Politikai elkötelezettség és a román ortodoxia: a 30-as évek
fordította: Mezei Krisztina 2006. január 20. 12:59, utolsó frissítés: 12:40#b#[Dilema, 12.1.2006]#/b# A Vasgárdától elismertséget remélő papok politikai elkötelezettsége továbbra is kísért.
Minden olyan kísérlet, amely megpróbál az ortodox egyház 30-as évekbeli politikai elkötelezettségéről beszélni, azt a kockázatot rejti, hogy polémiába fordul. Ehhez vezetett a Vasgárda pregnáns jelenléte a korabeli politikai palettán, a szellemi „szennyezés”, amelyik a kor szellemi életéről szóló tanulmányok dömpingjéből adódik, valamint a középút megtalálásának nehézsége. Hiszen könnyebb
egyszerűen csak elítélni
az ortodox egyházat, mint megérteni az okokat, amelyek ide vezettek. A soron következő írásban megkísérlem bemutatni a „kulcs-okok” egy részét, amelyek alapján megérthetjük az ortodox egyház viselkedését a 30-as években, valamint ezek következményeit abban a folyamatban, amelyek az ortodox egyház fejlődésében és önértelmezésében megjelennek.
Elsősorban az ortodox egyház és az állam viszonyáról van szó. Szükségtelen megjegyezni, mekkora irodalma van a témának. Az ezzel kapcsolatos írások tömege azonban csapdaként is működhet, éppen a kétértelmű témával kapcsolatos értelmezések sokasága és ellentmondásossága miatt.
Azonban Szergej Bulgakov magyarázata, mindaz, amit az Ortodoxia c. könyvében ír, igazán releváns. Ha az állam és szuverén vezetése cselekedetei által bizonyságot tesz arról, hogy „jó keresztény”, az egyház közeledhet az államhoz, és kiáraszthatja rá „isteni áldását”. Az aktuális hatalmat ugyanis úgy értelmezi az egyház, mint az isteni akarat megjelenését, és így a vezető megválasztása metafizikus logikába illeszkedik.
Bulgakov – figyelve a nüanszokra – azt is állítja, hogy az aktuális hatalom megkérdőjelezése a szellemi hatalommal, illetve az egyik szupremációja a másik felett teológiailag nem megfogalmazható tétel,
és nem foglalható bele a kánonba.
Gyakorlatban azonban mindig adódott a papok számára út az aktív politizálásra. Amikor a vezető megválasztásáról volt szó – mondja Bulgakov –, a papok egyéni választása gyakran ellenkezett a Szent Szinódussal, valamint e vezető testület stratégiájával, mellyel megkísérelt választ adni a kor kérdésére, vagyis hogy milyen viszonyban is áll a hatalommal.
Másfelől az ortodox klérus politikai részvételének/távolmaradásának ügye a közbeszéd visszatérő témája a két háború közötti korban. Ez az egyik közvetlen következménye egyház és állam közötti kapcsolatok kétértelműségének, illetve annak a tényleges és fontos szerepnek, amelyet az ortodox egyház betöltött a 30-as évek társadalmában. Tehát, ha egy ortodox pap egy politikai párt mellett kötelezi el magát, akkor az saját döntése, vagy az egész egyházát érinti?
Nehéz kérdés,
amelyre Bulgakov csak részben válaszol: „változtathatatlan kapcsolat az ortodoxia és politikai vezetés között nem létezik; az ortodoxokat eltérő vélemények és politikai szimpátiák jellemezhetik az állampolgári lelkiismeret és intelligencia függvényében”. A gond az, hogy az orosz teológus itt a hivőkről beszél, nem pedig speciálisan a klérusról.
A papok politikai elkötelezettségével foglalkozó szociológiai elemzések igencsak hiányoznak a két világháború közti kornak szentelt tanulmányhalmazból. Az ortodox pap helyzete – ellentétben a hivatalos propagandával –, sohasem volt társadalmilag kiemelkedően favorizált állapot,
különösen Nagy-Románia szegényebb vidékein.
Ebben az időben a társadalmi környezet folyamatos fejlődése, illetve a kései modernizáció alkalmazkodásra kényszerítette a papokat. A politika volt társadalmi felemelkedésük egyetlen lehetősége; sőt mi több, azért, „mert döntő hatást gyakoroltak a hívők amorf tömegére, ugyanis a választójoggal rendelkező parasztoknak ugye nem volt semmiféle politikai képzettsége” – írja kíméletlenül Naplójában Perte Pandea.
A pártpolitikai orientáció nem számított igazán – sok vidéki pap ugyanis liberális politikát folytatott –, hanem a politizálás révén elért előnyök voltak sokkal fontosabbak. Másrészt az első világháború után a teológiai szemináriumok hallgatói létszáma jelentősen megnőtt, úgyhogy 222;a kibocsátásra alkalmas hallgatók száma meghaladta a szabad parókiák számát.
Amikorra elvégezték a szemináriumot, a helyeket már elfoglalták mások, és az ott szolgáló lelkészek meg is védték a maguk helyét, így egyeseknek túl sok, másoknak semmi sem jutott. Azok, akik parókiális beosztással rendelkeznek, szörnyű szenvedésnek teszik ki a többieket. A helyzet igazságtalan és erkölcstelen” – ez a kritika jelent meg egy egyházi és pedagógiai újságban, a Viitorul din Iasi-ban (Jászvásár jövendője), 1932-ben.
Ehhez hasonló cikkeket igen sokat találni a korabeli publicisztikában, ezek a megállapítások igen népszerűek voltak a fiatal, frissen végzett papok között, akik sokszor hihetetlen anyagi áldozatok árán végeztek el egy teológiai szemináriumot vagy egyetemet, s a kor egy divatos kifejezésével élve csak „papi munkanélküliséghez” jutottak általa.
A nemzedéki türelmetlenség egyre inkább erősödött.
A fiatal lelkészek nagyon fogékonyak voltak a politikai alakulatok üzenetere, különösen a Vasgárdáéra, mely a helyzet hatalmi eszközökkel való orvoslását ígérte. Példa erre az a beszéd, amit Miron Cristea pátriárka tartott I. G. Duca kormányfő meggyilkolása után 1933-ban, s amely beszéd számos utalást tartalmaz a fiatal papok szakmai ellehetetlenítésére, és számos tanácsot ad az „engedelmesség” megőrzésére, mielőtt a fiatal generáció domináns pozícióhoz jutna a társadalomban.
„A román és keresztény karakter megőrzésének érdekében kifejtett lelkes fiatal tevékenységet a rend szellemével szükséges megfegyelmezni, hogy megtanulják a tapasztaltabbakkal szembeni természetes engedelmességet, egészen addig, amíg érettekké és teljessé alakulnak, s amikor elhivatottakká válnak, hogy átvegyék a stafétát a kimerültektől és idősektől” – mondta Miron Cristea.
Számos ehhez hasonló példa akad
ebből a korszakból; sajnos azonban hiányoznak azok kutatások, amelyek a 30-as évek függőleges irányú társadalmi mobilitásáról szólnának, abban az értelemben, ahogyan Karl Mannheim ír erről Ideológia és utópia c. művében: vagyis a társadalmi rétegek közti intenzív mozgás értelmében, amely az egyéni felemelkedést helyezi előtérbe. Ezek a kutatások hozzásegítenének annak mélyebb okainak megértéséhez, hogy miért csatlakozik az egyház az államhoz.
Nem maradhat észrevétlen a klérus politikai elkötelezettsége, különösen ami a Vasgárdában való jelenlétét illeti (mely az állammal szembeni szélsőséges attitűdre szólít fel, noha ez ellentétben áll a lelkészről kialakított közkeletű képpel). A 30-as évek második felében válik érezhetővé olyan irányzat a közvéleményben, amely elutasítja az oltár szolgáinak bármilyen politikai elkötelezettségét.
Sokan emlékeztetnek nyilvánosan arra a tényre, hogy a papi mivolt elhivatáson alapszik, ami viszont nem egyeztethető össze a politikai szerepvállalással. A politika nem csak az egyéni karriert érinti hátrányosan, hanem az egész „egyháztestet”, tehát az ortodox egyház teológiai és szervezeti együttesét.
„Azt hiszem, a politika tönkretette
az Ortodox Egyházat. Ennek következtében sikkadt el a papi elkötelezettség, a klérus lelki egysége, és a keresztény szeretet lángolása, amelynél megmelegedhetne bármilyen igazhívő” – állapítja meg keserűen egy pap egy 1936-ban publikált cikkben, a Glasul Monahilor (Szerzetesek Hangja) c. lap hasábjain.
Az idő múlásával egyre jobban látszanak azok a következmények, amelyek a klérus két háború közötti politikai szerepvállalásából fakadnak.
Utalok itt elsősorban arra a vélekedésre, ahogyan jelenleg az európai fasizmust kutató történészek megítélik azt az ortodox egyházat, amely hallgatólagosan beleegyezését adta a legionárius mozgalomhoz; ez a mozgalom ugyanis a legionista szimbolizmus és az ortodoxia látható kifejezési formái közötti hasonlóságra alapozott, valamint azon papok nyilvánvaló és feltűnő jelenlétére a mozgalom történetének
kulcsfontosságú eseményein.
Noha személyesen nem tartom ezt az attitűdöt kellően megalapozottnak, nehezen lesz lehetséges lebontani a jövőben. Miért is? Ennek oka az egyház átvilágíthatatlansága – különös tekintettel az ilyen típusú kutatásokkal szemben; az archívumok hozzáférhetetlensége; a Vasgárdáról szóló akadémiai túltermelés – amelyben az ortodox egyház és a Vasgárda kapcsolata sokszor mechanikusan és felszínesen kerül vizsgálat alá; valamint a jelenkori – a Romániai Ortodox Egyházhoz tartozó – teológusok ellenségessége, amellyel elutasítják a kényes, bár fontos kérdések taglalását.
Haladva az idővel, gyengült a politizálás kísértése a papság körében és „eszközzé tette” az egyházat Ion Antonescu kormányázásának idejében. Az ortodox egyház ezután megengedte a „boszorkányüldözést”, vagyis azt, hogy az államhatalom zsarolja a klérust a kommunista korszak kezdetén.
De megmaradva annál, amit közvetlenül ismerünk: a papok által a két világháború között közölt politikai publicisztikáknál, amelyek nem feltétlenül legionista érzelmű írások; e szövegek az archív lapszámokban kékkel aláhúzva könnyítik meg szerzőik megfigyelését – ez az, amit megismerhetnek azok, akik veszik maguknak a fáradtságot, hogy egy pillantást vessenek a levéltári anyagokra. Történelem és emlékezet között az ortodox papok 30-as évekbeli politikai elkötelezettsége – implikálva ezzel az egész ortodox egyházat – továbbra is kísért, és rengeteg gyanút táplál.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ItthonRSS
Csúszópénzért elnézte a szabálytalanságokat és nem zárt be cégeket az Adócsalás Elleni Főigazgatóság két ellenőre
Itt a vége: felmondott a Transindex teljes szerkesztősége
Eljött az a pillanat, amikor magunkról adunk hírt nektek, és ráadásul sokunknak ez lesz az utolsó is, amit a Transindex felületére írunk. Ma reggel, huszonhárom évnyi működés után felállt a Transindex teljes szerkesztő csapata.
Benyújtották a gyermekeket a homoszexualitást népszerűsítő tartalmaktól „megvédő” RMDSZ-tervezetet
A gyermekvédelmi törvényt módosító javaslatot a "genderideológia nyugati térnyerésével" indokolják.
A fejlesztési minisztérium többlettámogatást ad a távfűtést működtető önkormányzatoknak
