Mitől autonóm a diák?
szerk. 2008. március 06. 17:53, utolsó frissítés: 15:27Hogyan fonódik össze egyetem és politika, milyen mértékben mentes vagy sem az ideológiáktól a felsőoktatás? Mennyire szabad, illetve mennyire kötött keretek között tanulhat a diák a Babeş-Bolyain és Sapientián? Kerekasztal-beszélgetés #b#2. rész.#/b#
Tonk Márton: – Eddig az egyetemi autonómia piachoz való viszonyát boncolgattuk. Van azonban még egy legalább ilyen fontos kérdés, nevezetesen az egyetem politikumhoz való viszonya. Hogyan folyik be a politika az egyetemek folyosóira?
Az egyetemi autonómia definíciójának sarkalatos része, hogy megengedheti-e az egyetem magának azt, hogy politikailag el nem kötelezett legyen. A középkorban vagy újkorban a hatóság engedély nélkül nem lépett be az egyetem ajtaján. Nem aktuális ügyekre akarom ezt az egészet lefordítani, de ti ezt hogyan látjátok? Függetlenek vagyunk-e mindettől?
Horváth Réka: – Mennyire független egy magánegyetem a finanszírozótól, bármilyen országról legyen is szó?
Tonk Márton: – Egyetlen magánegyetem sem független a finanszírozójától, bárki is legyen az. Ha például egy brit magánegyetemet szemlélsz azt látod, hogy a pártfőnök ott ül az igazgatótanácsban. A politikával kapcsolatos teoretikus kérdés számomra az, hogy mennyire engedheti meg magának az egyetem a 21. században, hogy szembemenjen a politikai történésekkel, vagy mennyiben engedheti meg, hogy ő maga szereplője legyen politikai történéseknek? Azt a konklúziót kell levonnom, hogy politikai értelemben sem létezik totális autonóm felsőoktatás – mindig létezik egyféle befolyásolás, kapcsolódási pont a politika irányából, ami korlátozza az egyetem mozgásterét.
Egyetemen belül működnek íratlan szabályok is: például mondhatja valaki, hogy ne rontsuk el az illető oktató szakját, vagy ne vágjunk le a képzéséből, mert ő valahol miniszter. Ebben az értelemben sem különbek a közigazgatásnál az egyetemek – ott szintén azért nem rúgják ki a takarítónőt, mert rokoni viszonyban áll az elnökkel. Úgy érzékelem, hogy
a politika belefolyik az intézményekbe.
Magyari Tivadar: – Úgy biztosan belefolyik, hogy az egyetem vezetőjének politikai szimpátiája meghatározza az oktatást. Az egyetemnek azonban mégis van egy olyan mértékű önállósága, hogy nemigen tudnak belevágni, legalábbis ennek az óriási egyetemnek (Babeş-Bolyai Tudományegyetem szerk. megj.) az intézményrendszerébe nem tudnak belevágni. Akkor sem szabhatják át az oktatást, ha az egyetem például ellenzéki, nincs jóban a miniszterrel.
Annak viszont határozottan látom a hátrányát, hogy a BBTE nincs jóban a város vezetőségével – sem Funarral, sem Boccal nem volt jóban.
>> Egyetemi autonómia-kerekasztal 1. rész>>
Tonk Márton: – De Boc, amellett, hogy a város polgármestere, oktató a Babeş-Bolyain. A városi tanácsban négy egyetemi oktatója is van az egyetemnek.
Magyari Tivadar: – Ebből látszik, hogy a dolgok relatívak.
Magyari Tivadar: –Mégsem olyan vészes a helyzet. Bocot például nem rúgják ki az egyetemről csak azért, mert közte és a rektor között feszült a viszony. Az azonban érzékelhető, hogy a városvezetéstől nem kapjuk meg azt a támogatást, amit joggal elvárnánk. Már csak amiatt is, mert az egyetemek évente 100 ezer diákot hoznak Kolozsvárra – itt pedig nem csak a Babeş-Bolyairól van szó. Ezek a diákok egy jelentős fogyasztói szegmenst alkotnak, annak ellenére hogy gyakran elhangzik az érv:
a diákok szegények.
Valóban nem a felső tízezrét alkotják a városnak, de azért ők egy jó fogyasztói középmezőny. Annak ellenére, hogy a diákság egy specifikus, nagyon sajátos, jól megragadható piacnak minősül, a városvezetést ez túlságosan nem izgatja. Nem forgat vissza semmit ebbe.
Tonk Márton: – Az a diáklétszám, amit az egyetemek elhoznak Kolozsvárra, a város számára egy olyan mértékű gazdasági potenciált jelent, hogy az önkormányzat nem engedhetné meg magának, hogy ne figyeljen erre a rétegre. Magyarán ezt a várost meg kellene zsarolni – mondhatná azt például a BBTE, hogy munkapontot létesít valahol Bihar megyében, és átviszi a teljes költségvetést, adóval, adminisztrációval együtt.
Juhász Jácint: – Játszom azzal a gondolattal, hogy ha egyszer ezek a diákok elköltöznének innen, Kolozsvár észrevétlen gyorsasággal olyan hanyatlásnak indulna, hogy arról könyvet kellene írni. Lakbérektől kezdve szórakoztatóiparig, tartalmat és alapot ez a 100 ezer diák ad a városnak.
Horváth Réka: – Visszatérnék az egyetem politikával való kapcsolatára. Hogy látjátok, hogyan nyilvánulnak meg az oktatásban a politikai hatások? Erre két külföldi példát tudnék felhozni. Annak idején a budapesti közgazdaságtanon minden nagy pártnak a gazdaságpolitikusa külön-külön órákat tartott. Ugyanúgy tanítottak az egyetemen, mint bárki más.
Egy másik, Brüsszelből származó példa: egy kiváló egyetemi oktatót egyik napról a másikra miniszternek neveztek ki, anélkül, hogy az egyetemen bárki tudta volna róla, hogy politikailag elkötelezett. Ez sem az előadásában, sem más egyetemi kérdések tárgyalásakor nem érződött rajta. Miként valósítható meg az, hogy az oktató radikálisan különböző véleményeket képes legyen befogadni, egy bizonyos politikai kérdésben markáns álláspontja legyen, közben pedig órákon ne érződjön rajta a politikai elkötelezettség?
Tonk Márton: – Minden egyetemi chartának szerves része, hogy a politikát kizárják az egyetemről.
Horvát Réka: – Konkrétan arra gondoltam, hogy az oktatási módszerből sok minden kiérezhető.
Magyari Tivadar: – Elkerülhetetlen hogy ugyanabba a kurzusba két különböző tanár ne vigye be szemléletbeli sajátosságait. Itt nem olyan markáns, elkötelezettségekhez hasonló kötelékekről van szó, mint Tőkés kontra Markó, vagy Markó kontra Tőkés. Egyszerűen arról van szó, hogy a két tanár más iskolán nevelkedett, ez pedig elkerülhetetlenül tükröződni fog előadásmódjukban is.
A fő kérdés, hogy a tanár előadásai mennyire átideologizáltak. Egyetemistaként egy magyarországi egyetemen érzékeltem azt, hogy az órákat áthatja – akár a szárazabbakat is – valamilyen liberális ideológiai koncepció.
Vigyázni kellett arra, hogy minden relatív legyen
– nekem ez túlságosan fontoskodónak tűnt. Ott kétszer meggondolta az ember, hogy kívánjon-e kellemes karácsonyi ünnepeket e-mailen vagy sem, nehogy kiderüljön a címzettről, hogy voltaképpen ő nem ünnepli a karácsonyt. A romániai egyetemeken ezek az ideológiai hatások nem ilyan erősen érzékelhetőek. Meglehet azért, mivel Romániában még nem különültek el kristálytisztán az ideológiák.
Egy másik érdekes eset: KMDSZ-es diákkoromban több egyetemistával beszéltem arról, hogy miként viszonyult Gheorghe Funar egyetemi oktatóként a politikai kérdésekhez. A diákok furcsa módon soha nem érezték Funaron, hogy oktatóként politizálna. Vizsgán nem lehetett semmiféle előítéletet ráfogni – magyarnak, románnak egyaránt adott tízest és négyest. Magát románul rosszul kifejező diákot nem állított meg vizsga közben, nem kérdezett rá arra, hogy miért nem tud jobban románul. Soha nem kevert ideológiát az oktatásba.
Tonk Márton: – Ez a kérdés megint kötődik az egyetemi autonómia ügyéhez. Az egyetemek chartáiban kimondják, hogy tilos politizálni, ezt azonban minden egyetem szigorúan pártpolitikai értelemben gondolja. Nyilván senki nem léphet ki szerepköréből: ha például egy konzervatívabb hajlamokkal rendelkező ember vagyok, bizonyára ez valahol ki fog sütni belőlem egy-egy témánál, mint ahogy az is, hogy szeretem a kakaós kávét, vagy sem. Ezek a részletek általában kiderülnek, főként, ha a tanár két szemesztert tölt a diákokkal.
Az oktató nem játszhat állandóan színjátékot előttük.
Egy sör mellett az oktató előbb-utóbb elmondja, neki nem szimpatikus hogy például olyan érzékenységekre kell tekintettel lennie, melyek egyébként fel sem merültek benne. A szigorú értelemben vett pártpolitikai álláspont az, hogy az egyetemi oktató ne álljon ki sem pro, sem kontra aláírásokat gyűjtögetni valamilyen ügyért.
Juhász Jácint: – Azt hiszem létezik a politika és egyetem között egy átváltási viszony. Bár nem végeztem ilyen irányú felmérést, nem lepődnék meg azon, ha kiderülne, a parlamenti képviselők 70 százaléka tanít valamilyen egyetemen.
Kimondva vagy kimondatlanul számos politikus úgy gondolkodik, hogy ha esetleg vakvágányra kerülne a politikában, akkor jó ha biztosított számára egy hely az egyetemen, ahol értelmiségiként, nagyon nagy szabadságot élvezve dolgozhat.
Épp ezért a politikusok nem próbálják meg az egyetemet bilincsbe rázni: hiszen ha majd egyszer ők is a felsőoktatási szférába fognak tartozni, akkor ők maguk érezhetik magukat kényelmetlenül egy túlszabályozott rendszerben.
Észre kell venni, hogy az egyetemek bizonyos mértékű politikai függőségét kiegyenlítik az engedmények, melyeket a politikumtól kapnak. Az egyetemeknek vannak olyan oktatóik, akik jó funkcióban vannak, ezért az adminisztráció elmondja panaszait ezeknek, és közbenjárást vár tőlük bizonyos ügyekben. Másik oldalról azok az oktatók, akik egyben politikusok, elmondják panaszaikat az egyetem vezetőinek és elvárják, hogy vegyék figyelembe ezt. Ebben a tekintetben állami és magánegyetem között nincs különbség.
Az egyetemek függnek az államtól, mert az állam dönt a költségvetésükől, illetve az állam dolgozza ki az oktatási koncepció magját, vagyis azt, hogy a nemzeti jövedelemből hány százalékot jut oktatásra. Ha az oktatásra szánt támogatás aránya 6 százalék, az egyetemi kutatások kiterjednek, az oktatók ettől rögtön jobban érzik magukat. Ha viszont csak 3 százalék, a kutatás abbamarad és feltevődik a kérdés, hogy miből tudnak majd megélni. Azonban létezik egy informális kapocs: az egyetemek is hatni tudnak kissé a politikumra, mert
a politikusok valamilyen szinten az egyetemhez is tartoznak.
Tonk Márton: – Ez is megerősíti azt, hogy pártpolitikai értelemben független entitások nem léteznek. Egy politikusnak abban a tudatban éri meg kapcsolatban maradni az egyetemmel, hogy míg a politikában nagyon pofára lehet esni, a felsőoktatásban kisebb az esélye a buktának. Az egyetemi szférában az ember megkapja ugyanazt a jellegű társadalmi elismerést akár egy politikus, azzal a különbséggel, hogy itt kisebb a rizikó-faktor, mint a politikában.
Valószínű, hogy ezt az okosak valóban felismerik, ezért is keresik gyakran a kapcsolódási pontokat. Az egyetemeknek pedig bizonyára jó olyan embereket nyerni, akik nem csak a dolgok elméletét, hanem azok technikáját ismerik, és ezt adják át a hallgatóknak. Mindkét fél nyer tehát ebből a kapcsolatból.
Magyari Tivadar: – A markáns áramlatok a politika természetes módon van jelen az egyetemeken, ugyanúgy mintha irodalmi áramlatokról lenne szó. Horváth Réka példájával egyazon egyetemen különböző termekben kétféle gazdaságpolitikát taníthatnak. Viszont egy egyetemről mindenki tudja, hogy milyen ideológiát képvisel – ez nem szégyen, sőt az egyetemek nyíltan felvállalják, büszkék ezekre az értékekre.
Horváth Réka: – Voltaképpen mi az egyetemisták autonómiája?
Magyari Tivadar: – A mobilitás, az, hogy a diák maga alakíthatja ki az órarendjét. Megfigyelhető, hogy rövid tréningekkel nagyon rövid idő alatt lehet szakembereket képezni – ha a képzés valóban komoly – a többi már gyakorlat kérdése. A három éves alapképzés mellett nagyon érdekes horizontokat lehet tágítani, feltéve, hogy a diák olyan rendszerben él, ahol lehetőségei vannak erre. Romániában ez még problémás kérdés.
Horváth Réka: – Mekkora választási szabadságot élvez egy diák a Babeş-Bolyain és a Sapietián?
Magyari Tivadar: – A Babeş-Bolyain a jelenlegi szabályok szerint három opcionális tárgyat választhat a diák bármelyik karról. Ez azt jelenti, hogy egy közgazdasági karon tanuló diák hallgathat például filozófia, kémia vagy akár fizika karon is előadást. A lehetőségek skáláját tovább bővíti, hogy fakultatívan 240 kreditpontig vehetőek fel más tantárgyak – vagyis a diák a mostani három éves alapképzés mellett egy negyedik évet is elvégezhet ingyen.
Juhász Jácint: – Aki tudatos, hogy egy hagyományos képzéstől eltérő szakmai profilt fel tud építeni, az nyugodtan kialakíthat magának egy ilyen tanrendet, vagy tanári segítséget kérhet ehhez.
Magyari Tivadar: – A nyáron kiszámítottuk, ha az állam még egy fél diplomát finanszírozna, a diák két diplomával léphetne ki az egyetemről, mivel a második diploma másik felét a diák különböző, a tanrendben szereplő és elismertethető tantárgyakból – mint például tornaóra, vagy nyelvóra – építhetné fel. A bolognai rendszerben annak az elvnek alapján szüntették meg a kettős szakosodást, hogy három évbe nem préselhető bele két külön szak – a fenti módszerrel ennek az elvnek a megsértése nélkül lehetne két diplomát szerezni. Erről egyébként most dolgozok ki törvénytervezetet.
A diákok akkor élvezhetnék a legnagyobb mozgásteret,
ha az államtól kapott normatív támogatást egyetemen belül, a különböző karok között hordozni tudnák. Jelenleg az egyetemek karonként, az ún. fejkvótás számítási rendszer alapján részesülnek állami támogatásban. A diák saját fejkvótáját azért nem viheti magával mert ezek az összegek karonként különböznek: a Babeş-Bolyain például a színészképzésen kilencszeres, a magyar szakon pedig tizennyolcszoros a fejkvóta.
A diákok mobilitásának további akadálya, hogy a Babeş-Bolyain egy magyar diák évi 48 millió lej állami támogatásban részesül, egy román diák 24 millió lejben. Kérdés, ha például egy magyar szakos hallgató átiratkozna román szakra, mi történne a fejkvóta különbözetével, ilyen esetben melyik tagozat kapná meg azt.
Babeş-Bolyain azért nehéz újabb választható tantárgyakat felvenni a tanrendbe, mert megtörténhet, hogy túl kevesen választják azt. Ahhoz, hogy egy csoportot el lehessen indítani, legalább 7-8 diáknak választani kell az illető tantárgyat. Elképzelhető, mi történne akkor, ha a választható tantárgyak köre egy vastag füzetet tenne ki. A kínálat kiszélesítésének azonban inkább pénzügyi akadályai vannak.
Horváth Réka: – Mi lenne, ha összefognák a magyar karokat és úgy próbálnának új választható képzéseket beindítani?
Tonk Márton: – Ehhez meg kell győzni az egész egyetemet arról, hogy változtassanak a belső logikán.
Magyari Tivadar: – Tavaly a Babeş-Bolyai magyar mesteri képzésein a humán tudományokat tanító karoknak sikerült bevezetniük a kölcsönösen választható tantárgyak rendszerét.
Tonk Márton: – Ez az a dolog, amit mi (a Sapientia-EMTE – szerk.megj.) nem tudtunk megvalósítani. Nyilván a diák mozgásterének növelése és az egyetem kínálatának kiszélesítése szempontjából is az lenne az ideális, hogy a szakonként biztosított tíz választható képzésből – mely összesítve egyetemi szinten több száz képzést jelent – a diák szabadon válogathatna.
Azt mi sem tudtuk megvalósítani, hogy a Sapientia kolozsvári, marosvásárhelyi és csíkszeredai karai álljanak elő közös kínálattal, a diák pedig nyugodtan elmehessen a marosvásárhelyi karról három tantárgyat hallgatni az egyetem csíkszeredai karára, majd az ott szerzett jegyet a szomszéd karon elismerjék. Ennek mind finanszírozási akadályai vannak.
Horváth Réka: – Meg tudnátok fogalmazni, hogy min kellene a legsürgősebben változtatni egyetemi autonómia-ügyben?
Magyari Tivadar: –Általában az akkreditálás rendszerén belül többet bíznék az egyetemekre, főként a mesteri- és doktori iskolák akkreditációja és finanszírozása ügyében. Egyébként erre sokkal több pénz van, mint pár évvel ezelőtt – ez a gazdasági növekedésnek köszönhető.
Jobbnak tartanák egy olyan rendszert, melyben a diák hordozza a normatív támogatást, akár egyetemeken belül. Jó volna az egyetemek között valamiféle rangsort felállítani, meghatározni például, hogy melyek a legnagyobb és legjobb egyetemek az országban, s ennek alapján differenciáltan finanszírozni. Probléma, hogy akkreditálás és finanszírozás tekintetében
a BBTE egy csónakban evez bármilyen magánegyetemmel,
mely tegnap alakult. Jelenleg a különböző felsőoktatási minősítő-bizottságokban a hagyománnyal rendelkező egyetemek képviselői alig négyen-öten vannak – ezeknek az egyetemeknek a diákjai hozzák különböző nemzetközi megmérettetésekről a pontokat –, míg az újonnan alakult magénegyetemek képviselői 70-80-an.
Juhász Jácint: – Fontos lenne számunkra egyfajta rangsor. Vannak olyan közgazdasági képzések, melyek nemlojális konkurenciával ugyanazt a diplomát adják mint mi. Ezzel egy kegyetlen versenybe kényszerítik a BBTE közgazdasági karát: a diáklétszámot folyamatosan emelni kell azért, hogy a kar fent tudja tartani azt az anyagi bázisát, mellyel rendelkezik. Ha nem vesszük fel a diákot, akkor felveszi a szomszéd egyetem.
Azt várjuk el, hogy országos szinten létezzen az egyetemek között egy rangsor, ezzel felvállalható lenne a minőség, így mindenki számára tisztázott kérdés lenne, hogy a konkurens magánegyetemen szerzett közgazdasági diploma nem ér fel egy olyan egyetemi diplomával, amit egy országos rangsorban elöl szereplő egyetemtől kapott.
Más példa a közgazdász oktatók fizetése: jelenleg ez minden országban sarkalatos probléma. Egy végzős filozófus hallgatónak az élet non-plusz ultráját jelenti, ha az egyetemen taníthat, ennél jobb helyet nemigen kap. Ehhez képest egy közgazdász végzettségű diákot győzködni kell,
hogy maradjon tanítani,
mert a versenyszférában messzemenően jobban fizetnék. Az egyetemi béremelések fedezésére fel kell pumpálni a diáklétszámot, ezzel viszont egy bizonyos mértékben csökken az oktatás minősége.
Tonk Márton: – Nagyon fontos az egyetemi autonómiához, hogy meglegyen ennek a megfelelő környezete, főként, hogy a vita során mindenféle viszonyrendről beszéltünk: az egyetem államhoz, illetve piachoz való viszonyáról.
Romániában az egyetemi autonómiát jelenleg két dokumentum szabályozza. Az egyik az alkotmány. Ez tételesen kimondja, hogy az egyetem autonóm. A másik dokumentum ennél jóval fajsúlyosabb, ez pedig a tanügyi törvény. A tanügyi törvény elfogadásával kapcsolatos közvita most zárult le, ez a tervezet azonban olyan cikkelyeket tartalmaz, melyek negatív értelemben érinthetik az egyetemi autonómia ügyét, ugyanis az oktatóktól és felsőoktatási rendszertől államnak adnak át hatásköröket.
Másik fontos kérdés a decentralizáció ügye. Ahhoz, hogy teljesebb értékű autonómiát élvezhessen az egyetem például Kolozsváron, szükség lenne arra, hogy bizonyos döntéseket helyi szinten hozzanak meg és ne kelljen mindenféle papírlappal Bukarestbe rohanni.
Komoly probléma, hogy jelenleg mindennemű másodrangú tanári állás meghirdetéséhez – még a Sapientiának is, mely ugye magánegyetem – a tanügyminisztérium jóváhagyását kell kérnie. Nem hiszem, hogy ezek annyira fajsúlyos kérdések lennének, melyekről minisztériumban kellene dönteni.
A fejekben is szeretnék tapasztalni egy változást
az egyetemi autonómia tekintetében: ezeknek oktatáspolitikai koncepciókkal kellene határt szabni. Másodsorban az egyetemeknek figyelniük kellene a munkaerőpiaci visszajelzésekre: jelenleg egyáltalán nem tiszta milyen szakterületeken van emberhiány.
Sipos Zoltán: – Elhangzott az, hogy az oktatók nagyon nagy fokú szabadsággal rendelkeznek. Ha azonban oktatói hatáskörüket egyes tanárok túllépik vagy visszaélnek vele, van-e lehetőség arra, hogy adott esetben például a tanszékvezető szankcionálja őket? Egy másik kérdés, hogy előfordul-e hogy egy egyetemi tanárt azért építenek le, mert esetleg nincs szükség többé a kurzusára, vagy nincs társadalmi igény arra, amit tanít?
Magyari Tivadar: – Ilyen esetben a tanszékvezetőnek korbács helyett arra van szüksége, hogy a tanszéken legyen egy konszenzus arról, hogy az illető oktatót valóban fegyelmi eljárásban kell részesíteni. A történethez hozzátartozik, hogy az egyetemi vezetőket, beleértve a tanszékvezetőt is választják. Emiatt az egyetemi tisztségviselők nem engedhetnek meg maguknak népszerűtlen lépéseket vagy intézkedéseket, ha meg akarják nyerni a következő egyetemi választásokat.
Ezek a funkciók nem járnak túlságosan nagy előnyökkel, de nem emiatt nincs hatalmuk a tanszékvezetőknek és dékánoknak. Sokkal inkább arról van szó, hogy
a hagyj békén, mert én is békén hagylak mentalitás érvényesül.
Az egyetemi oktatókat nem kellett elbocsátani, ha nem feltétlenül volt szükség arra, amit csináltak, mert legtöbb esetben tudtak alakítani a képzéseiken és igazodtak az elvárásokhoz/követelményekhez. Nagyon nehéz kirúgni valakit egyetemről azáltal, hogy a munkáját minősítik, éppen azért mert az oktatók szakértői autonómiát élveznek. Nehéz rábizonyítani az illető oktatóra, hogy valamit rosszul csinál.
Elbocsátani csak egyértelmű hibák bebizonyítása során lehet oktatókat, ha például az illető következetesen elmulasztja megtartani az óráit, nem jár be egyetemre, elfelejti levizsgáztatni a diákokat, vagy nem írja be a vizsgajegyeket, illetve ha rontja az egyetem hitelét. Ott van például az egyetemről elbocsátott két adjunktus példája – őket nem azért rúgták ki, mert összekenték a falat, hanem mert az oktatási intézmény hitelét rontották, több felszólítás után is. Az egyetem egy konkurenciális mezőnyben található, nemcsak a diákok, hanem a különböző pályázatok megnyerése szempontjából is.
Oktatókat elbocsátani az egyetemmel szembeni hűtlenség miatt lehet még. Ha például egy oktató felfedezett valamit az egyetem laborjában, ezt a találmányt pedig egy másik egyetemre viszi el, ilyen esetekben lehet felbontani a munkszerződésüket.
Tonk Márton: – Ezek nagyon nehéz ügyek. Elsősorban mert az oktatók csoportját akadémiai közösségként lehet meghatározni, ezt pedig egy kollegiális viszony jellemzi. Jelen esetben ez arra fordítódik le, hogy rászólni, szankcionálni vagy kirúgni valakit nem tisztességes, nem kollegiális.
Ezt csak egyféleképpen lehet kivédeni: megfelelő intézményes eszközök leszögezésével. Ott van a minőségbiztosítási bizottság által előírt ún. belső értékelési rend, ez pedig egy ténykérdés, nem emberi viszony:
konkrétan rákérdez az ember, hogy elkészültek-e hallgatói értékelések az oktatókról,
elkészült-e a kollégák egymás közötti értékelése, elkészültek-e a kollégák önértékelései. Mindezeket egymás mellé helyezve értékelhető egy oktató munkája, illetve hajtható behjtható rajta egy elmaradás.
Az általam vezetett karon például az a tanár, aki vizsga után két nappal elmulasztja beírni a jegyet, írásbeli megrovásban részesül. Az a fajta rendszer, amit jelen pillanatban a minőségbiztosítási bizottság kötelezővé tesz az egyetemek számára, alapvetően nem egy rossz rendszer – ad egy sor eszközt az egyetemi vezetők kezébe a tanári munkák kiértékelésére, ezeket a szabályokat pedig mindenféle vád ellenére, be kell tartani.
Lejegyezte és szerkesztette: Kiss Botond István
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ItthonRSS
Csúszópénzért elnézte a szabálytalanságokat és nem zárt be cégeket az Adócsalás Elleni Főigazgatóság két ellenőre
Itt a vége: felmondott a Transindex teljes szerkesztősége
Eljött az a pillanat, amikor magunkról adunk hírt nektek, és ráadásul sokunknak ez lesz az utolsó is, amit a Transindex felületére írunk. Ma reggel, huszonhárom évnyi működés után felállt a Transindex teljes szerkesztő csapata.
Benyújtották a gyermekeket a homoszexualitást népszerűsítő tartalmaktól „megvédő” RMDSZ-tervezetet
A gyermekvédelmi törvényt módosító javaslatot a "genderideológia nyugati térnyerésével" indokolják.
A fejlesztési minisztérium többlettámogatást ad a távfűtést működtető önkormányzatoknak
