2026. október 17. szombat
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

"A posztkommunista nyavalygás már a fészkes fenét sem érdekli"

kérdezett:Sipos Géza 2008. január 24. 19:21, utolsó frissítés: 18:52

Mi jöhet az álbaloldali baloldal és az áljobboldali jobboldal után Magyarországon? Van-e újbaloldal? Melyek a politika utáni politika "#b#fékevesztett hülyeségei#/b#"? És az "I Hate Fidesz"-mozgalom? Válaszol György Péter.





Van-e annak jele, hogy Magyarországon a két tábor élet-halál harca mellett erősödőben van egy alternatív hang, melyet nyugaton "újbaloldali mozgalmak" címen szoktak jellemezni?

György Péter esztéta, az ELTE médiakutatási intézetének docense:

– Ha azt feltételezed, hogy Magyarországon erősebb az újbaloldali diskurzus, mint Romániában, akkor erre a kérdésre nem tudok válaszolni, mert nem vagyok tisztában a romániai helyzettel. Azt viszont állíthatom, hogy Magyarországon ez nemlétező diskurzus.



A kortárs kultúrában van "balra át" – ez a kijelentés közhelynek számít a kultúra dolgaiban tevékenykedő nyugat-európai és amerikai intézmények körül. S ez meglepetésnek számít Magyarországon, ahol ennek néhány jele tűnt fel az elmúlt egy-két-négy-öt évben, egy-két kurátornak a munkájában. Egyébként az ő munkájuk folyamatosan összefüggésben áll a kortárs romániai művészeti szcénával – például Hegyi Dóra az idei Periferican kiállítás kurátora Iaşi-ban.

Ez a fordulat a kortárs politikában egyszerűen nincs. Budapesten először is jelen van Tamás Gáspár Miklós one man show-ja, de most nem is az a témánk, hogy a Tamás Gáspár Miklós fenomenont történeti összefüggésben rekonstruáljunk. Legyen elég annyi, hogy nagyon bonyolult és nagyszerű emberről van szó.

A magyar fővárosban azért nincs újbaloldali diskurzus, mert baloldali beszédmód sincs. A Magyar Szocialista Párt – mely magát 'baloldalinak' nevezi az ő ifjú baloldalijaival együtt – szellemileg távolabb áll a kortárs "balra át"-tól, mint például amennyire én a kvantummechanikától; mert én nem tudom, hogy a kvantummechanika mi, de azt legalább igen, hogy a tudás melyik pontján található.

A Magyar Szocialista Párt viszont semmit nem hallott a kortárs baloldalról, effektíve nincsenek róla értesítve. Az Egyenlítő című lapnál, mely Budapesten baloldalinak nevezi magát, az 'antiglobalizációs mozgalmak', valamint a 'rendszerkritika' fogalmát már hallották. De ez sem kevés:ezek a szavak hangzanak el arra nézvést, hogy


a liberális kapitalizmus nem örökkévaló és nem ünneplendő állapot –

amit gyakorlatilag a magyar értelmiség mind a két pártja hisz. A szocialista párt teljes mértékben azt gondolja, mint Pangloss mester, hogy ezen kívül nincs más világ. Az SZDSZ sui generis azt gondolja, hogy ez jó; én magam is hosszú éveken át gondoltam ezt, merő naivitásból, vagy tán hülyeségből.

Vicces módon jelenleg éppen a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Fidesz gondolkodik antiglobalizációs témákról, de ők meglehetősen sajátos politikai helyről foglalkoznak ezzel: a modernizációban csalódott jobboldali Gemeinschaft, a közösség hívei.



És végül van pár fiatal ember, akik próbálnak a neoanarchista performansz körében dolgozni, például bohócnak öltözve elmennek a cigányellenességéről elhíresült Magyar Gárda első tüntetésére. Ez volt Papp Réka akciója.

Ők már megtanulták, hogyan kell a médiahack ellen médiahackkel fellépni – mert szerintem a gárda alapítása médiahack volt. Vagy ilyen ötlet volt részükről az ál-leszbikus esküvő megrendezése is. Ezek nagyon fontos kezdeményezések, ám mindez lényegében egy végtelenül szimpatikus városi színház. A te kérdésed arra vonatkozott, hogy van-e Magyarországon analitikus gondolkodás az újbaloldaliságra nézvést.

A válaszom az, hogy nincs. E tekintetben a magyar értelmiség aszinkron állapotban tartózkodik, akárcsak az egész magyar társadalom. Ha kortárs európai kultúrának van bizonyos egyidejűsége, akkor ez lehetővé tesz egy nemzetek feletti diskurzust Londontól Párizson keresztül Berlining, aminek Iaşi-tól Kolozsváron át vannak erős lenyomatai – viszont ez Budapesten nagyon gyenge lábakon áll, és még Bécsben is csak korlátosan érvényesül.

A pesti állapotnak nagyon sok oka van. Például a kortárs művészeti intézményi rendszer 20-30 évvel van elmaradva.


Ennek az állapotnak a kialakulása kizárólag intézményeken múlott?

– Megszállott konstruktivista vagyok, s az intézményeket a szó nagyon széles értelmében kezelem, például egy irodalmi kánont is hajlandó vagyok ekként betudni. Az egyéni jóakarat nagyszerű dolog; viszont módszertani individualista nem vagyok, vagyis nem mondom azt, hogy valaki egy légüres térben ülve leír egy gondolatot, s azt mások el tudják olvasni – ez így nincs.

Az én kultúraképem szerint a kultúra nem így terjed, hanem inkább furcsa, de mindenképp intézményes utakon. Budapesten például a kiváló Sebők Zoltán – állítólag a kortárs kultúrában jártas kolléga – habozás nélkül beszél évek óta a mémekről, Richard Dawkins amerikai genetikus elméletei nyomán.

A mémről, mint a géneknek megfeleltethető kulturális metaforáról nyugaton csak az ideg- és elmeosztályokon beszélnek komolyan. Azért merem ezt idiótaságnak és hóbortnak minősíteni ebben az interjúban, mert mindezt egy hosszú és zord estén a szerzőnek is megmondtam. Hogy a kortárs kultúra utánzásos alapon terjedne – ez az elmélet csupán kuriózum. A kortárs kultúra terjedése bonyolult, metafizikai, az intézményes nyilvánossággal kapcsolatos fogalom, s nem egyszerűsíthető le egy marhaságra.


Mennyiben lehet egyáltalán a kortárs kultúra körüli állapotokról a politikaiakra következtetni?

– A kortárs művészet az elitkultúrák elitkultúrája, ezt ne felejtsd el; nézőpontként csalóka lehet, ráadásul a kortárs művészet iránt érdeklődő réteg vékony törzs csupán Magyarországon. A nagyszerű, a tömegkommunikációban megjelenõ ábrázolásokról szóló !Revolution? című kiállítást a Műcsarnokban például nem hiszem, hogy annál az ötven embernél több látta volna, mint amennyien megnyitón megjelentek. Ez egy adottság.

Ha azt kérdezed tőlem, hogy az újbaloldaliság jelen van-e a társadalmi nyilvánosságnak abban a szerkezetében, ami három centivel kijjebb van a kortárs kultúra három-négy színhelyén, akkor az a szigorú válaszom, hogy nincs.

A szocialista párt – értsd: a saját nemzedékem – körüli értelmiségnek ez morális problémát jelent, mert ha a Kádár-rendszerben is baloldali voltál, s most is az leszel, az nehézkes. Ráadásul van az az olcsó és nevetséges "I Hate Fidesz"-mozgalom.

Rátesz egy lapáttal az egészre az, hogy a nagy példányszámban kinyomott lapok szellemi horizontja azonos a... – én a Chandler-krimihős, Philip Marlowe híve vagyok, aki azt mondja, már kinőtt abból, hogy azt képzelje, káromkodással intézi el azokat a dolgokat, melyeket nem tud elintézni. Szóval csak annyit mondok, szűkös a horizontjuk.

A politikai öntudat hiánya sok mindenre magyarázat: számos szerző azért ír vagy sok politikus azért mond felháborító dolgokat, mert effektíve sejtelme nincs, miről beszél.



Az előbb utaltál rá, hogy korábban te is másképpen gondolkoztál a jelenkori liberális piacgazdaságról, egyáltalán a nyugat szerepéről. Hogyan változott a felfogásod?

– Inkább magyarázom magamra nézvést gonoszul, mint kedvesen, mert az ismeretelméletileg mindig jobb módszer. Abba a hibába estem 1989-ben, mint sok kortársam. Mintha egy percig még elhittük volna, hogy a liberalizmus győzött. Huntingtonnak soha egy mondatot nem hittem el, mert mindig épelméjű voltam, de azt a fajta naivitást, amivel én rendelkeztem, fukuyamalógiának szokták hívni.


Hogy itt a történelem vége?

– Az nem is foglalkoztatott annyira, de azt tényleg gondoltam: megérkeztünk. Hogy ez jó. A többpárti demokrácia meg fogja oldani a problémáinkat. Azért gondoltam így, mert mindig is szerettem volna többpárti demokráciában élni, és hirtelen – így Monty Phythonosra fogva a dolgot – amikor szembetaláltam magam a demokráciával, megörültem neki. Hogyhát ez remek, így fogunk élni, én őbenne.

Azért tűnt jó mókának egy ideig, mert nagyon naivak és műveletlenek voltunk. Nem tűnt föl, hogy az eszme – amely Európa egész területére kiterjedt – nem a 20. század egésze számára hoz megoldást, hanem csupán a világ GPD-jéből túlrészesedő, de létszámában szerény euroamerikai övezet egy részének, és senki másnak.

És ezt azért nem tudtam elképzelni, mert olyan országban nőttem föl, melynek nem voltak gyarmatai, melyben nem beszéltek az emberek más nyelven, mint magyarul, melyben nem utaztunk, s amelyben a harmadik világgal kapcsolatos tapasztalatrendszert iróniává tette a propaganda. Gyermekkoromban viccesnek tűnt, hogy az én elvtársaim Vietnamban, Kubában laknak, merthogy az messze van. Tehát a radikális univerzalizmus, ami a kommunizmussal elsüllyedt, nevetségesnek tűnt.

A britek, a franciák, a németek ugyan már tudták 1989-ben, hogy a "szürke zóna" eltűnésével az első és a harmadik világ összetalálkozott, s ezután az Isztambul-Budapest meccset Budapesten vívják.

Történelmileg nézve rettenetesen rövid idő alatt eltűntek az én problémáim. A posztkommunista nyavalygás már a fészkes fenét sem érdekli; a kérdés ennél sokkal súlyosabb és elementárisabb: globális méretekben hogyan néz ki a világ? Ehhez képest az, hogy az emberek Budapesten liberálisok-e vagy nem – ez őszintén szólva engem sem érdekel.


A fenti kérdés arra vonatkozott, hogy személyesen, a te esetedben hogyan ment végbe ez a szemléletváltás, amit az előbb felvázoltál.

– Megvilágosodásom történetéről beszélsz? Kössük egy szimbolikus dátumhoz. 2001. szeptember 11.-e után nem gondoltam azt, hogy minden a helyén van, szóval Bush elnöknek komoly része van az én jobb útra térésemben, ezt innen is köszönöm.

Komolyra fordítva a szót: akkor szeptemberben az első gépek egyikével visszamentem New Yorkba. Életemben először találkoztam hadiállapotban levő várossal: katonák álltak az utcasarkon, teljesen értelmetlenül, légelhárító ágyúk társaságában, aminek nem sok értelme volt a látványkeltésen túl. Néhány hétig voltam a városban, s azt tapasztaltam, hogy az emberek egyfelől nem hiszik el Bush elnöknek, hogy háború van, másfelől inkább kétségbeesettek és szomorúak, mintsem bosszúra éhesek és gyűlölködőek.

Mert a háborúhoz terület kell, meg kell tudni állapítani, a túloldalon áll az én ellenségem, innenfelől meg én, de itt ennek nem volt értelme.

2001 őszén Jacques Derrida volt a New York-i román kulturális intézet előadó meghívottja, aki olyan vad tiltakozást tartott az iszlám ördöggé változtatása ellen, hogy öröm volt nézni. Egy algériai, a meditterrán térségből származó zsidóról beszélünk, aki pontosan tudta, hogy a határok fogalmát nem lehet egyértelműen meghúzni. Ez az előadás végtelenül lenyűgöző volt számomra: arra gondoltam, nem kéne az európai esszencializmust komolyan vennem – és remélem, ki is pakoltam a fejemből.


Eléggé lesújtó képet festettél a politikai gondolkodás helyzetéről Magyarországon. Szerinted mi a súlyosabb: a mozdulatlanság vagy a tudatlanság?

– Egymást támasztják alá, mint a hosszas influenza után menetrendszerűen bekövetkező tüdőgyulladás. Még rosszabbat kell mondanom: a tudatlanság és a mozdulatlanság fölött a mérhetetlen magabiztosság és önelégültség van Budapesten, amit a legjobban utálok.

Ezek az emberek – a magyar nyelvű médiából itt is ismert Farkasházy Tivadartól Mesterházi Ákosig és Mészáros Tamásig – azt képzelik, hogy kiismerik magukat a világban. Két eset lehetséges. Vagy nagyon rendes emberek ők, akik egyáltalán nem ismerik ki magukat a világban; vagy nem nagyon rendes emberek, de a tájékozottságuk ugyananannyi. És ők rendszeres médiaszereplők.

A függő beszéd megbírja a csúnya szavakat. Vaszilij Akszjonov Moszkvai történet című nagyregénye azzal zárul, hogy a halott Sztálin "pazar szarvasbogár képében, hátán összetett páncélját villogtatva, elkúszott valahová a csillogó fűben. Lófaszt sem értett, és lófaszra sem emlékezett." Semmi örömöm nem telik abban, hogy ilyen sommásan azt mondjam: balliberális kollégáim döntően ebben az állapontban vannak Budapesten. Nagy szomorúsággal mondom ezt, mert iszonyatos károkat okoznak a tájékozatlanságból adódó magabiztosságukkal, mellyel "átlátnak a szitán".


És mi jöhet ezután?

– Több szempontból jobb, több szempontból rosszabb lesz a helyzet tíz év múlva. Az ifjabb politikus nemzedék – mindegy, hogy a Fideszhez vagy a szocialista párthoz tartozik – még magabiztosabb és előítéletmentesebb, mert száz százalékos pragmatizmussal élnek, mindenféle politikai nézet nélkül.

Csak helyzetfüggő megoldásokra képesek, ami az ideologikus ostobaságnál üdébb és szexibb. Viszont az ideológia – mivel hiányzik a fejekből – nem gátolja meg olyan fékevesztett hülyeségek kimondását, melyekhez képest a magyar operett mélyrealista gondolatokat közvetít.

Volt például a Magyar Vágta ötlete, ami az lett volna, hogy a homokkal felszórt Hősök terén fognak bajvívni a lovas bandériumok Csíkszeredától Bécsújhelyig. Ez olyan, mintha a francia politikusok azt képzelnék, hogy az Asterix rajzfilmfigura üzleti forgalmazása miatt nem a profit lesz nagyobb, hanem a nemzeti öntudat lesz erősebb. Budapesten viszont az új nemzedék ilyesmiket gondol.

Ha ilyen a politika utáni politika, a posztpolitika, akkor nagy bajnak nézünk elébe. A szolidaritás hiánya miatt ilyen mozdulatlan és tudatlan a magyar balliberális értelmiség szerintem. Számomra ez azt jelenti, hogy eljött a pártokon kívüli, mozgalmi politizálás ideje. Meg kell tanulni – beleértve magam, vicces lesz ilyen vénen – egy újfajta cselekvési és intézményi logika mentén dolgozni.

A politikai öntudat hiányát semmi nem pótolja. A politikai öntudat feltétele a szolidaritás. Ezt két intézmény rakja bele az emberek fejébe – a szó legkomolyabb értelmében, iróniamentesen mondom –: a katolikus egyház, mert fölhívja hívei figyelmét, hogy mindahányan ugyanannak a sorsnak vannak kitéve, meztelenül érkeznek s meztelenül távoznak; vagy pedig a munkásmozgalom különféle formái, melyek az osztályöntudatot terjesztenék ki. Nem ismerek harmadik módszert.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS