányászok feladata lett volna-e. Június elejétől kezdve alakult egy csoport, akik felhúztak sátrakat, és éhségsztrájkba kezdtek. Ez ellentmondott az erőszakmentes küzdelem minden szabályának, hiszen abba nem fér bele egy zsarolósztrájk. Ők azt kérték, hogy érvényesítsék a Temesvári Nyilatkozatot, és ne tegyenek olyan embereket funkcióba, akik a múlt rendszert is hasonlóból szolgálták. Azt mondták, hogy halálig tartó éhségsztrájk lesz. Ilyet nem szabad, ebben erőszak van. Figyelemre méltó, hogy június 13-án bányászok első célpontjai az éhségsztrájkolók sátrai voltak. Ez volt az erőszak góc, a többit nehezebb lett volna megtámadni. Össze is verték, le is tartóztatták ezeket az embereket, és behordták a Palota-téren a Központi Bizottság régi épületének pincéjébe, ami börtönként funkcionált nekik. És azután gyorsan az egyetemet foglalták el, hiszen egy értelmiségellenes diskurzus jegyében ez szimbolikus épület volt. Nem csak az értelmiségiek miatt gondolták ezt elfoglalandónak, hanem a balkonról folytak a szónoklatok, onnan jött a zene is. Világos volt, hogy ezeket az akciókat valakik megszervezték. Volt, aki fogadta őket, voltak bányásznak beöltözött szekusok, ők tudták, hova kell ezeket az embereket vezetni, meg is találták a parasztpárti Ion Rațiu házát, és feldúlták. A parasztpárt és a liberális párt székházát is megtalálták. Ahogyan a Scânteia-házat is, hiszen ott voltak a szerkesztőségek. A bányászok nagyon pontosan tudták, melyek azok a szerkesztőségeket, amelyeket szét kell verni. Nagy ostromállapot volt - emlékszik vissza Szilágyi N.
A bányászok 13.-án éjjel kettőkor jöttek meg Bukarestbe, négy órára már össze is verték az éhségsztrájkolókat. “Én reggel hallottam meg, hogy a bányászok az Egyetem-téren randalíroznak. Azt mondtam, hogy ez egy olyan helyzet, hogy mindenfélét fognak utólag mesélni, és nem fogjuk tudni, mit kell elhinni, az a biztos, hogy odamegyek, és megnézem mi van. Be is mentem, és amikor kijöttem a metróból, láttam is, megálltam nézelődni, láttam, hogy vadásszák az értelmiségieket. Miről lehetett őket megismerni? Ha szemüvege van, szakálla, akkor gyanús, ha farmernadrágja, az is. Nekem mind a három volt, néztem, hogy akkor most hogyan tudok elmenni onnan. A metró bejáratát már elállták a bányászok, és mindenkit igazoltattak, elkérték a személyit, munkahelyi igazolványt. Ezt láttam messziről, oda nem mehettem. Úgy döntöttem, hogy a gyalog megyek a Római-térig, ez az Egyetem tértől olyan másfél kilométer forma, egy sugárúton kellett végigmenni. Láttam, hogy úgy tudok végigmenni, ha láthatatlanná válok. Mi kell ehhez? Arra kell nagyon figyelni, hogy senkivel ne találkozzon a tekintetünk. Akkor észrevennének. A másik, hogy nem kell sietni. Én embertől nem tudok félni, ez nálam fejlődési rendellenesség. Van, amikor ez rossz, hiszen van, hogy indokolt volna. A sugárút közepén négy-öt soros sorfalat álltak nekem a bányászok. Mindkét oldala az utcának tele volt, én mentem, mint akinek dolga van, és semmi köze az egészhez. A Római-téren már le tudtam menni a metróba, hazamentem, és két órán keresztül nem bírtam megszólalni, annyira sokkoló volt, amit láttam: botokkal agyba-főbe vertek embereket. Amikor hazaértem, akkor jött ki belőlem minden. Nem féltem, de a döbbenet ezt okozta. Utána persze Iliescu kiállt a nép elé, és megköszönte, elmondta az ő informátorainak a változatát. Szerintem azon a videón, amikor erről beszél teljesen jól látszik, hogy meg van győződve, hogy minden pont úgy volt, ahogyan ő tudja. Azt hitte, hogy legionárius lázadás zajlik. Meg volt vezetve. A bányászoknak megköszönte, hogy eljöttek, és megvédték a demokráciát, és látszik rajta, hogy nem teszi magát.
Arról is meg volt győződve,hogy a magyarok el akarták Erdélyt venni Marosvásárhelyen. Măgureanunak volt minderre szüksége, hogy a Securitate újraalakulhasson. Mindenki szerepéről sokat beszélnek, de az én meglátásom szerint Măgureanu annyira profin csinálta az egészet, hogy néha szóba kerül, de nem nagyon veszik észre emberek, hogy ő volt a fő rendező az Egyetem-téren is. A bányászjárás után leesett a bukaresti román értelmiségieknek, hogy ennek pont ugyanolyan forgatókönyve volt, mint a vásárhelyinek, akkor meg azt jelenti, hogy annak is ugyanaz volt a rendezője. Onnantól kezdve a fekete március is másképp lett nézve, mert addig el voltak bizonytalanodva az emberek, tájékozatlanok voltak. Június 15. után egész másképp kezdtek Vásárhelyről gondolkodni" - vonja le a tanulságokat Szilágyi N. Sándor.
“Ma meg az van, hogy Iliescu ellen van egy vádirat, mondván, ő a felelős bányászjárásért. A Securitate a vádirat szerint csupa pozitív szerepet játszott, most Iliescu kell elvigye a balhét, miután végigvitte a Secu által kitalált szerepét. Nyilván arra apellálnak, hogy Iliescut sem fogják elítélni, hiszen már túlvan a kilencvenen”- mondja Szilágyi.
A két megvert RMDSZ-es
“Fiatalon megválasztott parlamenti képviselőként, és mint a magyar ifjúsági szervezetek megválasztott képviselői Zsigmond László kollégámmal elmentünk az egyetemre, ahol a bányászok szétvertek mindent” - kezdi elbeszélését Szilágy Zsolt, aki akkor még az RMDSZ politikusa volt. “Nem a főbejáraton akartunk bemenni, hanem az egyetem melletti kis utcában van egy mellékbejárat, ott. Hanem a portás utánunk küldte a bányászokat, akik mindenféle kérdéseket tettek fel, hogy a parasztpárthoz vagy a liberális párthoz tartozunk-e. Feltűnt egy civil is köztük, aki a Nemzeti Megmentési Front aranyrózsáját viselte a hajtókáján. Körbevettek minket körülbelül húszan, és nem akartak elengedni, ekkor kértük, hogy vigyenek minket a rendőrségre. Nem tették meg, holott néhány száz méterre lett volna. Visszavittek minket a térre,gondolom le akartak vinni az aluljáróba, ahol a legtöbb hasonlóan elfogott embert megverték. Nem akarták a kamerák előtt tenni. Elértünk a térre, és elkezdtek minket verni, botokkal, láncokkal, ököllel, sokuknál ilyen vastag, bányában használt kábel volt. A civilnek azt magyaráztam, hogy minden demokratikus országban mentelmi joga van a képviselőknek és különben sem követtünk el semmit, aztán egy idő után leálltak. Végül elvittek a rendőrséghez, de ekkor Lacit egy civil elkezdte verni, mint egy boxzsákot. A rendőrség előtt állt egy kordon zöld egyenruhában, és egy belügyi egység egy másik kordont alkotva kék egyenruhában. Bent pedig tisztek beszélgettek civilekkel. Nem nehéz kitalálni, kik is lehettek ezek. De se szó, se beszéd, minden kérdés nélkül verte a civil Zsigmond Lászlót. Én annyira emlékszem, hogy rákiáltottam, hogy ne üssék, hiszen nem csinált semmit, de ekkor valaki a tarkómra ütött hátulról egy csőféleséggel. Nem láttam pontosan mivel, lehetett gumi, vagy kábel is, hiszen arra emlékszem csak, hogy előre csapódott az ütés, én meg elszédültem, majdnem elestem. Ezután bevittek minket a rendőrségre, ott megengedték, hogy megmosakodjunk, kértük, hogy jöjjön oda a legmagasabb rangú tisztviselő. Egy hete voltunk parlamenti képviselők, az Athene Pallas Hotelben voltunk elszállásolva, kértük, hogy a rendőrségről kísérjenek vissza, ezt meg is tették. Szóltunk Domokos Gézának, aki a parlamentben emelte fel a hangját, sérelmezte, hogy bántalmaztak minket, erre egy Mircea Constantin nevű FSN-s képviselő felállt, és elmondta, hogy nagyon helyes, hogy megvertek minket, mert utcai harcba keveredtünk” -meséli el a történetét Szilágyi Zsolt.
“A következő években részt vettem a megemlékezésen, amelyet a diákszervezet tartott az Egyetem-téren. Két évre rá találkoztam egy lánnyal, mellettem térdelt egy gyertyával, elmondta, hogy eltűnt a bátyja. Úgy tűntek el emberek, hogy a családjuk sem bukkant a nyomukra, Nem tudom a pontos statisztikákat, mindenesetre a jilavai börtönbe több százakat vittek be, és azt is tudom, hogy a bányászoknak szabad rablást engedtek a csencselőkkel szemben, beengedték őket a Ferentariba (főként romák által lakott negyed Bukarestben - szerk.) Volt tehát egy etnikai pogrom része is a történetnek, de nyilván a fő irány az értelmiség megtörése volt. Mi már előzőleg is láttuk az Egyetem-téri tüntetések hangulatát, hiszen ifjúsági szervezet vezetőként jártunk korábban többször Bukarestben. A bányászjárás időszakában a tüntetés már kifulladóban volt, néhány száz ember volt még csak ott, sátrakban, hippi kommunákban. A választások eredményét senki nem kérdőjelezte meg, habár komoly csalások voltak, a tüntetés kifulladóban volt, nem lett volna semmi szükség még oszlatásra sem” - ecseteli Szilágyi.
Szerinte harminc év után a legszomorúbb, hogy az akkori áldozatokat nem kárpótolták, azokat, akik súlyos atrocitásokat szenvedtek el, szétverték a házukat, vagy súlyosan károsodott az egészségük. Az egész eseménysor nemcsak a mostani, hanem az akkori jogrend szerint is emberiesség elleni bűntett a politikus szerint, és ennek nincs elévülési ideje, és nem vizsgálták ki. “Ez bizonyítja, hogy a hatalom megtartásáért szinte bármilyen határt átléphet egy politikai uralmi csoport. Volt néhány évig tiltakozás, de aztán ma már az emberek nagy része legyint egyet, és azt mondja, hogy ez így van Romániában. Ezt a szociológia patologikus szocializációnak nevezi. A mai napig élnek, és lehet, hogy funkcióban is vannak azok, akik szervezték a pogromokat. A román állam, függetlenül attól hogy milyen politikai színezetű vezetés uralja, nem tett semmi érdemlegeset, hogy ezt kivizsgálja, ez az állam legitimitását kérdőjelezi meg, ahogyan a restitúció felemás volta is. Az államot azért hozták létre emberek, hogy megvédje a tulajdonukat, és rendet tartson. Ha nem védi meg a polgárait, azok tulajdonát, akkor az állam legitimitása kérdőjeleződik meg. Másrészt ez a harminc év az egykori Securitate által dominált tranzíció volt. ‘89 decembere, ‘90 márciusa és ‘90 júniusa egy kaptafára volt húzva. Előbb a terroristáktól, majd a magyaroktól, aztán az úgynevezett golánoktól kellett megvédeni az országot. A TVR1 olyan tudósításokat közölt, amelyektől ma is elborzadok. Előbb-utóbb Romániában is el fog jönni az idő, amikor az elkövetők egy részét legalább bíróság elé viszik, akkor lesz ennek egy szimbolikája, de nem több” - véli.
Eckstein-Kovács Péter éppen csak megúszta
“Frissen megválasztott képviselőházi tag voltam, s mint ilyen, Bukarestben voltam, habár a képviselőház még nem ült össze akkor. Az Ambasador Szállóban voltunk bekvártélyozva és 14.-én hajnalban tankmotorra emlékeztető hangra ébredtünk a feleségemmel. Kimentünk az erkélyre. Félelmetes volt a látvány, jöttek a bányászok, kezükben különféle harci eszközök voltak, fejükön égett a bányászlámpa, és rengetegen voltak. Ez volt az első találkozás” - meséli a volt RMDSZ-es politikus.
“14.-e vagy 15.-e volt, elmentünk a Bukarestben élő unokabátyám meglátogatni. Busszal mentünk vissza a szállodába, s valahogy úgy történt, hogy mindenki leszállt már, és ekkor szálltak fel a bányászok, és felszólítottak, hogy igazoljam magam. Már akkor is ellenálló típus voltam, mondtam, hogy ők nem egy arra hivatott szerv, és megtagadtam. Akkor az egyik illető, akinél volt egy bot, felém ütött. Paraszthajszálon múlott, de végül megfélemlítésből a fejem mellé ütött egy bottal, egy faszékre. Ezután hajlandó voltam egy szimpatikusabb bányásszal menni. Leszálltunk egy úttorlasznál, és ott egy rendőrnek igazoltam magam. Volt még néhány dolog, de ezek voltak a jellegzetesebb emlékeim” mondja Eckstein-Kovács Péter.
Eckstein úgy véli, a bányászjárás visszavetett dolgokat. Nem telt el sok idő a vásárhelyi események és a bukarestiek között. Azt a szimpátiatartalékot, amelyet Románia a nemzetközi közösség felé felhalmozott, ez a két esemény jó időre lerombolta.
A bányászjárás pontosabb körülményeiért ajánljuk az olvasóknak a kapcsolódó cikkeket, amelyek alább megtalálhatóak.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ItthonRSS
Csúszópénzért elnézte a szabálytalanságokat és nem zárt be cégeket az Adócsalás Elleni Főigazgatóság két ellenőre
Itt a vége: felmondott a Transindex teljes szerkesztősége
Eljött az a pillanat, amikor magunkról adunk hírt nektek, és ráadásul sokunknak ez lesz az utolsó is, amit a Transindex felületére írunk. Ma reggel, huszonhárom évnyi működés után felállt a Transindex teljes szerkesztő csapata.
Benyújtották a gyermekeket a homoszexualitást népszerűsítő tartalmaktól „megvédő” RMDSZ-tervezetet
A gyermekvédelmi törvényt módosító javaslatot a "genderideológia nyugati térnyerésével" indokolják.
A fejlesztési minisztérium többlettámogatást ad a távfűtést működtető önkormányzatoknak
