2025. december 17. szerda
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Mitől autonóm a felsőoktatás?

szerk. 2008. február 29. 17:49, utolsó frissítés: 14:54

Az egyetem olyan, mint a taxi, a diák úgy válogat a felsőoktatási kínálatban, mint bármilyen más áruból. Mitől kiváltságosak az egyetemi oktatók, meddig ér el az állam keze – #b#kerekasztal-beszélgetés#/b# az egyetemi autonómiáról.




Horváth Réka: – Próbáljátok megfogalmazni, hogy mit fed számotokra konkrétan az egyetemi autonómia?

Magyari Tivadar: – Sok mindenből levezethető. Levezethető történelmi tradíciókból is. A modernitás előtt az oktatás nem volt egy központosított dolog, hanem egy bizonyos körnek volt a kezdeményezése. Ami igazából állampolitikán, tehát egy központi oktatáspolitikán múlott, az a modern világban a népoktatás volt, vagyis az első négy, nyolc majd tizenkét osztály. Közben az egyetem magával hozta a modernitásba azokat a hagyományokat, amelyekkel most is él.

Másodsorban a társadalom elitjét alkotó személyek, akiknél a tudás van – vagyis a tudósok, szakértők – elég kiváltságos helyzetben vannak. Azt tudni lehet, hogy



az egyetemi tanároknak meglehetősen nagy a mozgásterük,

szerte a világon az egyetemi tanároknak elég kötetlen a munkaideje. Az óráikat vagy megtartják vagy nem, de nemigen ismerek olyan helyet, ahol akár a tanársegédek esetében számon tartanák azt, hogy reggel nyolckor bent kell lenni a munkahelyen.

Az egyetemi emberek az elitnek azt a részét képezik, akik szeretik meghatározni a társadalomban a játékszabályokat. Az az elit pedig, aki szereti meghatározni a társadalom játékszabályait, kedveskedik magának, gondot visel arra, hogy a kellő kényelme és előnyei meglegyenek.

Harmadik dolog, amiből levezethető az egyetemi autonómia, hogy az előbbiektől függetlenül kialakult az az előfeltevés, hogy akiknél a tudás van, jobban meg tudják szervezni magukat: ha nekik – tanárnak, diáknak, vagyis az egyetemi közösségnek – jó lesz, akkor közel állunk ahhoz, hogy az egész társadalomnak jó legyen. Voltak esetek, mikor a tanárokat azért nem yudták felülbírálni, mert a felülbírálók nem voltak okosabbak, felkészültebbek náluk.

Jellemző például, hogy bennünket tanfelügyelősködni hívnak középiskolákba, mi azonban senkit nem hívunk, mert nincs honnan, nincs egy felettünk levő másik oktatás. Az egyetem az oktatási hierarchia csúcsán áll – ez az a szint, amit nem ellenőriznek felülről, legfeljebb csak formailag és bizonyos keretek betartása között.

Horváth Réka: – Eszerint az autonómiát úgy is definiálni lehet, hogy azt csinálok, amit akarok?

Magyari Tivadar: – Nem, mert integrálódnia kell egy sor közös dologba, amiből nem jó kimaradni. Ha egy teljesen különálló oktatást hozok létre, feltevődik a kérdés, hogy mit érek vele?

Tonk Márton: – Elméleti oldalról minden autonómiafogalomhoz gyönyörű definíciókat lehet társítani. Az autonómia, mióta ez a fogalom létezik, a szabadság kérdésével állt összefüggésben. Egyetemi szintre lefordítva a következőket jelenti: az egyetem oktatásban, kutatásban való önállósága, önrendelkezési jog – akár a politikában –, fejlesztés- és személyzetpolitika terén. Rögtön hozzá is teszem, kritikus pontja a pénzügyi kérdés. A Tivadar által felvetett dolog, vagyis hogy hogyan nézett ki az egyetem korábban, elsősorban azt mutatja, hogy az egyetem pénzügyi szempontból is egy teljesen független entitás volt, ebből pedig sok szabadság levezethető volt. Valahol itt keresendők az értelmi autonómia fogalmának a tartalmai, vagyis önrendelkezés az egyetem-specifikus területeken.

Erős meggyőződésem, ha volt is valaha totális, vagy teljes értékű egyetemi autonómia, az valahol a kora-újkor magasságában elvesztődött. Azóta nem létezik teljes értékű egyetemi szabadság. Ha valahol érvényes az, hogy

nincs teljes értékű egyetemi autonómia,

az a mi világunkban, a 21. században mindenképpen igaz. Miért érvényesek a piaci, pénzügyi szempontok? Mondja nekem azt egy egyetemi oktató, hogy most, a 21. században olyan képzést folytat, amilyent akar, olyan kutatást végez nyugodt lélekkel, amilyent akar, az egyetemen olyan személyzeti stratégiát követ, amilyent akar. Erről valószínűleg tudunk majd vitatkozni, és szándékosan vetettem fel ezeket a kérdéseket ilyen élesen, mert ha ez nincs meg, nyilvánvaló, hogy le kell választani az egyetemi autonómiát a pénzügyi autonómiáról, vagyis az autonómia fogalma máris egy elég jelentős dologgal csorbul.

Ha valóban van is az oktatásnak és kutatásnak szabadsága – amiről Tivadar is beszélt korábban – mégsem mondható, hogy önálló az egyetem. Arról is beszélni lehet, mennyire függenek az egyetemek a piactól-pénztől, a hallgatói és társadalmi elvárásoktól. Összevetve mindezt négy ilyen függőséget tudok felsorolni. Ezzel azt akarom mondani, hogy a 21. században nem beszélhetünk egyetemi autonómiáról a fogalomnak abban az értelmében, aminek a definícióját próbáltam az előbb vázolni.

Nem tudom, mi a véleményetek erről, tudva azt, hogy sokan annak a meggyőződésnek a szószolói, hogy az egyetemi autonómia egy veretes, ma is létező komoly tradíció – igaz, erre hivatkozunk is számtalan vitában.

Magyari Tivadar: – Ebben egyetértek veled. Létezik viszont egy szakmai autonómia, tekintsük ezt egy definíciónak. Ellenben vannak olyan országok, ahol az egyetemek feladtak a meglévő autonómiájukból. Ebben a bolognai folyamatban is bizonyos szempontból ez történik, mint általában mindenféle integráció során:

az emberek feladnak sajátosságokból,

az autonómiából, a kompetenciákból. Vannak olyan országok, ahol fantasztikus egyetemek működnek, mindenféle autonómia nélkül. Léteznek olyan modellek a világban, ahol egyetemi autonómia még ilyen szinten sem működik.

Juhász Jácint: – Ha az autonómia fogalmát felvetem, legyen szó bármilyen intézmény vagy entitás autonómiájáról, inkább arra hajlok, hogy ezek az entitások nem rendelkeznek a fogalom specifikumaival. Inkább csak arról beszélhetünk, hogy ehhez az elméleti ideához mennyire közel tudunk egyes entitásokat húzni. Jó példája ennek Románia kormánya, parlamentje, melyek megintcsak nem autonómak – bármennyire is hízelgünk magunknak ezekkel a fogalmakkal, meg bármennyire szeretnénk ezt hinni. Tudjuk nagyon jól, hogy nemzetközi szinten, belső politikai szinten, társadalmi szinten, mindenhol korlátok vannak. Ebből a szemszögből viszont

az egyetemi autonómia mégis az egyik legmagasabb szintű autonómia.

Nyilván vannak olyan tényezők, amelyek korlátok közé vonják, ugyanis az egyetemnek van egy szerepe, funkcionalitása. Ha egyetemen belül megnézünk bizonyos szakokat, szakirányokat, jól meghatározott célokat látunk. Nem mondhatom, hogy teljesen független képzést csinálok, amikor egy piramisszerűen felépülő képzésben kell részt vennem. Normális, hogy ilyen szempontból nem vagyok autonóm, függök attól, hogy a középiskolai rendszer milyen alapbázist teremt meg a diákjaink számára. Eltekintve ezektől a fizikai függőségektől, az egyetemen nagyon magas szinten érvényesül az autonómia eszméje, ezt kevés más intézmény tudja produkálni.

A kérdés tisztázásában valamennyit segíthet, ha nem egyszerűen úgy beszélünk egyetemi autonómiáról, hogy van-e vagy nincs, hanem hol helyezkedik el a két véglet között.

Horváth Réka: – Visszakérdeznék Tivadartól. Milyen országokban vannak nem autonóm egyetemek?

Magyari Tivadar: – Léteznek nemzeti modellek – ezeket az államon belül kell szemlélni, mint például a nemzetgazdaság. Olyan nemzeti modellek ezek, melyekben a többi országhoz képest viszonylag kisebb az egyetemek autonómiája – ez persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán nincs egyetemi autonómia. Oroszország is ilyen, meg Kína is. Oroszország azért speciális eset – bár a tudomány-technológiának kétségtelenül továbbra is nagyhatalma –, mert neki most nincs erre pénze, ahogyan nincs pénze nagy hadseregre, vagy űrkutatásra sem.

Kínában fantasztikus egyetemek kezdenek működni, lassan lekörözik az európaiakat. Kína már nem áll szóba akárkivel – a hazai egyetemek közül meglehet, egyikkel sem; sőt esetleg a magyarországi egyetemekkel sem. Figyelembe kell venni viszont, hogy Kína központosított ország, ellenben Japán nem az. Japánra semmiképp nem lehet ráfogni, hogy működőkésképtelen volna a felsőoktatása – elég arra gondolni, hogy mit értek el technológiában. A japán egyetemek a francia modellre épültek, ahol elég kicsi az egyetemi autonómia. Franciaországban még inkább feladtak az egyetemi autonómiából, Japán pedig 2004-ben merített ebből a központosító szemléletből. Japánról szinte azt lehet mondani, hogy egyetlen nagy egyetem létezik az egész országban, az egyes egyetemek pedig a központnak valamilyen leágazásai.

Horváth Réka: – Mennyire függenek az itthoni egyetemek az államtól?

Magyari Tivadar: – A két országgal azért példálóztam, mert érzékelteti, hogy mire jó az autonómia, s lehet-e garancia arra, hogy az egyetem jól működjön. Az egyetemi autonómia mellett szóló érvek főleg arra vonatkoznak, hogy


bízzuk az oktatás megszervezését a szakértelemre, mert attól lesz jó.

Viszont ott is működhetnek jó egyetemek, ahol ezt a feladatot nem bízták helyi szintre. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem kell föltétlenül autonómia a minőségi felsőoktatáshoz, vagy nem csak autonómia kell ahhoz, hogy minőségi felsőoktatást hozzanak létre.


Tonk Márton: – Bár abban egyetértünk, hogy Kínának kétségtelenül sikeres a felsőoktatási képzése és kínálata, illetve abban is, hogy központosított állam, mégis érdemes kijátszani ezt a példát. Érdemes megnézni, hogy esetleg a központosítás és minőségi felsőoktatás között nincs-e valamilyen összefüggés. Az tény, hogy Kínában létezik egy központosított struktúra, amely bizonyos irányelveket szab meg az egyetemeknek, vagyis állandó tekintéllyel és politikai hatalommal csorbítja az egyetemi autonómiát, az is tény viszont, hogy a kimeneti oldalon létezik egy sikeres képzés.

Van erre egy 2006-ból származó jó példa. Finnországban az egyetemi felsőoktatás viszonylag erős. A Nokia egyik fejlesztési igazgatója egy adott pillanatban leközölt egy hosszú cikket, melyben megtámadta a finn egyetemeket, mondván, hogy Finnországban az innovációs kutatási és fejlesztési források az egyetemeken gyakorlatilag szétszóródnak. Eközben az egyetemi oktatók az egyetemi autonómia jegyében azt állítják, hogy bízzák csak rájuk a forráselosztást – mivel a szakma és kompetencia ezt alátámasztja –, ám ezzel együtt a finn állam arra kényszerül, hogy egyéb forrásból finanszírozza a társadalmilag hasznos és szükséges kutatásokat. Magyarán nem többet és nem kevesebbet mondott a Nokia-igazgató, minthogy a felsőoktatásban dolgozók egy élősködő és haszontalan réteg, ha pedig Finnország valamit el akar érni technológia-innováció terén, azt nem az egyetemekre kell bízni.

Az ügyből óriási cirkusz lett, egyetemi professzorok sora igyekezett megkérdőjelezni ezt az állítást, a dologban mégis lehetett igazság. Korábban elfogadtuk azt, hogy az egyetem része a közoktatásnak, vagyis valamiféle társadalmi szolgálatot-kompetenciát vállal át, ezért finanszírozza az állam. Feltevődik a kérdés másfelől, hogy

nem vállalhat-e az egyetem más típusú szolgáltatásokat,

társadalmilag hasznosnak tartott kutatás-fejlesztési programokat – és itt nem az egyetemi autonómiáról van szó –, melyeket valaki finanszíroz, ő pedig végrehajt. Nem biztos, hogy elegendő vagy kielégítő az egyetemi autonómiára hivatkozni, és azt mondani, hogy mi majd megszabjuk a kutatás irányát, ez a mi dolgunk. Fennáll ugyanis a veszély, hogy az egyetemek által megszabott kutatási irány nem esik egybe azokkal a társadalmi prioritásokkal, melyek egy állam, vagy adott esetben egy szélesebb régió keretében érvényesíthetőek.

Magyari Tivadar: – Ott veszett el az egyetemi autonómiának bizonyos része, hogy az egyetemek közpénzekből kezdtek működni, tehát el kellett számolniuk ezekkel, azaz nem csinálhatnak azt, amit akarnak, elszámoltathatóak. A diktatorikus keretek között működő kínai, de a központosított japán és francia egyetemi modell a tervezésről szól, vagyis megpróbálják megtervezni az oktatási folyamatot – ez nem egy könnyű és főként nem kockázatmentes próbálkozás. Megtervezik az oktatási rendszer bemenetét és kimenetét is. Más modellekben ezeket nem tervezik meg – a romániai egyetemek inkább az autonómabb modellbe tartoznak.

Nagyon gyakran megkérdezik a diákok vagy a sajtó, hogy miért pont annyi diákot kell felvenni, teszem azt, politológiára, filozófiára, néprajzra. Kérdés, hogy tíz, húsz vagy negyven néprajzos kell évente végezzen? Méri azt valaki egyáltalán, hogy hány közgazdászra vagy jogászra van szükség?


Még az sincs mérve, hogy hány tanárra van szükség,

pedig ez követhető rendszer. Ezt onnan tudom, hogy a minisztériumnak (tanügyminisztériumról van szó szerk. megj.) minden évben elküldjük a beiskolázási számokat, amiből levág valamennyit – egyébként arányosan vág le belőle. Nem azért vág le a helyek számából, mert van valamiféle előfeltevése vagy koncepciója arról, hogy ennyi hely kell maradjon. Ez egy teljesen természetes eljárás, hiszen a helyeket ő finanszírozza.

Nálunk különösen autonóm az egyetem, mert ugyanazt kapja vissza. Vannak viszont országok, melyekben nem az egyetemeknek osztják ki a beiskolázási helyeket, hanem egyenesen a felvételizőnek. Ez egy központosított felvételi rendszer, Magyarországon is hasonló rendszer működik. Ezekben az államokban szigorú pontrendszer alapján döntik el, hogy az illető diák milyen helyre jut be. Az érettségi eredményt, nyelvvizsgákat pontozzák, majd ez alapján eldöntik, hogy a felvételiző bekerül-e az állam által finanszírozott, mondjuk 25 ezer helyre. Az összesített pontszám alapján megszerzett helyet a diák arra az egyetemre viszi, amelyikre akarja. Ebben a rendszerben a felvételizőnek közvetlenül az állam adja oda a helyet, ő pedig kiválasztja az egyetemet –

ez egy másfajta autonómia, itt a felvételizőnek van autonómiája.

Ettől függetlenül Romániában elég nagy az egyetemi autonómia, a helyi követeléseket valamilyen szinten kielégítik, az egyetemek engedélyezése is könnyebb folyamat. Magyarországon sokkal kontextuálisabb a szakindítás és az egyetemek akkreditálása. Ahhoz, hogy valamit tanítani lehessen, az összes érdekelt szaknak össze kell gyűlni az országban, hogy megállapíthassanak egy kerek tantervet. Míg itt a szakok párhuzamosan élhetnek egymás mellett.


Horváth Réka: – Az autonómia és a függetlenség között lényegében mi az összefüggés?

Magyari Tivadar: – A finanszírozás jó példa lenne az összefüggésekre. A fizetéses diákoktól beszedett tandíj egy elég jelentős részét fel kell küldeni Bukarestbe, amit újraosztanak, különböző programokat támogatnak belőle, az állam ösztöndíjakat is ad ezekből. Az állam tehát részt vesz az egyetem gazdaságában, megadóztatja, megharácsolja az összegyűjtött tandíjakat. A tandíjakból Romániában tíz százalék marad az államnál.

Horváth Réka: – A Sapientián ez hogy működik?

Tonk Márton: – Nekünk nem kell felküldeni a tandíjakat Bukarestbe, ezek nálunk maradnak.

Magyari Tivadar: – Tulajdonképpen minden pénz, ami bekerül az egyetem kasszájába, közpénzzé válik. Ha valamelyik cég például megrendel az egyetemtől valamilyen kutatást, például biológia vagy szociológia területén, majd kifizeti ezt, az összeg abban a pillanatban, hogy bekerült az egyetem kasszájába, közpénzzé válik. Kérdezem: ez így autonómia?

Tonk Márton: – Ugyanaz a helyzet a Sapientián is, csupán a technikai megoldások különböznek. A Babeş-Bolyain a befizetett tandíjat visszaosztja a minisztérium, a Sapientián a befizetett tandíj az évi költségvetés beviteli oldalán az éppen kurrens működési költségek egy bizonyos százalékát kell fedezze, tehát ott kell megjelenjen.

Ebben az értelemben az egyetemeknek sem autonómiájáról, sem függetlenségéről nem beszélhetünk. Ez a modell valahol anno, az időben elvesztődött. Jelen pillanatban legfeljebb az angolszász egyetemek közelítik meg az autonómia fogalmát, ők ilyen típusú pénzügyi önállósággal rendelkeznek. A nagy humboldti egyetemi eszméből levezetett autonómia most is megvan. Most sem mondja meg senki egy oktatónak/kutatónak, hogy ne kutasd a vándorló gólyák fészekrakási szokásait, mivel a területnek ő a szakértője, tehát azt feltételezik róla, hogy ő szakemberként jobban tudja, érdemes-e kutatni ezt a területet vagy sem. Soha nem fognak tiltani egy kutatást, legfeljebb figyelmeztetik a kutatót, hogy próbáljon pénzt pályázni rá. Ilyen tekintetben


az egyetemi oktatók elég előnyős helyzetben vannak.

Fontos a klasszikus értelemben vett egyetemi autonómia-eszme és a pénzügyi vonatkozások kapcsolata. Létezik kutatásszabadság, gondolatszabadság, szólásszabadság. A humboldti eszme, az a bizonyos elefántcsonttorony, melyben a tudósok könyvektől körülvéve ülnek és végzik a nagy súlyú és valóban fontos kutatásaikat – ezt az eszmét azonban el kell felejteni. Az egyetem Romániában is, idestova hat-hét éve része a piacnak; pontosan olyan piaci szereplő –, ha nagyon durván fogalmazok –, mint a Coca-Cola vagy Adidas.

Hogy jön a diák ma egyetemre? A diák ma pont azzal a logikával jön egyetemre, mintha taxist rendelne mondjuk a Szentegyház utca 29. szám alá. Odamegy, megnézi a taxit, koszos-e, milyen ár van feltüntetve az ajtaján, minőségi-e a szolgáltatás, elviszi-e elég gyorsan a Mărăşti-térre. Ha nem, azt mondja: viszontlátásra; felveszi a telefont és másik taxit hív. Így működik a hallgatói logikának, állítom, legalább 85 százaléka – a tapasztalataim legalábbis erősen ezt mutatják.

A kérdés másik oldala a szolgáltatási komponens, vagyis amit elvárnak kívülről, akár az állami szereplők az állami egyetemektől, akár azok, akiknek egyetemként kutatást vagy terméket szolgáltatunk. Erről a részről is megjelennek erős elvárások azzal kapcsolatban, hogy mire képezzük ki az embereket. Ez már régen nem az a modell, ahol békésen lehet üldögélni és kutatgatni, még ha a kutatásnak tere is van. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy valaki beleszól a kutatási módszerekbe, vagy a tanárok életébe – senki sem fog ebbe beleszólni. De nem erról szól többé az élet.


A szobatudósok világa elmúlt,

anélkül, hogy a kifejezést a pejoratív értelmében használnám. Árnyalni kell persze a képet, mert egy mesterképzés vagy egy doktori képzés esetében bevezethetőek bizonyos tudományos alapkritériumok. De a hároméves alap- vagy bachelor képzés szintjén kötve hiszem, hogy másról szólna az egyetem, mint az egyszerű piacnak alávetett viszonyrendszer.

Horváth Réka: – Mennyire piaci szereplő a BBTE-en a közgazdaságtan kar?

Juhász Jácint: – Nyilvánvaló, hogy a közgazdasági kar ilyen szempontból speciális helyzetben van. Mi elsősorban versenyszférára nevelünk, versenyszférában gondolkodunk, eltérően az elefántcsonttoronyban ülő tudóstól, teljesen más viszonyítási alapjaink vannak. Azon viszont nem kellene meglepődni vagy kritizálni, hogy az állam elvár bizonyos bizonyos dolgokat. Ő finanszírozza az egyetemet, nyilván cserébe elvárhat valamit. Megtehetem egyetemi oktatói jogomból kifolyólag, hogy nem felelek meg az állami elvárásoknak, hisz az alkalmazási feltételeim között szerepel, hogy az időmnek körülbelül harminc százalékát meg nem nevezett kutatással töltöm, ezt pedig senki nem kéri számon. Ebben benne van mindaz az autonómia, szabadság és elefántcsonttorony, amit akarunk. Ha ezen felül akarok még valamit, akkor esetleg az állam megpróbál különböző ösztönzőkkel hatni rám, hogy bizonyos irányba terelje a gondolataimat.

Mondhatja az állam például azt, hogy létezik egy Románia-szinten prioritásértékű projekt, ezért pedig hajlandó pluszban fizetni.


Az állam azt mondja: ha ezt akarod, csinálhatod,

hajlandó vagyok fizetni érte – oktatóként pedig függetlenül és szabadon eldönthetem, hogy vállalom-e vagy sem. Vannak, akik nem vállalják a partnerséget az állammal, inkább valamilyen más eszme szerint haladnak előre a tudományos karrierjükben. Olyanok is akadnak, akik azt mondják, hogy egy állami programon keresztül jobban igazodhatnak anyagilag meg tudományosan is ahhoz, amit egy közérdek diktál a számukra.

Feltevődik a kérdés, hogy miért van szükség autonóm felsőoktatásra? Erre úgy is válaszolhatunk: mivel több egyetemi ember össze-vissza gondolkodva végül valami olyasmire is gondolhat, amire esetleg az állam nem – de ne erre alapozzuk a jövőt. Megjelölünk valamilyen stratégiát, finanszírozunk, a többi pedig autonómia és szabadság. A kettőt árnyaltan látom. A szabadság attól is függ, hogy mit akarnak belülről ráerőltetni azokra az emberekre, akikből az egyetem áll.

Magyari Tivadar: – Ha úgy fogalmazunk, hogy az egyetemek abban az esetben autonómak, ha az állam nem szól bele a dolgaikba, ha pedig beleszól a labda az állam térfelén van, szem elől téveszthetjük a lényeget. Egyik folyamat sem érvényesül egyértelműen. Érdemes végiggondolni, mekkora az állam szerepvállalása a felsőoktatásban ott – most nem Kínára, hanem Európára gondolok –, ahol az egyetemeknek semmiféle autonómiája nincs, az állam viszont abban sem vállal semmiféle szerepet, hogy a végzősök miként helyezkednek el a munakerőpiacon. Egy megtervezett felsőoktatási rendszerben, mint például a kínaiban, az állam egyértelmű szerepet vállal a végzősök munkaerőpiacon való elhelyezésében.

Nyugaton a társadalomnak létezik egy olyan igénye, hogy ezt a versenyt ne központilag döntsék el, hanem menet közben, a verseny során derüljön ki, hogy kik a legjobbak. Ezért van, hogy például filozófia szakra

bár húszan iratkoztak be, csak négyen lesznek filozófusok.

Bárki lehet elméletileg filozófus annak ellenére, hogy már az elején tudni lehet, kik a kiválóak – de amúgy bejuthatott húsz ember, és nem valakik eldöntötték valamilyen rossz felvételi rendszerrel, hogy melyik az a négy ember. Tulajdonképpen ilyen szempontból az állam nem von magához kompetenciát, hanem az életre bízza a dolgokat. Az egyetemi autonómia eközben már pusztán azzal az érzéssel is érvényesül, hogy autonómak vagyunk. Abba senki nem szól bele, hogy a tanár és a kutató mit csinál a mindennapjaiban – ez már önmagában azt az érzetet kelti, hogy az egyetemi oktató kicsit jobb helyzetben van, mint a más szférában alkalmazottak.

Észrevehető emellett, hogy a döntéshozatalban és egyetem-alapításban az egyetemi ember részt vesz. Ha valaki új szakot akar alapítani, a kezdeményezés nála van. Ha a szak még nem létezik Romániában, néhány egyetemmel összefogva bejegyezheti, akár egy olyan elnevezés alatt, amit ő talált ki neki. Az egyetemnek kezdeményezései vannak, végül pedig bonyolult módon, de érvényesíteni tudja a kezdeményezéseit, vagyis ezeket nem felülről találják ki. Ahogyan például a tanrendet sem felülről találják ki az iskoláknak.

Az egyetemi elit része az általános társadalmi elitnek, tehát vigyáz magára.

Közel van a fazékhoz, innen is származik, hogy jó helyen van, és autonóm. Presztízse van mindennek, ami az egyetemhez kapcsolódik. A “lám ő is diák” logika alapján, még az első éves diáknak is presztízse van, bár ma már majdnem mindenki egyetemista. Ez a négy tényező, a szakértői autonómia, döntéshozatali autonómia, kezdeményezési lehetőség, és az elithez való tartozás – mindezek azt az érzetet adják, hogy az egyetem egy jó hely, és igenis rendelkezik kompetenciákkal.


Horváth Réka: – Mennyire piaci szereplő jelen pillanatban mondjuk a Babeş-Bolyai?

Magyari Tivadar: – A nagysága, a láthatósága, a vélt vagy valós presztízse miatt piaci szereplő, körbeudvarolják.

Ha a Nokia vagy a Bechtel jött, egyenesen az egyetemen érdeklődött szakemberek után. Ilyen értelemben piaci szereplő. Olyan értelemben piaci szereplő még, hogy gazdálkodnia kell –, ha elfelejtjük a multinacionális cégeket, tehát kihagyjuk ezeket a rendszerből, és bevonunk a képbe mindenféle piaci szereplőt, azt mondhatnánk,

a BBTE Erdély legnagyobb vállalata.

Horváth Réka: – Mennyire befolyásolja a közgazdasági kart a piac?

Juhász Jácint: – Befolyásol, mivel a profilja miatt a közgazdasági kar áll a legszorosabb kapcsolatban a piaccal.

Magyari Tivadar: – A közgazdasági kar az ország legnagyobb kara, akár önálló egyetem is lehetne.

Juhász Jácint: – Ez valóban így van. Általában külföldi vendégek látogatásakor, ha megmutogatjuk az izmainkat, meglepődnek. Tényleg óriási intézmény vagyunk, 15 ezer diák tanul csak nálunk – ez egy kisebb városlakosságnak is beillene. Már csak a méret miatt is, köztünk s a piac között továbbra is erősödik egy kapcsolat. Szükségszerű, hogy a piacnak dolgozunk, illetve az is szükségszerű, hogy maga a közgazdasági képzés és piac között szoros kapcsolat alakuljon ki. Attól fogva, hogy a diák belép az egyetemre, mi végig a piacról beszélünk neki, illetve minden termékünk elsősorban a versenyszférának, a piacnak szól. Innen származik a visszahatás: a képzésünknek alkalmazkodnia kell a piaci igényekhez, mivel


nem tehetem meg, hogy közgazdász-gondolkodókat képezzek 15 ezer emberből,

miközben Romániának szüksége van egy generáción belül húsz közgazdász-tudósra. Emellett minden a versenyszférának szól: jönnek a bankok, s kérik az embert, jön a Nokia, s kéri az embert. Illetve léteznek visszajelzések, hogy itt egy kicsit gyenge, máshol meg túl erős a képzés. Jó példa erre a felnőttképzésünk. A polgármesteri hivatalban rettentő sok olyan ember van, akinek nincs meg az elvárt közgazdasági képzése, egyben pedig egy cetlije is erről. Ilyen esetben hozzánk fordulnak, kérnek egy felnőtteknek szóló továbbképzést. Ilyen szempontból a kolozsvári BBTE közgazdasági kara s a piac között szoros kapcsolat van – egyek vagyunk a piaccal. Ez így van rendjén, mert speciális jelleggel bírunk, de gondolom, a jogászokkal ugyanez a helyzet.


Magyari Tivadar: – Érdekes lenne például a közgazdász diákokat összehasonlítani a szociológusokkal vagy antropológusokkal.

Tonk Márton: – Meggyőződésem –, ahogyan azt korábban is elmondtam –, hogy minden egyetem a piac szereplője. A kérdés ott van, hogyan tudsz válaszolni a piac elvárásaira. Mint egyetem, milyen eszközeid, lehetőségeid vannak, itt az üzlet erősen összefügg az egyetemi autonómia némi vonatkozásaival, vagyis azzal, hogy hogyan tudsz reagálni a piac kihívásaira.

Van azonban egy lényeges eltérés két olyan egyetemi modell között, mint a Babeş-Bolyai, amely közszolgálati feladatokat lát el állami intézményként és egy magánlogikával működő intézmény között. Ugyanis értelemszerű és jogos elvárás, hogy egy olyan egyetem, amelyet az állam pénzel, legyen tudományegyetem –, fedje le ezt a területet. Bár hallgató nincs nagyon rá, de nem lehet holnaptól elfelejteni sem a fizikát, sem a kémiát, sem pedig a filozófiát.


Kétezer éve létrejött tudományágakat nem lehet felszámolni

csak azért, mert nincs rá piaci igény. Az államilag fenntartott tudományegyetemnek ennélfogva ennek a területnek a lefedése nehéz ügye. Babeş-Bolyain tanító oktatóként is többször érzékeltem, hogy az ember adott esetben nem tud elébe menni a piaci elvárásoknak. Tudja jól, hogy azt a két képzést kéne hagyni a fenébe, ott ahol van. Tudja, hogy egy ilyen intézkedéssel sokkal jobban kijönnének számok, mutatók, egyszóval az egyetem jóval piacosabb lenne. De nem számolhatja fel ezeket a képzéseket, és joggal nem teheti meg.

A Sapientián, ha egy szakon nincs tíz-tizenöt hallgatóm, ezt az ügyet jóval könnyebb megoldani. Ebben az esetben utánanézek, mivel lehetne a megszüntetett szakot felváltani.

A fő kérdés, hogy milyen reakciósebessége van egy egyetemnek. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem például az elmúlt években ilyen szempontból irtózatosan sokat fejlődött. Minden nagy, monstrumszerű tudományegyetemi rendszernek megvan az a nagy hátránya, hogy tehetetlenségi állandók munkálnak benne.

Kisebb a reakciósebessége a változó körülményekre,

piaci elvárásokra, mint egy magánegyetemnek. Egy kisebb intézményben, ha az ember egy döntést meg akar szerezni, három nap múlva valóban megszerzi. Ezeken a technikákon jelenleg nagyon sok minden múlik. Nagyon sok minden múlik azon, hogy adott esetben személyek, struktúrák, testületek milyen autonómiával, milyen függetlenséggel rendelkeznek, akár az állam viszonylatában, akár az egyetemen belül.

Magyari Tivadar: – A kérdés abból indult, hogy a piac hogy határozza meg az egyetemet. Tulajdonképpen az egész társadalmi kontextus meghatározza az egyetemet, az egésznek az intézményi autonómiája ilyen tekintetben is felülíródik. Ha megnézzük, hogy az emberek mit társítanak tudatilag ehhez, észrevehető, hogy többféle modell létezik. Van egy arra vonatkozó közelvárás, hogy a fizika, vagy filozófia létezzen, csak úgy, akkor is, ha nincs hallgatója.

Emellett létezik egy állami verzió, egy közmegrendelés arra, hogy ezek a szakok akkor is szükségesek, ha nem kell fizika tanár egy ideig. A probléma a szóban forgó szakok esetében akkor kezdődik, mikor a diák kilép a munkaerőpiacra, bizonyos cégek pedig elvárják, hogy a diplomájához társítható legyen valamilyen gyakorlati tudás. A cég mondhatja azt, hogy nincs ideje és pénze kiképezni vagy betanítani a végzőst. Létezik egy elvárás, hogy az a személy, akit alkalmazni akar, tudja megcsinálni, amit követelnek tőle.


Az újságíró képzés azért nem volt sikeres,

mert olyasmit tanítottak nekik, amit a szerkesztőségben nem tudtak alkalmazni, esetleg újra kellett tanítani nekik az újságírást. Egyébként jó íráskészségű emberek tudták is ezt, azonban ők nem attól jó újságírók, hogy a képzést elvégezték.

Van egy másik modell. Lehet ez akár a szociológus hallgatók esete. Hozzájuk úgy viszonyul a munkáltató, hogy “te ezt végezted el, három év alatt képes voltál rá, csomó mindent tanultál, tehát nem lehetsz te buta ember” – persze egy kicsit cifrázom, mert a valóságban nem így működik az alkalmazás. Felveszlek téged, de nem “oda”, hanem például “ide”, az irodába. Végzőseink egy része ilyen helyeken dolgozik, az is sokat segíthet az elhelyezkedésben, hogy magyar az illető hely.

Ezekben az esetekben a diplomának szimbolikus értéke van. Az autonómia úgy jelenik meg a képben, hogy felfedezem azokat a tantárgyakat, melyekre piaci igény van. A szociológia és antropológia szakokon például sikerült bevezetni tizenkét olyan tantárgyat, ami irodaszervezésről, pályázásról, arculatépítésről, kultúramarketingről szól, tudván azt, hogy mit vár el a piac. Másszóval a cégek nyelvezetében ez azt jelenti:

nem csak azért alkalmazlak, mert “te egy ügyes kis értelmiségi vagy.”

Érdekes, hogy a BBTE szociológia tanszék román része nem úgy akar érvényesülni, mint a magyar tagozat. Ők még mindig oktatásban akarnak érvényesülni, a két közösség más mezőnyben mozog.

Horváth Réka: – Lényegében azt mondod, hogy van annyi autonómiája egy BBTE-s szaknak, hogy bizonyos szempontból képes alkalmazkodni a piac elvárásaihoz?

Magyari Tivadar: – Igen. Ezzel a lehetőséggel azonban nem mindig élnek. Megmondom, miért: azért, mert kialakult egy régi rendszer, amit, ha meg akarsz változtatni, gyökerestől kell változtatni.

Horváth Réka: – Mi a piaca a Sapientián a nemzetközi szaknak? Mi a célcsoportotok?

Tonk Márton: – Minden olyan hallgató, aki egyébként elmenne más társadalomtudományi diszciplínákat tanulni, de valamilyen okból mégis hozzánk jön – ez nem titok, ezt mindenki tudja. A nemzetközi kapcsolatok szakot mi úgy indítottuk, hogy egyszer eljött hozzám László Attila – jelenleg Kolozsvár polgármesterjelöltje –, és közölte, hogy van ötven betöltetlen hely a környezetvédelmi felügyelőségnél, erre pedig nemhogy öt, de két felkészült, az európai uniós politikákban jártas embert sem talál.

A képzés lényege, hogy a végzős diák tudjon elvégezni egy lobbi-tevékenységet, tudja például azt, hogy az európai unió paradicsompolitikájára miként lehet 24 óra alatt az összes lehető információt begyűjteni s ezt letenni a képviselő asztalára. Ennek érdekében minden évben eljuttatjuk őket Brüsszelbe, ahol gyakornokokként dolgoznak, taníttatjuk nekik két szemeszteren keresztül az angol nyelvet. A konzervativizmus vagy liberalizmus elméletére tanítani őket gyönyörű dolog, de akkor majd elmehetnek sajtóba újságírónak vagy a szomszéd irodába dolgozni, ez esetben viszont kár volt végigcsinálni a képzést. Ezzel a képzéssel egy szűk szegmenst céloztunk meg,


eurokratákat kívánunk képezni.

Horváth Réka: – Ez azt jelenti, hogy belefér az intézményszervezői logikádba, hogy amennyiben telítődik az a piaci rész, amire ti korábban szakembert képeztetek, fogod magad, és becsukod az ajtót?

Tonk Márton: – Így van, és keresek helyette egy olyant, ami viszi tovább az intézményt. Nem írja sehol, hogy egy szakot meg kell tartani.

Magyari Tivadar: – Ez a mi esetünkben is hasonlóképpen működik. A BBTE-n sem fogunk a jelenlegi 61 magyar szak közül mindent változatlanul megtartani. Legalább tíz olyan szak létezik jelenleg, melyekről úgy gondolom, hogy meg kellene szüntetni őket.

Ez egy természetes logika, hogy bizonyos szakok átalakulnak. A Sapientián azért könnyű ezt megtenni, mert ők eleve erre indítottak, nem egy meglévő rendszert kell lefékezni és megállítani. Jól látom a saját egyetemi munkámon, hogy az új szakok alapítása a legnehezebb feladat.

Mikor be akartunk vezetni tíz-tizenkét új tantárgyat választható modulként, a kollégák ne tűntek valami lelkesnek. Annyit vállaltak a kollégák, hogy kötelező tantárgyaik mellett helyet szorítanak az új tantárgyaknak, hogy a régieket kissé gyakorlatiasabbra fogjuk. Olyan tantárgyakról volt szó, melyek megtanítottak arra, hogyan pályázz, hogyan írj, hogyan lobizz, még protokoll-jellegű, diplomáciáról szóló tantárgy is szerepelt a listán.

Jelenleg abban a helyzetben vagyok, hogy ezeknek a tantárgyaknak az oktatására más karokról kell szakembert importálnom. Azt mondtam,


ha a hallgató beül órára

– akárcsak az amerikai vagy kanadai diák – állandóan kell éreznie, hogy négy év múlva mire használhatja a leadott tananyagot. Jelenleg a hallgató azzal a gondolattal ül órán, hogy fogja a leadott tananyagot szesszióra megtanulni.

Az amerikai diákot nem stresszelik fölösleges tananyaggal, óra közben akár meg is szakíthatja a tanárt, hogy megkérdezze, mire fogja az illető tantárgyat később használni. Példa: egy kolléganőm azért repatriál Amerikából, mert nem bírta a diákok “so what” típusú kérdéseit. Egyébként az elméletet egészen specifikus módon tanítják nekik. Ilyenkor elmondják nekik, hogy nyugodtan dőljenek hátra a székben, mert annyi hasznos tananyag után érdekes előadás következik. Azt, hogy milyen hatással volt mondjuk a Guttenberg-nyomda feltalálása a protestantizmus elterjedésére, megtanítják nekik, de ez a tanrendnek csak bizonyos százalékát teszi ki.

Korábbi kerekasztalaink:

>> EP-választások 1: mi rejlik a számok mögött? >>
>> EP-választások 2: egységbe tudja-e kovácsolni Tőkés az ellenzéki szervezeteket? >>
>> Modernizációs kerekasztal 1. rész >>
>> Modernizációs kerekasztal 2. rész >>

Tonk Márton: – Az alapképzés során a diáknak kompetenciákat nyújtunk. Mindig lesz ezután egy kis százalék, amely továbblép, mesteri vagy doktori képzésre. Azt hiszem, ezen a szinten lokalizálható az a réteg, mely fogékony arra, hogy mit rejtenek a liberalizmus Locke-féle különbségei. Ezt a szűk szegmenset érdekli, a többiek ellenben egészen céltudatosan jönnek egyetemre – olyan céltudatossággal, mint amilyen voltaképpen az egész életük.

Horváth Réka: – Ilyen körülmények között a tudományegyetemnek a klasszikus felfogásban van még értelme?

Juhász Jácint: – Annak ellenére, hogy fantasztikusan piacorientáltak vagyunk, mindenhol csak bizonyos megkötésekkel igazak a dolgok. A tudományegyetem, vagy bármilyen piacnak való megfelelés megkötéssel értendő.

Lehet, hogy léteznek olyan korok, időszakok, amikor a piacon gyors változások mennek végbe, ezek lehetnek csak ideiglenesek, és nem hosszú életűek. Ilyen tekintetben érdemes megnézni, hogy mi történt az utóbbi 15 évben. Azzal kezdődött, hogy '89 után mérnökökre sehol nem volt szükség. Ha a piacnak való megfelelés azt jelenti, hogy minden mérnöki szakot bezárunk, akkor ma ennek eredményeként egyetlen olyan képzett oktató sem lenne, aki mérnököt tudna képezni. Ma ott tartunk, hogy irdatlan nagy szükség van mérnökökre.


Ha egy egyetem a piaccal ellentétben fenntart egy bizonyos képzést

abban a biztos tudatban, hogy erre még valamikor szükség lesz – még akkor is, ha a fizikusaink veszteségesek, még akkor is, ha a nyelvészeink hatalmas fekete lyukat produkálnak a költségvetésben – finanszírozzuk, mert hisszük, hogy ezekre a szakemberekre szükség van, vagy még egyszer szükség lesz. Ilyen szempontból a piacnak való megfelelés, bár nem elfelejtendő cél, mégsem az egyedüli. Az oktatást ezért igyekszünk hosszabb távon nézni. Ez a nagy különbség köztünk és egy magénegyetem között, mely alkalmazhat konkrét piaci részstratégiákat.

A tudományegyetem azért tudományegyetem, mert felvállalja a képzésnek ezt a részét, vagyis halottnak hitt dolgokkal is foglalkozik, csak azért, mert erre még szükség lesz, vagy azért, mert ezek olyan társadalmi értékek, amelyeket akkor sem adnánk fel, ha többet soha az életben nem lenne többé szükség egyetlenegy költőre sem ebben a pénz-orientált világban.

Tonk Márton: – Ezzel messzemenően egyetértek. A kérdés, hogy szükség van-e még tudományegyetemre, hasonlít arra a felvetésre, szükség van-e még ebben a világban vallásra vagy erkölcsre, egyáltalán olyan magasztos dolgokra, melyekkel az emberek nem szoktak foglalkozni a hétköznapjaikban, pláné nem a pragmatikus szféráikban.

Azt is fel tudom vállalni, hogy bizonyos fajta értékek konkrétan úgy jelennek meg az intézményes logikában, hogy bizonyos képzéseket más képzések hátán hurcolunk, csak azért, mert úgy gondoljuk róluk, hogy fontosak. Akkor is megéri ez, ha csak egy jó költőnk lesz a hatszáz filósból.

Folytatás köv.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS