Mit jelent a jelenlét egy szegregátumban? - a Máltai Szeretetszolgálat munkatársát kérdeztük
Horváth-Kovács Szilárd
2021. november 03. 11:05, utolsó frissítés: 2021. november 04. 12:36
Pünkösti Zsolttal, a szervezet munkatársával beszélgettünk a roma integráció kihívásairól, a szervezet jelenlét szemléletéről és módszeréről.
Megkerestük a Máltai Szeretetszolgálat projektmenedzser szociális munkását, Pünkösti Zsoltot, akit a szervezet szemléletmódjáról és annak gyakorlati vonatkozásairól kérdeztük.
A konferencián tartott előadásában hangsúlyozta a jelenlét fogalmát, ami jelent egy sajátos módszertant, de egy átfogó szemléletmódot is, amelynek keretében segítségnyújtás, felzárkóztatás és szemléletformálás történik. Mit jelent a jelenlét, mint szemlélet?
- A jelenlét, mint szemlélet egyrészt jelent egy konkrét, fizikai jelenlétet egy szegregált közösségben: tényleg ott vagyunk a helyszínen. Másrészt azt is jelenti, hogy mi emberekkel próbálunk dolgozni, az ott élő személyek szükségletei alapján tervezzük a minél inkább személyre szabott beavatkozást. Azzal együtt, hogy nyilvánvalóan tartunk problémafelmérést, nem a problémákat tartjuk szem előtt, hanem az embereket: az ő szükségleteikre, igényeikre figyelünk, az ő ritmusuk az irányadó a haladásban, velük együtt, az ő aktív részvételükkel dolgozunk, és első sorban az ő erőforrásaikat igyekszünk mozgósítani, bármilyen kevés is legyen az.
Az is lényeges, hogy bizonyos értelemben „semmit nem adunk ingyen”. A jelenlét módszertanának szerves része, hogy van egy jelenlét-pontunk, és már ennek a kialakításában bevonjuk a közösséget, például az ott élő gyerekekkel együtt díszítjük ki, vagy a felnőtteket bevonjuk a közvetlen környezet takarításába, közösen virágokat ültetünk. De azt is jelenti, hogy ha ők megfogalmazzák, hogy nagy a szemét a telepen, akkor mi vállaljuk, hogy elintézzük a szemétszállító vállalattal, hogy hozzanak egy konténert, szemeteszsákokat is biztosítunk, viszont a szemetet közösen szedjük össze az ott élő emberekkel. Vagy ha valakinél probléma van a „házzal” – amit valójában nem lehet háznak nevezni, legfeljebb lakóalkalmatosságnak –, már veszélyes az ott lakókra nézve, felújításra, kiegészítésre szorul, akkor mi vállaljuk, hogy biztosítunk építőanyagot, de a helyi emberekkel közösen végezzük el a munkát.
A szervezet jelenleg mely megyékben van jelen?
- Szatmár, Bihar, Kovászna, Hargita, illetve délen Argeș megyében van jelenlét pontunk.
Említette a jelenlét-pontot, ahol ott vannak a helyszínen. Vázoljuk fel ennek a konkrét folyamatát, hogy jön létre egy ilyen hely, hogyan működik gyakorlatban a programjuk.
- Úgy kell elképzelni, hogy a figyelmünkbe kerül egy szegregátum, ami gyakorlatilag a társadalomból kiszorult, a társadalom szélére került emberi közösség telephelye. Ezek a közösségek jellegzetesen többségében roma emberekből állnak, azzal együtt, hogy vannak olyan „roma telepek”, ahol közel egyenlő arányban vannak a roma és a nem roma emberek.
Ezt követi a „hátizsákos üzemmód”, ami tényleg annyit jelent, hogy a kollégákkal megérkezünk egy telepre, és egyszerűen elkezdünk járkálni, beszélgetni az emberekkel.
Közvetlenül ezt megelőzi egy adminisztratív előkészítési fázis, amikor a helyi önkormányzatokkal, a közösség véleményformálóival, cégekkel felvesszük a kapcsolatot. Ezen keresztül kapunk egy képet arról, hogy a tágabb környezet szerint mi a telep gondja, miért történt szegregáció. Szintén alapvető, hogy az önkormányzat tudjon arról, hogy mi ott leszünk, és partner legyen. Sajnos volt olyan eset, amikor az önkormányzat nem bizonyult partnernek és ezért nem tudtunk jelenlét-pontot létrehozni.
Ez mit jelent? Egyszerűen nem akarták támogatni a beavatkozást, vagy egyenesen rossz szemmel nézték a jelenlétüket?
- Nem feltétlenül a támogatásról van szó, mert első körben annyi támogatást kérünk, hogy fogadják el a jelenlétünket, fogadjanak be minket, és esetleg annyival járuljanak hozzá, hogy kapjunk egy kis földdarabot, vagy egy ingatlant, ahol jelenlét-pontot alakíthatunk, ami lehet konténeres központ, vagy egy épület. De nem erről van szó, és mindeddig egyetlen egyszer fordult elő, hogy az önkormányzat azt mondta, hogy inkább ne menjünk, ne avatkozzunk be – persze ezt diplomatikusan közölték, de értettük, hogy nem vagyunk szívesen látva a részükről.
Folytassuk: „hátizsákosan” megjelennek a szegregátumban, bejárják, beszélgetnek az ott élőkkel.
- Első körben tényleg ennyi történik, amin keresztül kapcsolatokat építünk. Amikor a kapcsolatépítés jól halad – ez a fázis tarthat két hónaptól, akár egy fél évig is –, lassan elkezdjük kialakítani a jelenlét-pontot, ami lehet ingatlan, de több helyen konténer-egységünk van.
Úgy értesültünk, hogy a szegregált közösségek bizalmatlanok. Mi erről a tapasztalatuk, hogyan nyerik el a közösség bizalmát?
- Erről csak pozitív tapasztalataink vannak, eddig sehol sem volt gondunk. Kollégákkal már jártunk be olyan szegregált telepeket is, amiről a közvélemény nemhogy úgy látta, hogy bizalmatlanok, de azt mondták, hogy „legettósodtak”, olyan hely, ahova már „se a mentő, se a rendőrség nem megy be”. Külső szempontból lehet, hogy így nézet ki: de mi bejártuk, beszélgettünk az ott élőkkel, játszottunk az ottani gyerekekkel. Itt jön be a tevékenységünk szeretetszolgálati jellege és a jelenlét szemléletmód vonatkozása, hogy mi tényleg egyszerű emberekként megyünk oda, beszélgetni velük, egyszerűen csak rákérdezünk, hogy vannak, milyen napjuk van. Banálisan egyszerű és emberi a belépés. Nem megyünk nagy szavakkal, nem hirdetjük, hogy „mi vagyunk a megmentősereg”, nem viszünk egy kamionnyi ruhát, soha nem megyünk egyszerre sokan. Sokan nem hiszik el, de tényleg azzal indul, hogy közülünk néhány szakember, egyszerűen mint ember elmegy és beszélget az ott élő emberekkel. Volt olyan, hogy egyik helyen éppen fát vágtak, és beálltunk segíteni nekik, vagy éppen takarítottak, és segítettünk szemetet szedni.
De kulcsmozzanat a gyerekekkel való foglalkozás, ez nagyon hamar elindul, gyakorlatilag a „hátizsákos üzemmódban” már jelen van. Játszunk a gyerekekkel, beszélgetünk velük, odafigyelünk rájuk, amint lesz jelenlét-pont, segítünk a tanulásban, az iskolai dolgaikban, játékos műhelyeket szervezünk.
Tehát a beszélgetéseken és a gyerekekkel való munkán keresztül válik nyitottá a közösség.
- Igen, így van. A szegregátumokban, illetve a roma közösségeknél a család nagyon-nagyon fontos pont, így a beavatkozásnak a kulcsa a gyerekekre való odafigyelés és a velük való foglalkozás. Ezzel leépül a bizalmatlansági fal, mert látják és tapasztalják, hogy mi tényleg azért vagyunk jelen, hogy segítsünk a gyerekeknek, tényleg odafigyelünk rájuk. Itt is érvényesül az az elv, hogy személyre szabott segítségnyújtás történik, ha egy gyereknek az írás-olvasással van gondja, akkor azzal foglalkozunk, de az is lényeges, hogy nem csak formai segítséget nyújtunk – iskola, oktatás – hanem tényleg játszunk a gyerekekkel, és ezen keresztül valósul meg a fejlesztő foglalkozás. Későbbi mozzanatokban más hangsúlyokat is beviszünk, de van olyan közösség, ahol lovagolni tanítjuk a gyerekeket, van ahol táncolni, van ahol hangszereken játszanak, mert igyekszünk minél több fejlesztő foglalkozást elvinni nekik. Nyilván itt sok minden függ az adott közösségtől, a lehetőségektől, vagy attól, hogy éppen hol van a telephely. Mert egy távoli, eldugottabb településre nagyon nehéz mondjuk egy zenetanárt, vagy táncoktatót bevinni, de játszva kézműves foglalkozásokat ott is lehet tartani.
Így épül a rendszer, nyitottan, személyre szabottan, és gyakorlatilag a közösség igényei és szükségletei viszik tovább a történetet, ezek határozzák meg az alkalmazott módszertant. Nincs egy előre kiszabott, jól körülírt útja annak, hogy mit kell csinálni.
De a cél meg van határozva.
- Nyilvánvalóan tudjuk, hogy hova akarunk elérni. Társadalmi felzárkóztatásról beszélünk, ami konkrétumokban azt jelenti, hogy a gyerekek járjanak iskolába, az embereknek legyen munkahelyük, megélhetésük, hosszabb távon pedig legyen megoldható a lakhatási kérdés is. Szintén személyre és közösségre szabottan megjelenik a folyamatban a prevenciós tevékenység: ha látjuk, hogy drog-problémák vannak, akkor azzal foglalkozunk, ha a kiskorúak anyává válása a gond, akkor azzal, ha a családon belüli erőszak, akkor azzal kapcsolatos megelőző programokat indítunk.
Az előadásában az is elhangzott, hogy egy ilyen sokoldalú, sokszínű, komplex beavatkozáshoz nem elég a Máltai Szeretetszolgálat. Mi kell még egy beavatkozás sikeréhez?
- Valóban egy komplex és rendszerszintű beavatkozásról van szó. Egyszerűen válaszolva: az önkormányzattal, az iskolával, és egyházzal való jó együttműködésre van szükség az első körben.
Az önkormányzatnak nagyon fontos szerepe van abban, hogy segítsen nekünk elérhetővé tenni a közszociális szolgáltatásokat. Többféle lehetőség lenne, de sok esetben a szociális támogatásra jogosultak nem tudnak írni-olvasni, hivatalos ügyeket intézni, így nehézkesen – vagy egyáltalán – nem férnek hozzá a szolgáltatásokhoz.
Mert van olyan önkormányzat, ahol viszonylag könnyen kiutalják a támogatást a jogosultaknak, de van olyan is, ahol időnként „bedobnak” egy-egy adag segélyt. Ami persze a teljes közösség dinamikáját felboríthatja. Kaptak valamit „ingyen”, ami egyáltalán nem segíti a közösségépítést és a felzárkóztatást. De hangsúlyoznám, hogy ez a gond, ez a jelenség nem a szegregátumokra jellemző, hanem minden emberi társadalmi közösségre igaz. Hogyha nekem valaki ingyen idead valamit, és azt üzeni, hogy „maradj nyugton, mert viszem neked a dolgokat”, akkor valószínű, hogy nekem ez „jól jön”, nem fogok felállni és tenni valamit. Ülök nyugodtan, és várok, elkényelmesedek. Így ez nem egy megoldási lehetőség, hanem egy probléma forrása lehet: a nem átgondolt támogatás nem segítség, nem fenntartható helyzetet eredményez. Ilyen esetekben is tudunk segíteni az önkormányzatnak és a közösségnek.
Az iskolával nyilván alapvető az együttműködés. Ott lehet megnézni, hogy a gyerekek mennyire járnak, mennyit hiányoznak, hogyan tanulnak, felmerül-e az iskolaelhagyás kérdése. Az iskolai helyzeten keresztül arról is képet kaphatunk, hogy hogyan haladunk a felzárkóztatási munkában. Olyan eset is volt, hogy a közösség igényét meghallgatva az iskolában sikerült elindítani egy Második esély programot, ahova 10-15 gyerek járt. Azzal is találkoztunk, hogy a gyerekek nem voltak a koruknak megfelelően beíratva az iskolába, akkor abban segítettünk, hogy 2-3 évvel nagyobbakat integráljunk az iskola elkezdésekor. Együttműködünk helyi pedagógusokkal, van amikor a teljes folyamatba besegítenek.
Lévén, hogy a Máltai Szeretetszolgálatról van szó több szempontból is fontos szerepe van az egyháznak is, igyekszünk a hitbéliséget is bevinni. Tudom, hogy ennek hallatán nagyon sokan arra gondolnak, hogy mindenféle hittérítés zajlik a tevékenységünk keretében, de nem erről van szó. Hanem olyasmiről, mint a tevékenység elején elhangzik egy fohász, vagy egy közösségi étkezés előtt egy hálaadás, egy ima. Ünnepekkor, vagy a számunkra fontos eseményeknél, például egy jelenlét-pont elkészültekor, ha például ez egy nyilvánosabb esemény, akkor oda is igyekszünk egy rövid hitbeli mozzanatot bevinni: egy áldás, közös ima.
Akár az önkormányzat, akár az iskolai intézmény kapcsán fel szokott merülni az intézményes rasszizmus kérdése. Szemléletileg a kirekesztő, megbélyegző attitűd nem sajátja a kereszténységnek, ám vannak értesüléseink arról, hogy adott esetben a helyi plébános foglya a rasszizmusnak vagy a kirekesztő sztereotípiákban élő attitűdnek. Ilyen helyzettel találkoztak?
- Őszintén elmondhatom, hogy ahol mi eddig dolgoztunk, nem találkoztunk ilyennel. Ahol eddig megfordultunk, nem szembesültünk ilyesmivel: az egyház mindenhol teljes nyitottságot tanúsított, és együttműködött. Tehát ilyenfajta rasszizmust, elutasítást, kirekesztő attitűdöt nem tapasztaltunk.
Az valóban megtörténik, hogy a különböző helyi egyházak eltérően viszonyulnak a kérdéshez, van olyan helyzet, ahol nem akarnak feltétlenül túl sok tevékenységbe belefolyni, változatos, hogy ki mennyire akar a közösségi életben részt venni. De ha elhívjuk őket egy misére, egy-egy lelki pillanatra, akkor nagy szeretettel jönnek a plébánosok, olyannal nem találkoztunk, hogy elutasították volna ezt, mert az érintett emberek romák, vagy mert szegregátumról van szó.
Az előadásában kiemelte, hogy a jelenlét szemléletnek fontos szerepe van a szemléletformálásban: a szegregátumban élők irányába mit jelent a ez?
- Egyrészt szemléletformálás annak az elvnek az érvényesítése, amit úgy neveztem meg a beszélgetés elején, hogy „nincs ingyen semmi”. Mi megyünk, segítünk, behozunk dolgokat, de a közösségnek, az embereknek ezért valamit tennie kell. Ez értelemszerűen nem öncélú elvárásokat jelent részünkről, és ez az elv a fenntarthatóság érdekében szükséges: ezen keresztül ők valamit belátnak, megértenek, hogy például a világ rendjéhez tartozik, hogy ha valamire szükségem van, akkor azért erőfeszítést teszek. Ugyanakkor példát is mutatunk, mert mikor megbeszéljük velük, hogy nekik mire van szükségük, elmondjuk, hogy mi hogyan-mivel tudunk segíteni, és ebben nekik mi lenne a szerepük, mi az ő dolguk. Ekkor mi egy vállalást teszünk, ígérünk valamit. Ezt minden alkalommal teljesítjük, és sosem vállalunk, ígérünk olyant, amit nem tudunk teljesíteni. Ezen keresztül is szemléletformálás történik, hiszen megmutatjuk, hogy lehet bízni az emberekben, lehet bízni bennünk.
Két dolog jutott eszembe, az egyik a képessé tevés, a tehetetlenségérzetből való kimozdítás, a másik a felelősségtudat kialakítása. Erről van szó? Pontosabban: a szemléletformálás ebben az értelemben felfogható egy átfogó szociálpedagógiának?
- Igen, így van, erről van szó, sőt: egy nagyon erős szociálpedagógiáról beszélhetünk, ami a gyerekeket és a felnőtteket egyaránt érinti. Ilyen elveken keresztül igyekszünk egy helyesebb szemléletet formálni, mert sok gond abból ered, hogy a dolgok rosszul vannak beágyazódva. Amiről sok esetben nem is a közösség tehet, hanem adott esetben az intézményi rendszer. Sok esetben a rosszul működő támogatásrendszer miatt (aminek nincs eredménye és nem fenntartható) kialakul egy olyan szemlélet, ami miatt az emberek odáig sem jutnak el, hogy megfogalmazzák az igényt a változtatásra. Mert sokaknak ez így jó, és kényelmes: kitöltött papírokért cserében, minden további nélkül kapják a szociális juttatásokat. Gyakorlatilag egy ellentmondásos helyzet az eredmény: az emberek úgymond „belekényelmesednek a nyomorba”, ahol minden megakad.
Az önök jelenlétén keresztül viszont igény támad a változtatásra: így a szemléletformálás egy jövőkép megteremtését, kiformálását segíti elő.
- Nélkülözhetetlen a jövőkép megteremtése ebben a munkában. Korábban hangsúlyoztam a gyerekekkel való foglalkozás fontosságát: egy jobb jövő lehetőségének a kulcsa a gyerek. Említettem a játékokat, a készségfejelsztéseket, az iskolai felzárkóztatást, de ezen felül ténylegesen is megjelenik a jövőképformálás. Gyakran hívunk például szakembereket, építészeket, kőműveseket, fodrászokat, különböző szakterületek munkásait, hogy megmutassuk, hogy a jövőben milyen lehetőségeik lehetnek. Így felmerül a szakiskolai, de nyilván az egyetemi képzettség lehetősége is. De az is előfordul, hogy orvosokat, egészségügyi szakembereket hívunk meg a közösségbe, ahol akár elsősegélynyújtásról és egészségügyi kérdéseket beszélünk meg - ez is a szemléletformálás része, és a jövőképre irányul. Mint ahogyan az is, hogy gyakran beszélünk velük a családfenntartásról, vagy arról, hogy mit jelent kifizetni a számlákat, miért fontos egy stabil munkahely, mit jelent, ha egy családnak stabil bevételei vannak, mi egy háztartási költségvetés, hogyan lehet beosztani a pénzt, hogyan lehet fenntartani egy lakást. Mert kívülről ezek nekünk normális dolgoknak tűnnek, de ezeket mi is mind megtanultuk: nekik nem volt erre lehetőségük.
Ez egy nagyon hosszú, és bizonyos értelemben transzgenerációs folyamat, nincsenek látványos eredmények.
- Biztos, hogy nincsenek látványos és gyors eredmények, sőt ami van, az sem látható a széles nagyközönség számára. Valóban hosszú folyamat, a beavatkozás kifutása 5-10, de lehet, hogy 10-15 év. Legalább annyi, mert 15 év után sem lehet elengedni teljesen az emberek kezét.
Részben éppen azért mert transzgenerációs vonatkozások vannak. Ismét a gyerekekkel való munkát kell említsem, ugyanis tinédzser korig a fiatalokkal még lehet hosszú távú, releváns, reális és fenntartható változásokat elérni. A felnőttek esetében inkább egy szinten tartást lehet reálisan elérni. És ez a vonatkozás nem abból adódik, hogy szegregátumban élő emberekről van szó, hanem fejlődéspszichológiai sajátosság: 25-30-40 éves korban már nagyon nehéz alapvető dolgokat megváltoztatni. Ekkor már akármit mondok neki, el fogja hinni, bólogatni fog, együttműködik, elismeri a dolgokat, de az esetek többségében nem lesz jelentős változás. De a lecsúszást ekkor is meg lehet akadályozni. Mégis a felnőttekkel való munkában a legnagyobb pozitívum az, hogy belátja, nem szükségszerű, hogy a gyereke is ebbe a helyzetbe nőjön bele, megérti miért fontos az, hogy a gyereke oktatásban részesüljön, fejlődjön, egyre fontosabbá válik neki, hogy a gyereke elvégezze a 12 osztályt, szakképzett legyen, elismeri és támogatja a gyereke jövőjét.
A többségi közösség irányában hogyan hat a szemléletformálás? És mi ebben a sajtó feladata és felelőssége?
- Nagyon sok előítélet van és keletkezik: 'cigányok, akik csak kapják a szociális segélyt, nem dolgoznak, lusták, büdösek és nem is akarnak ezen változtatni'. Tőlünk ezek alapján számonkérik, hogy miért segítjük őket, mert „nem érdemlik meg”. Ha ezt a hozzáállást külső szemmel nézem, akkor valahol még érthető is, hogy ilyen kép alakul ki: bizonyos tömegkommunikációs csatornákon egy egyszerű halandó ember, akinek nincs köze a szociális szférához, ezekkel az árnyalatlan, sztereotip információkkal találkozik. S mindenki abból dolgozik, amije van.
Amikor kissé megnyitjuk a közösség kapuját a többségi társadalom felé, akkor nagyon fontos feladata és felelőssége lenne a sajtónak: elemien fontos, hogy helyesen, árnyaltan, kontextuálisan kommunikáljon, tényleg azt mutassa be, ami a valóság –. Úgymond 'pártatlanul', ami alatt azt értem, hogy ne a többségi társadalomban élő sztereotip értelmezési keretet használja, és ne értelmezze a helyzetet. Működjön együtt a szociális munkásokkal, kérdezze meg a szakembereket, hogy mi az általa látottaknak a valódi kontextusa, az értelmezést, a keretezést engedje át annak, aki ért a témához, és úgy tájékoztassa a széles nyilvánosságot.
Hosszú távú folyamat, hogy a többségi közösség megértse a szegregátumban élő embereket, és a hozzáállások változóak. Volt már eset, hogy mikor bepillantást nyertek mindebbe, akkor jöttek és önkéntesen segítettek, volt aki támogatni kezdett. Sok felismeréssel és megdöbbent rácsodálkozással találkoztunk, hogy mit is jelent a mélyszegénységben élni. „Nem is gondoltam azt, hogy ez így néz ki” – mondják. Egy ételcsomag osztás alkalmával, egy ismerősöm jelezte, hogy ő ezt nem érti, számára felfoghatatlan, hogy „nincs mit egyenek”. Mert mi történik akkor, amikor tényleg nincs amit egyenek? Elképzelhetetlen volt számára, hogy vannak közösségek ahol emberek és gyerekek szó szerint éheznek, és egy gyerek egész nap legfeljebb egy kenyérdarabot tud megenni, mert nincs több, nincs más. „Ez tényleg ilyen?” – kérdezte elfehéredve, mert ő ezt sosem hitte, mindig azt gondolta, hogy ez azért túlzás. De nem túlzás, ez tényleg ilyen, Romániában rengeteg gyerek éhezik, mert szó szerint nincs mit enni, nincs valóban tápláló élelmiszer.
Utolsó kérdés: Ön hogy került mindehhez közel?
- Első lépésben máltás önkéntes voltam, aztán tanultam, végül szekképzett máltás alkalmazott lettem. Ami igazából engem megérintett és megérint az a szeretetszolgálat része.
Azért csinálom, mert embereket látok. Gyerekeket, akik borzalmas körülmények között kénytelenek élni, akik az égvilágon semmiért nem hibásak abban, hogy ilyen helyzetbe születtek bele. Miattuk, az ott élő emberekért csinálom.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetője, Imre atya mondta, hogy mi, szeretetszolgáltatosok azért vagyunk többek a segítségnyújtásnál, mert nem fentről adunk, nem csak lenyújtunk nekik valami alamizsnát. Mi letérdelünk a porba, a koszba, a mocsokba az emberek mellé, és egy segítő jobbot nyújtunk nekik.
Nagyon ritkán merjük kimondani, mert iszonyatos felelősség, de mi emberi sorsokra vagyunk hatással. Nap mint nap azért dolgozunk, hogy a gyerekek ne éhezzenek, legyen egy födél az emberek feje fölött, legyen munkahely, megélhetés – legyen jövője az embernek.
Mert ez minden embernek születéstől fogva jár. És pont. Nem számít egy ember bőrszíne, etnikuma, kinézete, hogy hol van, mit csinál, merre jár. Ez mindenkinek jár, ez az emberi méltóság alap- és lételeme. Sok helyen mi, a máltaisok vagyunk az egyetlenek, akik bemegyünk a szegregátumba, hogy megkérdezzük: „Ma hogy tetszik lenni? Tudok valamiben segíteni? Tessék mondani, mert itt vagyok, hallgatom, figyelek.” Ez a jelenlét.
Ez a folyamat lényege szerint nem más, mint a szeretet rehabilitációja.
Nyitókép és fotók: Máltai Szeretetszolgálat
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ItthonRSS
Csúszópénzért elnézte a szabálytalanságokat és nem zárt be cégeket az Adócsalás Elleni Főigazgatóság két ellenőre
Itt a vége: felmondott a Transindex teljes szerkesztősége
Eljött az a pillanat, amikor magunkról adunk hírt nektek, és ráadásul sokunknak ez lesz az utolsó is, amit a Transindex felületére írunk. Ma reggel, huszonhárom évnyi működés után felállt a Transindex teljes szerkesztő csapata.
Benyújtották a gyermekeket a homoszexualitást népszerűsítő tartalmaktól „megvédő” RMDSZ-tervezetet
A gyermekvédelmi törvényt módosító javaslatot a "genderideológia nyugati térnyerésével" indokolják.
A fejlesztési minisztérium többlettámogatást ad a távfűtést működtető önkormányzatoknak
