Mit jelent a családgondozás Székelyföldön? - a Gyulafehérvári Caritas szakemberét kérdeztük
Horváth-Kovács Szilárd
2021. november 16. 17:41, utolsó frissítés: 2021. november 23. 09:59
Mi a probléma a hazai szociális rendszerrel? Miért előnyős a családgondozás? Milyen gondokkal szembesültek és milyen eredményeket értek el a Caritas munkatársai? Kerezsi Hajnalkával, a szervezet projektmenedzserével beszélgettünk.
Kerezsi Hajnalka, a Gyulafehérvári Caritas projektmenedzsere a Közösségépítők konferenciáján számolt be két éve indított munkájukról, Kihívások a családgondozásban címmel.
Az előadásában egy családgondozói program kísérletét ismertette. Megosztaná velünk ennek részleteit?
- 2018 novemberében indítottnuk egy programot, egy magánfinanszírozó segítségével. Ennek fő célkitűzése – szaknyelven – a dezinsztitucionalizálás, azaz az intézményesített vonatkozások csökkentése, elkerülése, például a gyermekvédelmi rendszerbe kerülő gyerekek számának a csökkentése. A másik célkitűzés az ilyen rendszerben dolgozó szakemberek továbbképzése, fejlesztése, támogatása volt, a hatékonyabb munka érdekében.
Ennek a programnak egyik erős komponense a családgondozási modell kipróbálása – úgy döntöttünk, nekiszaladunk, megpróbáljuk alkalmazni az itteni körülményekre, ugyanis például Magyarországon már rég dolgoznak családgondozó szakemberek, létezik egy kiépített rendszer, számos településen működik.
Ezt úgy kell érteni, hogy Romániában nincs ilyen program?
- Gyakorlatilag nincs, a családgondozó szakma ebben az értelemben nem létezik. Nálunk szociális munkások vannak, akiknek eléggé meghatározóan adminisztratív feladatokat kell ellátniuk, többnyire ez áll a hivatalos munkaköri leírásukban: mindenféle szociális juttatások lekérésében segítenek a nehéz helyzetben lévő családoknak, arra figyelnek, hogy a papírok jogilag rendben legyenek, a gyerekek be legyenek iratva iskolába, s így tovább. Ebből a szempontból egy eléggé száraz, adminisztratív megközelítése van a szociális munkának.
A családgondozó viszont átfogóan, rendszerben gondolkodva, a családon belül próbál olyan erőforrásokat feltérképezni, amelyek segíthetnek abban, hogy bizonyos áldatlan állapotok megoldódjanak. A családgondozó feladata a családot hozzásegíteni, hogy felismerje a saját erőforrásait, és egy stagnáló állapotból tudjon előrelépni, javítani a családon belüli hangulaton, segítsen odafigyelni a gyerekekre. Magyarországon, amikor egy gyerek kétszer-háromszor hiányzik az iskolából, akkor a családgondozó meglátogatja az érintett családot, és megérdeklődi, mi a baj, hogyan lehet orvosolni.
A program keretében eddig hány családot sikerült elérni?
- A projekt első, útmutató, sorozatindító fázisa két évet foglalt magába, majd ezt egy kicsit hosszabbították. Ebben a két évben, amikor egy szociális munkásunk és egy pszichológus félnormában dolgozott, 67 családdal foglalkoztunk Kovászna megyében, majd a hosszabbítás ideje alatt Hargita megyébe is átnyúltunk.
Milyen problémákkal találkoztak? Térjünk ki az intézményi problémákra és a közösségi vonatkozásokra is.
- A családgondozás során nagyon különböző helyzetekkel találkoztunk. Volt amikor csak kétszer találkoztunk egy anyával és a nagyszülőkkel, aminek következtében sikerült helyrehozni a családon belüli viszályt, és a probléma megoldódott: az anya nem kellett felmondjon a munkahelyén, ami egy válsághelyzetet okozott volna. És olyan helyzet is volt, amikor 6-8 hónapot dolgoztunk a családokkal, amíg elindult egy belső folyamat, ami egy jó irányba mozdította el a családot.
Sok probléma onnan ered, hogy amikor egy család hirtelen válsághelyzetbe kerül, akkor az intézményes rendszer nem tud gyorsan segítséget adni: egyrészt akadály a nagyon bürokratikus rendszer, másrészt az állami költségvetésbe ez nincs is beleszámítva. Az állami rendszer nem számol azzal, hogy egy családnak kigyulladhat a háza, és ha csak a tető is ég le, akkor is lakhatatlanná válik – erre vonatkozó gyors támogatás nem létezik, nincs olyan tartalék, amelyből egy sürgős kényszerhelyzetet meg lehetne oldani.
A gyorssegély, ami ilyenkor szükséges lenne, nem egy hosszan fenntartott pénzbeli segély kéne legyen – azt szakmailag nem tartjuk fenntarthatónak és jó megoldásnak. A világjárvány miatt volt olyan család, ahol a bezártság egy erős családon belüli erőszakhelyzetet hozott elő, a férj bántalmazta a feleségét, majd lelépett a színről. Az anya, aki egy albérleti lakásban maradt három gyerekkel, félnormában dolgozott. Ha akkor, a karantén időszaka alatt, valaki nem fizeti ki az albérletet, mindannyian az utcára kerülnek. Ám kaptak gyors segítséget, majd sikerült egy másik, teljes normás munkahelyet találnia, aminek köszönhetően talpra tudott állni a három gyerekkel.
Az intézményes rendszer ezekre és hasonló helyzetekre nem tud reagálni. Ebben az értelemben nincs krízisintervenció. Bár az igaz, hogy van lehetőség elvileg gyorssegélyt igényelni, de az ehhez való hozzáférés semmiképpen nem 24 vagy 48 órát jelent, hanem heteket, nagyon sok papírmunkát, és anyagilag sem tud akkora összeg lenni, ami érdemben segítene egy válságos helyzeten.
Mert vannak helyzetek, amikor csak nagyobbacska összeg tud segíteni. Szintén egy háromgyerekes családnál, akik egy szép háromszobás magánházban laktak – nem is voltak nagyon hátrányos helyzetűek, egyszerűen csak nem voltak tartalékaik –, egy rövidzárlat miatt minden leégett. Ilyen helyzetben a hetek, vagy akár hónapok alatt a nehezen lehívható 2000-3000 lejes gyorssegély nem jelent megoldást. Ebben az esetben tudtunk lépni mi, de a helyi közösség is bekapcsolódott, volt aki építőanyaggal, volt aki pénzzel, és volt aki munkával segített, és a válsághelyzet megoldódott.
Ezzel már rá is tértünk a közösségi vonatkozásra. A családgondozónak az is feladata, hogy amellett, hogy átlátja a család helyzetét, arra is legyen rálátása, hogy milyen a viszony a tágabb közösséggel, milyen erőforrásokat lehet ott mozgósítani. Van amikor a közösség felismeri, hogy tehet valamit, de gyakran tapasztaltuk azt, hogy csak akkor történik meg ez a felismerés, ha mi ott vagyunk, ha elindítjuk a folyamatot.
A családgondozás közben Önök kaptak egy szélesebb rálátást arra is, hogy Romániában – Székelyföldön – milyen gondokkal küzdenek a családok, legyen szó mélyszegénységről, roma családokról vagy súlyos válsághelyzetekről. Ki lehet emelni egy általánosabb problémát?
- Az egyik legerősebb problémaforrás a szó szerinti fizikai, földrajzi távolság. Sok helyen nincs buszjárat, sokan emiatt nem tudják eljuttatni a gyerekeiket az iskolába. Vagy a hónap elején az ingyenes fogászati ellátáshoz sem férnek hozzá, szakorvosi ellátásra sem jutnak el, mivel az csak a városban elérhető. S bár lehet, hogy maga a szolgáltatás ingyenes lenne, de a busz – ha van – pénzbe kerül, mint ahogyan autót és sofőrt bérelni is pénz és üzemanyagköltség, taxit hívni nagyon drága.
Nagyon sok esetben a mélyszegénység a melegágya annak, hogy az emberek ingyenes szolgáltatásokhoz nagyon drágán juthassanak hozzá. Ez egy nagyon abszurd helyzet, de ez a valóság.
Egyes falvak nagyon elszigeteltekké váltak mára, nincs megfelelő közlekedési lehetőség, egyes általános iskolák megszűntek, mások csak 4-ik osztályig működnek. Igaz, hogy itt-ott most már vannak iskolabuszok, ami valamilyen szinten megoldás, de a nagyobb gyerekek – ahol már nem az 1-4 vagy az 5-8 osztályról van szó – ki fognak maradni az iskolából, mert főleg középiskolába nincs lehetőségük járni. Tehetősebb szülők saját autóval viszik a gyerekeket iskolába, mert sok esetben a rendelkezésre álló buszjárat nem talál az iskolai programmal. Akinek nincs pénze, nem fér hozzá az ingyenes és kötelező oktatáshoz. Hangsúlyoznám, hogy itt nem a roma családokról, és nem is csak a létminimumon élő, vagy hátrányos helyzetű családokról van szó, hanem olyanokról, akik egyszerűen vidéken élnek, és nem tehetősek.
Hogyan indul el, és hogyan zajlik a családgondozás a gyakorlatban?
- Mikor elkezdtük a programot, akkor az önkormányzatok szociális referenseivel és az iskolákkal vettük fel a kapcsolatot, hogy lehetőségük van jelezni, ha gyerekekkel, családokkal olyan jellegű gondokat fedeznek fel, amelyek ha súlyosbodnak, akkor komoly problémákhoz vezetnek.
Így kerültek hozzánk az első esetek, például az is, amikor egy tanárnő jelezte, hogy az osztályában van egy jó képességű gyerek, aki szívesen járt iskolába, de az utóbbi időben folyamatosan betegségre hivatkozva kimaradt. A szociális munkásunk a pszichológus kollégánkkal felkereste a családot, és miután a család készségesen fogadta őket, elbeszélgettek. Kiderült, hogy az érintett gyereknek, de másik két testvérének is elromlottak a fogaik: gyulladás, fájdalom, láz lépett fel, nem tudtak koncentrálni, nem tudnak enni, emiatt maradtak ki az iskolából. Banális problémának tűnhet, de ha ilyenkor valaki nem lép be, és nem nyújt egy segítő kezet, akkor annak a három gyereknek az iskolai jelenléte kompromittálódik, egy idő után teljesen ki is eshetnek az oktatási rendszerből, elvész az életük, a jövőjük. És a gond csak annyi, hogy még a községközponttól is távol eső faluban élnek, és nem érnek el egyetlen fogászati rendelőt sem: a járványhelyzetben naponta csak egyetlen busz ment ki a faluig.
Említette, hogy ez a család készségesen fogadta Önöket. Ha nem fogadják, akkor mi lesz? Illetve általában mennyire befogadóak a családok?
- Ha nem fogadnak, ha nem jön létre egy együttműködő viszony, akkor természetesen nem avatkozunk be, nem tudunk segíteni, nincs lehetőségünk velük dolgozni. Viszont a projekt két éve alatt mindössze egyetlen egy család volt, aki azt mondta, hogy neki nem kell semmiféle segítség. Az összes többi fogadott minket és az első beszélgetések után vállalták, hogy együttműködnek, velünk dolgoznak.
Ugyanis az együttműködés során feladatokat kapnak a családok: nem úgy zajlik, hogy megjelenünk, visszük a pénzt és megoldjuk a problémákat, hanem feladat alapú beavatkozás van. A válsághelyzet feloldásához biztosítunk gyorssegélyt ha szükséges, de ahhoz, hogy a problémát megoldják, hogy a helyzetből kikerüljenek, feladatokat kapnak – ezzel megelőzhető, hogy ugyanabba a válsághelyzetbe visszakerüljenek. (Azzal együtt, hogy minden eset más, mert ha egy leégett házat helyrehozunk közösen, akkor értelemszerűen nem kerülnek vissza a krízishelyzetbe.) Például az előbb említett esetben mi azt vállaltuk, hogy anyagilag fedezzük a fogorvosi költségeket, ha ők megoldják a városba bejutást, vagy mi vállaljuk a szállítást, de akkor a hónap eleji ingyenes szolgáltatás eléréséhez oldják meg a programálást. Ezen keresztül a család tesz valamilyen erőfeszítést, hogy kikerüljön a problémás helyzetből.
A kollégáink mindenhol ezzel az elvvel dolgoznak. Ez azért fontos, mert a nehéz helyzetben az emberek sokszor annyira kétségbeesnek, eluralkodik rajtuk a tehetetlenségérzet, nem hisznek abban, hogy léteznek megoldások, nem hiszik el, hogy lehet jobb az életük. Emiatt a saját belső erőforrásaikat sem ismerik fel, nem látnak rá, nem érzik, hogy tehetnének bármit. Ez érthető, gondoljunk bele: mi hogyan éreznénk magunkat, ha két héten keresztül folyamatosan becsapják előttünk az ajtókat, és harmadik héten is reménytelenül kellene mennünk kopogtatni?
Ez azt jelenti, hogy az intézményes rendszerből való kiábrándultság alapozza meg a tehetetlenségérzetüket?
- Igen, és nem csak az adminisztratív-szociális intézményekről van szó, a problémához hozzátartozik a sajnos nem túl sikeres iskolai- oktatási rendszerünk is. A funkcionális analfabétizmus valódi és nagyon komoly problémája az oktatásnak – és nekünk. Tanulunk valamit, de nem értjük mit, miért, és hogyan kell használni. Sokszor mi, átlagos állampolgárok sem vagyunk képesek megfelelően kitölteni egy hivatalos formanyomtatványt, amivel rendeznünk kellene egy ügyet. Számos ilyen gyakorlati dolgot nem tanít az iskola, ami nélkül nem tudunk boldogulni. Hátrányos helyzetben ez a kérdés fokozottabb, a helyzet nehezebb. Találkoztunk olyan 72 éves idős emberrel, aki mezőgazdasági munkásként ledolgozta az életét, jogosult volt a nyugdíjra, de egyszerűen ezt nem tudta, és nem volt képessége rendezni a szükséges papírokat. A beavatkozások során számos ebből eredő nagyon abszurd helyzettel találkozunk.
Visszatérve a korábbi kérdéséhez: míg eleinte mi kerestük a családokat, lassan oda jutottunk, hogy az önkormányzatok kerestek meg minket, vagy az iskolák hívtak, illetve volt olyan, hogy egy család megtudta egy másik családtól a lehetőséget, és ők kerestek meg közvetlenül. Ma már az esetek többségében önként, magától jönnek be hozzánk az érintettek. Kérik, hogy elmondhassák a helyzetüket, érdeklődnek, hogy a családgondozás lenne-e a megfelelő megoldás, vagy létezik állami intézményes lehetőség – csak nem tudtak róla, nem férnek hozzá.
Az előadásában hangsúlyozta, hogy a megelőzés sokkal hatékonyabb, eredményesebb és nem is olyan költséges, mint a válsághelyzet utáni beavatkozás. A prevenciót hogy lehetne beépíteni a rendszerbe?
- Az önkormányzatok csapatában van egy szociális referens, akiknek rengeteg papírmunkájuk van, a fapénzzel, a szociális juttatásokkal és mindenfélével. Ők gyakorlatilag dossziékkal dolgoznak, ki sem látnak belőle. A prevenció azt jelentené, ha minden önkormányzatnál lenne egy családgondozó munkatárs is, akinek az lenne a feladata, hogy az iskolával szorosan együttműködve, folyamatosan követné a dolgokat a valóságban: ha egy gyerek kétszer hiányozna, akkor meglátogathatná a családot, érdeklődhetne, hogy mi a gond és hogyan lehetne megoldani. Mert amíg csak a papírokra koncentrál az intézmény, megtörténik, hogy a gyerek már két hónapja nem jár iskolába, de senki nem tudja, hogy mi a gond – a baj pedig tovább súlyosbodik láthatatlanul. Hasonló a helyzet, mint az egészségügyi gondokkal: nem mindegy, mikor fordulunk orvoshoz, legyen az fogász vagy nőgyógyász. A prevenció lényege, hogy az első jelre lépni lehet, mert sok esetben már túl késő lenne. Mi a családgondozással bizonyítottuk, hogy az emberek élete megelőzéssel fenntartható módon jobbá tehető.
Az állami intézményes rendszer sok esetben diszfunkcionális, a terhek egy részét a civil szféra veszi át, de nekik korlátozott a kapacitásuk, az erőforrásuk. Ebben a helyzetben fontos feladata lehetne a helyi lakóközösségeknek. Mit tehet egy egyszerű ember? Mi lenne a lakóközösség feladata?
- Konkrétan: önkéntesként csatlakozhat egy civil szervezethez, felajánlhatja az adóját, vagy ha szponzorálási lehetősége van, szponzorálhat. Ezzel a közösségi támogatással a civil szervezetek növelhetik a kapacitásukat, azaz közvetlenül a helyszínen dolgozó szakembereket támogatja, erősíti.
Vagy ha egy lakóközösségen belül néhány család, akik jobban szituáltak, felismerik, hogy az utcában van egy gondban lévő család, akkor fogjanak össze és segítsenek. Ehhez viszont lehetőség szerint keressenek meg egy civil szervezetet, aki útmutatást, tanácsokat tud adni, mert nagyon sok jót lehet így tenni, de sokszor nem egyszerű felismerni a jó segítség módját. Mert az a segítség, amikor azt adjuk, amire a másiknak valóban szüksége van, és nem azt, ami nekünk felesleges.
A lakóközösség feladata az lehetne, hogy észreveszi a körülötte lévő embereket, családokat, akik bajban vannak.
Szintén alapvető – és ezzel összefüggő –, hogy ne általánosítsunk. Nagyon gyakran szokás hangoztatni, hogy a „cigányok nem akarnak dolgozni”. Ez nem így van. A roma közösségben van, aki nem akar dolgozni, mint ahogyan a magyarok és minden nemzetiség között is vannak, akik nem akarnak. Szintén nemzetiségtől függetlenül vannak, akik akarnak dolgozni. Viszont a szegény vagy éppen roma közösségek, akik ki vannak téve a lenézésnek, a kirekesztésnek, a megvetésnek, ha akarnak dolgozni, akkor sem kapnak lehetőséget. Ebből önerőből nem tudnak kikerülni. A probléma a mi térségünkben nem mostani, hiszen évszázadokra visszamenően kirekesztett csoportokról van szó, akik generációkon keresztül a tanult tehetetlenség helyzetében vannak – ezt örökölték a szüleiktől. Az utóbbi harminc évben biztosan folyamatosan a társadalom peremére voltak kitaszítva ezek az emberi közösségek.
A probléma nagyon el van mélyülve, már az is nagy kihívás, hogy reményt adjunk nekik. Nehéz meggyőzni őket, hogy még egyszer bízzanak bennünk, mert nagyon sok kudarctapasztalat felgyűlt bennük. Ez a segítő szakembereket is érinti, mert mi is nagyon sok kudarccal találkozunk. Ha együtt megyünk velük, hogy „próbáljuk meg még egyszer”, akkor az előttünk való ajtóbecsapás nem csak őket, de minket is nagyon visszavet. Innen rettenetesen nehéz újra talpra állani, és ismét „próbáljuk meg még egyszer” nekifutni.
Mértéktelenül erős a térségünkben a diszkrimináció, a hátrányos megkülönböztetés. Nem arról a fajta diszkriminációról beszélek, amely nyilvánosan, hangosan az utcán ezt teszi, hanem a közöny, a hátat-fordítás, az ajtóbecsapás, a tudomásul nem vétel, hogy segíthetnénk, de nem tesszük. Az egyetlen dolog amit teszünk az a hibáztatás, a megbélyegzés, a lenézés, a kirekesztés, a stigmatizálás – egy teljes közösségre nézve ezt tesszük, egész embercsoportokat ítélünk el. Holott közben közöttünk is vannak tolvajok is, gyilkosok is, verekedősek is, családot, gyerekeket, nőket és időseket bántalmazók is.
Nyitókép: A Közösségépítők konferenciának plakátja / Gyulafehérvári Caritas.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ItthonRSS
Csúszópénzért elnézte a szabálytalanságokat és nem zárt be cégeket az Adócsalás Elleni Főigazgatóság két ellenőre
Itt a vége: felmondott a Transindex teljes szerkesztősége
Eljött az a pillanat, amikor magunkról adunk hírt nektek, és ráadásul sokunknak ez lesz az utolsó is, amit a Transindex felületére írunk. Ma reggel, huszonhárom évnyi működés után felállt a Transindex teljes szerkesztő csapata.
Benyújtották a gyermekeket a homoszexualitást népszerűsítő tartalmaktól „megvédő” RMDSZ-tervezetet
A gyermekvédelmi törvényt módosító javaslatot a "genderideológia nyugati térnyerésével" indokolják.
A fejlesztési minisztérium többlettámogatást ad a távfűtést működtető önkormányzatoknak
