"Nyomást gyakorolni egy hatalmasságra mindig félelmetes"
Kérdezett: Sipos Zoltán 2009. november 28. 11:17, utolsó frissítés: 11:17„Az emberek meggyőzték saját magukat arról, hogy semmit nem lehet tenni, azért, mert soha senki nem látta, hogy igenis lehet változást elérni” – így Linda Carranza aktivista.
Emberjogi szervezetek minden évben összeállítják a világ országainak toplistáját, emberjogi szempontból. Az egyes országok listán való elhelyezése évről-évre változhat, de vajon tényleg megfelelnek a valóságnak ezek a rangsorolások?
Linda Carranza: – Azt hiszem, ezeket a listákat némi távolságtartással kell kezelni, hiszen nem teljesen tükrözik a valóságot. Bizonyos mértékig igazak, hiszen az UNDP például konkrét, számszerű adatokat hasonlít össze: elhalálozási rátát, vagy az írástudók arányát. A 35., 36. és 37. hely ugyanazt az állapotot tükrözi, de mondjuk a 37. és 112. helyezés között már érzékelhető a különbség.
Persze bármennyire semlegesek próbálnak lenni ezek a listák, sok esetben politikai szempontok is felmerülnek: egyes országokat könnyebb kritizálni, mint másokat. Az Egyesült Államok külpolitikája miatt Irakot például könnyű volt lepontozni. Vagy az amerikai külügy emberjogi listáján például Kína mindig rossz helyezést ér el a halálbüntetések miatt – annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban is létezik a halálbüntetés intézménye. Össze lehet tehát hasonlítani az egyes országokat, de nem árt némi távolságtartás.
Előfordul még, hogy egyes emberjogi szervezetek azért nem pontozzák le egyik vagy másik országot, mert sok támogatójuk él abban az országban. Ugyanakkor pedig léteznek taktikai megfontolások is: lehet, hogy nagyobb eredményt lehet elérni akkor, ha megdicsérnek egy országot néhány apró előrelépésért, mint ha továbbra is a nagy problémákat emelik ki.
Őszintén, én nem látom értelmét ezeknek a listáknak: a kis különbségek mindig vitathatóak, a nagy különbségeket pedig a lista nélkül is érzékelni lehet.
A mai nyugati társadalmakban mindig cél a növekedés, a GDP-nek és a fizetéseknek például minden évben növekedniük kell. Ennek megfelelően létezik egy olyan elvárás is, hogy az emberi jogok is egyre bővüljenek. De valóban így van? El lehet mondani, hogy a társadalom ma jobb, mint 50 éve volt?
– Erre nem tudok elfogulatlan választ adni. Nem mondhatom, hogy emberi jogok terén nem léptünk előre, hiszen ha ezt mondom, a munkám értelme forog veszélyben. Viszont rá tudok mutatni két fontos dologra, ami megváltozott az utóbbi 50 évben: az egyik a dél-afrikai apartheid, amiről mindenki úgy gondolta, sosem fog megváltozni. Persze nem mondom azt, hogy Dél-Afrikában most minden tökéletes, mert a múlt rendszer örökségét még tapasztalni lehet, de a dolgok a pozitív irányba haladnak.
Másrészt voltak olyan idők, amikor fel sem merült volna, hogy a nyugati országok beavatkozzanak Boszniában. Korábban a nagyhatalmak azt mondták volna, hogy az emberi jogok sérelme nem elég alap ahhoz, hogy egy ország belügyeibe avatkozzanak. A politikai realizmus álláspontja szerint egy ország függetlensége abszolút, minden ország azt csinálhat a határain belül, amit akar, és csak akkor lehetséges a beavatkozás, hogyha más államok érdeke azt kívánja. Az Egyesült Államoknak semmilyen érdeke nem fűződött a boszniai beavatkozáshoz, pusztán azért lépett fel, mert ott emberek jogai sérültek. Az, hogy ez egyáltalán lehetséges volt, szerintem előrelépés.
Egy ideje az Amnesty International magyarországi csoportjának elnökségi tagja vagy. Korábban nagyméretű átalakuláson ment át a szervezet. Miért volt szükséges ez?
– Korábban esetlegesen, egy-egy akció erejéig vettem részt az AI munkájában, ezért ezekről az átalakítást megelőző belső vitákról a szervezetnél dolgozó barátaimtól hallottam. A dolog lényege, hogy az AI magyarországi szervezete működése közben többször is megsértette mind a magyarországi törvényeket, mind a saját alapszabályzatát.
Bár nem ismerem az ügy részleteit, egy Amnestynél dolgozó személyt egyik napról a másikra, törvénytelenül rúgtak ki. Továbbá a szervezet alapszabályzata és a magyarországi törvények is előírják, hogy egy egyesületnek évente közgyűlést kell tartania, ahol különféle kérdésekről szavaz a tagság. Van ennek egy demokratikus procedúrája, szükséges a kvórum, nyilvánosan meg kell hirdetni – ezt azonban egyáltalán nem tartották be.
Korábbi anyagunk:
>> Michael Simmons: a magyarok nem élnek jogaikkal >>
Ezenkívül létezett egy távszavazási rendszer is, ami azt jelentette, hogy aki nem ment el a közgyűlésre, az közölhette az opcióit valakivel, majd az helyette is szavazott. Sőt, felső korlát sem létezett – vagyis egy személy annyi ember helyett szavazhatott, ahányan átadták neki a szavazatukat. Közgyűlés előtt “be lehetett vásárolni” szavazatokból, körbe kellett kérdezni az ismerősöket, és aki nem akart menni, az átruházta voksát. Így egy személynek 4-6 szavazata is összegyűlhetett. Most kérdés, hogy maga a távszavazás intézménye rendben van-e, hiszen nyilvánvaló, hogy ez lehetőséget ad mindenféle visszaélésre.
Az ügyvezető igazgató saját magával írta alá a munkaszerződését, illetve a szervezet tanácsának elnöke nem volt bejelentve hivatalosan, így formálisan egy korábbi elnöknek volt döntési joga. Ezekről a dolgokról sokaknak az volt a véleménye, hogy kicsi a szervezet, mindenki ismer mindenkit, nincsen semmi baj. Egyes tagok ugyanakkor azzal az elvi kifogással jöttek, hogy az AI nem kritizálhatja X vagy Y országot azért, mert törvénytelenséget követ el, akkor, amikor maga a civil szervezet is megszegi a törvényeket.
A szervezet egyik tagja végül beperelte az Amnesty Internationalt. Az ügy a londoni központig jutott, és legnagyobb meglepetésemre ahelyett, hogy alaposan kivizsgálták volna a dolgot, támadni kezdték azt a személyt, aki megfogalmazta a vádakat.
Ennek a botránynak a hatására egy olyan alapszabályzatot írtak a szervezetnek, mely kínosan ügyel arra, hogy minden döntés átlátható legyen, és hogy mindenkit felelősségre lehessen vonni tetteiért. Egy testület is létrejött, melynek dolga az, hogy folyamatosan vizsgálja a szervezet működését, hogy az megfeleljen az alapszabályzatban írtaknak. A szervezetnek új igazgatója van, új embereket vesznek fel, és úgy gondolom, pozitív irányba haladnak a dolgok.
Azért érdekes szerintem ez a történet, mert nem a szervezet vezetősége döntött úgy, hogy változtatni kell, hanem alkalmazottak kezdeményeztek, és addig nem hagyták abba, amíg a vezetőség napirendre nem tűzte a kérdést.
Mi az alulról szerveződő (grassroots) mozgalmak meghatározása?
– Azt hiszem, példákkal lehet ezt a legjobban leírni. Az alulról szerveződő mozgalmak aktivistái azok, akiket az adott kérdés érint. Ugyanakkor ők határozzák meg, mit kell tenni – tehát segítséget kérhetnek mondjuk egy jogásztól, azonban ők adnak utasítást az ügyvédnek, nem pedig az ügyvéd dönti el, hogyan kell lépni. Például a nyárádszeredai ortodox templom ügye kiváló példa egy alulról szerveződő mozgalomra: a közösség fellépett egy olyan döntés ellen, mely őket közvetlenül érinti.
A grassroots mozgalmak egyik kulcsa a döntéshozatalban rejlik: nem a politikusok hoznak döntéseket, hanem az érintettek. Ők közlik álláspontjukat a politikussal, akinek aztán ezt képviselnie kell. És hogyha nem vállalja fel, akkor a mozgalom nyomást gyakorol rájuk. Sokkal jobb, ha a nyárádszeredaiak döntik el, mi a jó nekik, mint hogyha valaki Marosvásárhelyről vagy Magyarországról megmondja, mi a megoldás.
Az Egyesült Államokból jövök, ahol az alulról szerveződő mozgalmak teljesen megszokottnak számítanak. Ott nincs abban semmi különös, hogy ha az embereknek valami nem tetszik a városukban vagy a régiójukban, szervezkedni kezdenek. Egy csendes utcában nőttem fel, a párhuzamos utcában azonban nagy volt a forgalom. Az autók sokszor a mi utcánkban rövidítettek, aminek senki nem örült, mivel sok gyermek játszott itt. Így az utcabeliek azért kezdtek el harcolni, hogy valamilyen megoldást találjanak a problémára: például fekvőrendőröket szereljenek fel.
Hogyan lehet elültetni a grassroots aktivizmus magjait egy olyan társadalomban, melyet főként a passzivitás jellemez?
– Ez egy kényes dolog. Azt hiszem, meg lehet tanítani azokat a taktikákat, melyekkel egy hatalommal nem rendelkező civil nyomás alá tud helyezni hatalommal rendelkező embereket. Léteznek kipróbált és bevált módszerek, stratégiák, elméletek – ezt mind át lehet adni.
Ugyanakkor, ha egy idegen egy közösségbe látogat, és ő maga bizonyos problémákat észlel, akkor azokat neki nem feladata megoldani. A közösségre kell hagyni a problémák beazonosítását, mert ők tudják legjobban, melyek a valós gondjaik, csak épp ötletük nincsen arra, hogyan keressenek megoldásokat.
Romániában nincs nagy hagyománya az aktivizmusnak, politikai okok miatt: veszélyes, vagy épp lehetetlen volt szervezkedni évtizedekig, tehát nem kell meglepődni a nagyfokú tehetetlenségen. Ugyanakkor az is világos, hogy az emberek meggyőzték saját magukat arról, hogy semmit nem lehet tenni, azért, mert soha senki nem látta, hogy igenis lehet változást elérni. Ilyenkor jön jól a külső segítség: kipróbáltad ezt? Kipróbáltad azt? Én és Michael Simmons külső szemlélőkként tudunk tanácsokat adni. Persze nem kell szó szerint követni azt, amit mondunk, de talán ezek a tanácsok vezetnek a megoldást jelentő ötletekhez.
A helyiek mindig tudják, mivel lehet nyomást gyakorolni a helyi politikusokra: jól tudják, melyek az érdekeltségeik, hogyan lehet pénzbeli veszteséget okozni nekik, vagy pedig kapcsolataiknak ártani. Ezt egy kívülálló sosem tudhatja, csak a helyiek. Ha ismerjük a gyenge pontjukat, akkor már csak az a kérdés, hogyan lehet rávenni őket, hogy ne a saját, hanem a választóik érdekeit kövessék.
Nyomást gyakorolni egy hatalommal rendelkező személyre mindig félelmetes, azonban a félelem hamar elmúlik – a sikerek egyre inkább felbátorítják az aktivistákat. Hogyha valami egészen kis dolgot kezdeményezel, és rájössz, hogy nem omlott a fejedre az ég, a szomszédok nem dobálnak meg kövekkel, akkor következő alkalommal már magabiztosabban állsz ki egy-egy ügy mellett. Sőt, gyakran rájössz, hogy nagyon sok olyan ember van a városban, akit ugyanaz zavar, ami téged, csak fél bármit is tenni.
És hogyha ezek az emberek azt látják, hogy a kezdeményezőnek semmi baja nem esett, akkor egyre többen fognak fellépni. Ezért tartom fantasztikus kezdeményezésnek a Civil Elkötelezettség Mozgalmat: semmilyen radikális dolgot nem csináltak, nem gyújtottak fel vagy romboltak le semmit, de egy olyan közegben dolgoznak, ahol a legkisebb lépés is radikálisnak számít, mivel korábban egyáltalán semmi nem történt.
A CEMO első kezdeményezéseikor az emberek reakciója az volt, „ti meg vagytok bolondulva”? A következő reakció az lesz, hogy “hallottad, mi történt? A CEMO kellene csináljon valamit”. A következő szint pedig az lesz, hogy “hallottad, mi történt? Én tiltakozni fogok”. Ez egy folyamat.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ItthonRSS
Csúszópénzért elnézte a szabálytalanságokat és nem zárt be cégeket az Adócsalás Elleni Főigazgatóság két ellenőre
Itt a vége: felmondott a Transindex teljes szerkesztősége
Eljött az a pillanat, amikor magunkról adunk hírt nektek, és ráadásul sokunknak ez lesz az utolsó is, amit a Transindex felületére írunk. Ma reggel, huszonhárom évnyi működés után felállt a Transindex teljes szerkesztő csapata.
Benyújtották a gyermekeket a homoszexualitást népszerűsítő tartalmaktól „megvédő” RMDSZ-tervezetet
A gyermekvédelmi törvényt módosító javaslatot a "genderideológia nyugati térnyerésével" indokolják.
A fejlesztési minisztérium többlettámogatást ad a távfűtést működtető önkormányzatoknak
