Közös kormányülés: kétes értékű dicséretek
szerk. 2005. október 21. 11:32, utolsó frissítés: 11:26"Érdekes, az Iliescu által 10 évvel ezelőtt javasolt, akkor elutasított francia-német modellt ma mennyire könnyedén felkarolják"
ELKÉSETT FORMAGAZDAGSÁG
Bakk Miklós, a Krónika főmunkatársa
A közös kormányülésen elfogadott határozatok, miközben kétségtelenül jelentősek, mind olyan természetűek, amelyek az együttműködés eddig létrehozott kereteiben, az alapszerződés szellemében – így például a létrehozott, de nem működtetett kormányközi bizottságokban – rég elfogadhatóak lettek volna.
Most is bebizonyosodott: az együttműködés tekintetében több a forma, mint a tartalom. A "formagazdagság", a létrehozott keretek mellett jóval kevesebb politikai akarat volt; ezt a rég megkezdett, de későn megvalósított "projektek" elég nagy számán mérhetjük le (csíkszeredai konzulátus, Gozsdu-udvar stb.)
Érdekes, hogy a Ion Iliescu által
tíz évvel ezelőtt javasolt, és az akkori erdélyi magyar közszereplők által meglehetős egyöntetűséggel elutasított francia-német megbékélési modellt ma mennyire könnyedén felkarolják mind a román, mind a magyar politikai vezetők, Markó Bélával együtt, s hogy ezt – úgy tűnik – reakciók nélkül fogadja a közvélemény, holott akkor számos vitairat, tanulmány, polemikus cikk született arról, hogy ez a modell nem alkalmas a román-magyar "probléma" megoldására, mert abban nem egy "általános" államközi válságról van szó, hanem az erdélyi magyarság státusának a rendezetlenségéről.
Ma, érdekes módon, ez már nem tűnik
ennyire egyértelműnek a magyar közvéleményben, és ennek az oka, véleményem szerint, az európai integrációs folyamat. Az uniós várakozások, az ahhoz fűződő várakozások és remények egy általános integrációs és modernizációs problematikába mosták bele az alapproblémát, amely azonban az uniós tagság feltételrendszere mellett továbbra is fennmarad, vagyis marad a következő: a két állam közötti viszony megnyugtató rendezése nem lehetséges az erdélyi magyarság közjogi helyzetének (közösségi státusának) rendezése nélkül.
Erre vonatkozóan viszont még minimálkonszenzus sincs, csak kényszerlépések, felemás, több oldalról is megkérdőjelezett,
megoldás-kezdeményezések.
Az is felvethető, hogy a román-magyar alapszerződés a két ország uniós tagságával tartalmilag jelentős mértékben kiürül (célja ugyanis az volt, hogy "segítse" a két ország uniós integrációját), tehát valamilyen formában előbb-utóbb ismét politikai kérdés lesz, hogy mire kell a két országnak alapoznia együttműködését.
Hogy mi késztette Gyurcsányt, Tăriceanut és Markót arra, hogy együttműködésük modelljéül mégis a vitatott – sokak szerint erdélyi magyarok kérdését megoldatlanul hagyó – francia-német mintát tekintsék, annak legalább két oka van.
Az egyik: most, Románia EU-csatlakozása és az ország számára oly fontos országjelentés vitái előtt európai márkanevet kell adni annak a román-magyar kapcsolatrendszernek, amely az európai közvélemény számára zavaros, áttekinthetetlen és értelmezhetetlen módon rejti magában mind a sikeres kiegyezés, mind a váratlan elmérgesedés esélyét.
A másik ok egyenesen paradox:
a modell nevesítésre valójában azért van szükség, mert román-magyar "modell" tulajdonképpen – nincs is. A tegnapi közös kormányülés három három főszereplőjének ugyanis vagy nincs, vagy meglehetősen eltérő elképzelése van arról, mi is "a probléma" a két ország kapcsolatában, és hogyan kell azt megoldani.
Így válik el a modell és modell neve egymástól, így lesznek különböző valóságokká. A modell neve azoknak az eredményeknek a csomagolása, amelyeknek rég meg kellett volna már születniük, közös kormányülés nélkül is, a román-magyar alapszerződés szellemében és az általa létrehozott, de nem működtetett mechanizmusok – például a közös kormánybizottságok – segédletével.
A modell maga pedig az a hiányzó forma, amelyet most már új körülmények közt kell megtalálni a két ország viszonyában, akkor, amikor immár mindkettő tagja az Európai Uniónak. A kérdés csupán az: e modell megtalálásában jut-e még szerep, s mekkora az erdélyi magyarságnak? Szól-e majd az őróla, vagy marad a modell az, ami most, a tegnap volt: márkanév két korszak határán. (az írás rövidebb változata megjelent a Krónika október 21.-i számában)
____________________
A GESZTUSOKON TÚL
Magyar Hírlap–álláspont
Azt már önmagában örömteli jelnek lehet tekinteni, hogy az első közös román–magyar kormányülés idején éppen Juhász Ferencnek kellett itthon helyettesítenie Gyurcsány Ferencet, amit úgy is értelmezhetünk, hogy a védelmi miniszterre volt a legkevésbé szükség Bukarestben. Ez jó, s majdnem akkora jelképértékkel bír, mint az, hogy a két kabinet közös tanácskozást tartott.
Márpedig az sem kicsi.
Lehet ugyanis ezt az eseményt – például tipikus közép- és főleg kelet-európai reflexek által vezérelten – fenntartásokkal kezelni, s pusztán demonstratív gesztusnak tekinteni, ám még ha nem is lenne másról szó, jelentősége akkor sem elhanyagolható. Akadt például nyugat-európai lap, amely már a találkozó előtt lelkesedett, a francia–német megbékélés modelljét emlegetve.
S noha Románia és Magyarország nyilván nem ott tart most, mint Párizs és Bonn 1963-ban, attól még sokan gondolhatják ezt így – főként tőlünk nyugatabbra, de még a két országban is. Ha pedig a sztereotípiák felszámolásához szimbolikus lépések kellenek, akkor legyenek. Innen kezdve az, hogy a tegnapi megbeszélésen tizenöt dokumentumot írtak alá, már csak hab a tortán, noha nem mellékes, állítólag ennyit nem sikerült jó fél évtized alatt sem összehozni,
ami azért kétes értékű dicséret.
Ahhoz viszont, hogy a két ország lakossága – s nem csak kormányai – között egyszer ténylegesen kiegyensúlyozott viszonyról beszélhessünk, a látványos eredményeket produkáló tanácskozások hasznos eszközök, de távolról sem elégségesek.
Miként fontos momentum a főkonzulátusok megnyitása körüli huzavona lezárása, vagy akár a Romániában régóta sürgetett Gozsdu-alapítvány sorsának rendezése is, ám az igazi közeledést csakis a mindennapokban érzékelhető eredményekkel járó megállapodások hozhatják.
Határátkelőket kell nyitni, utakat építeni, vegyes vállalatok létrejöttét kell támogatni, regionális programokat indítani. A szándék állítólag megvan, de a helyzet az, hogy ez szavakban megvolt már eddig is.
Ha a tegnapi premier után történik bármilyen előrelépés, amíg a két kormány legközelebb összeül, akkor rendben van. Ha nem, s egy év múlva csupán újabb fogadkozások hangzanak majd el arról, hogy most biztos megcsinálják, akkor már a látványosnak szánt gesztusok sem lesznek annyira meggyőzők. (a Magyar Hírlap mai szerkesztőségi kommentárja)
____________________
MIÉRT NE?
Kis Tibor, a Népszabadság publicistája
Ritkán adódtak eddig emelkedett pillanatok a magyar-román kapcsolatok történetében; a tegnapi közös kormányülés mindenképpen ezek közé sorolható. Nem lebecsülendő a tanácskozás konkrét hozadéka sem, főleg a polgárok napi kapcsolattartását illetően.
Ennél fontosabbnak látszik azonban az esemény gesztusértéke – befelé is, Európa irányába is. Ami most Bukarestben történt, masszív jelzésnek tekinthető: a két adott kormány az európai normák, játékszabályok között képzeli el a sokszor vitákkal, adott esetben érdekütközésekkel is megtűzdelt kétoldalú viszony jövőjét. A találkozó felér ennek nyilvános deklarálásával; ezért aztán akár fontos pillanatnak is mondható európai nézőpontból. Mutatja, hogy milyen messze jutott a két szomszédos állam a bizalomépítésben – és ez nyilvánvalóan nem ment volna
az európai gondolat térhódítása nélkül.
Ez annál is örvendetesebb, mert hiszen a szóban forgó politikai közeg pontosan tisztában van a kiinduló helyzettel. Azzal például, hogy a magyar és a román – sorsközösség ide vagy oda – éppúgy egymás ősellenségének számít, mint például a német és a francia nemzet Európa nyugati felén. És még az sem állítható, hogy pusztán csak valamilyen irracionális fóbia, történelmi fátum okán.
Valójában e többnyire látens, de olykor nyílt konfliktusok láncolata adta a múlt században a kétoldalú kapcsolatrendszer gerincét. Az elmúlt évtizedekben állandósult rossz szomszédi viszony ugyanis részben tényleg valóságos nemzeti érdekellentéteken alapult. Mindkét náció követett el a másikkal szemben bűnöket (ezek bevallása részben még várat magára) – e tény mélyen beleivódott az egymást váltó generációk lelkébe.
A románok általában revizionizmust gyanítottak
a magyar külpolitikai lépések mögött, az erdélyi magyarság emancipációs törekvéseiben pedig szeparatizmust. Magyar részről pedig megalakulása óta elrománosítási törekvésekkel, erőszakos asszimilációval vádolták a román államot. Erdély állandó hivatkozási és tájékozódási pont lett mindkét ország közvéleménye, főleg értelmisége számára. Európa szemében viszont a magyar-román viszony iskolapélda volt a közép-európai reménytelen és kisstílű nacionalizmusokra.
Ebben talán már indokolt a múlt idő használata, ami persze távolról sem jelenti azt, hogy máris ideális volna a kapcsolatok állapota. De mostanában azért ezt már összességében normális államközi viszonynak lehet látni és láttatni; ez magában hordozza akár még a stratégiai partnerség ígéretét is.
A magyar-román történelmi megbékélés
lehetősége az elmúlt csaknem kilenc évtizedben még soha nem volt olyan reális lehetőség, mint napjainkban, amikor a két ország közös európai útra lép. A közös távlatok a határ mindkét oldalán tudatosulnak – Románia jövőjét (mint a NATO-csatlakozás vagy az uniós tagság országgyűlési ratifikálása mutatta) a maga módján Magyarország is alakítja; mint ahogy keleti szomszédunk is a miénket. Ugyanakkor Bukarest tegnap is világossá tette: a hagyományos neuralgikus területeken – főként persze a romániai magyar közösség sorsát illetően –
a maga ütemében hajlandó haladni.
Magyarország – hacsak ez nem ütközik az európai joganyaggal – nyilván nem tehet mást, mint hogy ezt tudomásul veszi. Sokszor bebizonyosodott ugyanis, hogy nyomásgyakorlással, politikai zsarolással nemigen tud ez az ország valamit is elérni szomszédainál. Kész helyzet elé Romániát nem tudjuk állítani – de, még ha tudnánk is, az ilyen szándék hosszabb távon akkor is súlyosan visszaütne ránk.
Az érdekellentétek és konfliktusok feloldására kizárólag az egyenjogú partneri viszony adhat reményt. Szerencsére e kapcsolatrendszer mára odáig jutott, hogy akár az a merész kérdés is megkockáztatható már: miért ne lehetnénk egyszer jó szomszédok mi, magyarok és románok? Egyértelmű válasz persze erre még nincs – ésszerűbb alternatíva ezzel szemben azonban nem látszik a mai Európában. (a Népszabadság mai vezércikke)
A publicisztikákat szerkesztőségünk alcímezte
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ItthonRSS
Csúszópénzért elnézte a szabálytalanságokat és nem zárt be cégeket az Adócsalás Elleni Főigazgatóság két ellenőre
Itt a vége: felmondott a Transindex teljes szerkesztősége
Eljött az a pillanat, amikor magunkról adunk hírt nektek, és ráadásul sokunknak ez lesz az utolsó is, amit a Transindex felületére írunk. Ma reggel, huszonhárom évnyi működés után felállt a Transindex teljes szerkesztő csapata.
Benyújtották a gyermekeket a homoszexualitást népszerűsítő tartalmaktól „megvédő” RMDSZ-tervezetet
A gyermekvédelmi törvényt módosító javaslatot a "genderideológia nyugati térnyerésével" indokolják.
A fejlesztési minisztérium többlettámogatást ad a távfűtést működtető önkormányzatoknak
